tollal, melyet rubincsatt foglalt a szalaghoz, drágakövekkel himzett
öltönyét becses persa shawl szorítá derékban át, nyakába széles
arany-láncz volt vetve, melyről pompás gyémánt-kereszt szikrázott, övébe
gyöngyökkel kirakott pisztolyok voltak dugva, úgy lépett elő, oly
büszkén, úgy fölékesítve, mint egy vőlegény, ki menyegzőjére indul.
A rablók szeme mind ő rá volt irányozva. Mindenki azon hitben élt, hogy
ő előtte semmi sem lehetetlen.
Barthelemy odainté magához Moodyt, s fülébe súgott:
– Vén bajtárs, nem sejted-e, hogy ez az óra nehezebb lesz mindazoknál,
miket eddig keresztül éltünk? Erősen kell magunkat viselnünk.
Megkisértjük teljes vitorlákkal elvágtatni az ellenség előtt; elfogadjuk
az ő ágyúlövéseit és visszaadjuk. Ha leárboczoztak bennünket, akkor
iparkodunk a partra menekülni; ha ez nem sikerül, belefogózunk az
ellenségbe s vele együtt a levegőbe röpítjük magunkat.
– Nagyon jól van, dörmögé a vén kalóz, pipáját fogai közt tartva.
– Még egyet, Moody. Ha el találok esni, ragadjátok fel holttestemet s
vessétek a tengerbe. Ott a tenger fenekén akarok feküdni.
A kalóz rábillenté fejét s rámormogá: «jól van».
Ezzel mindenki helyére állt. Rooberts kivonta kardját s nagy büszkén
fölemelve fejét, kiálta: «fel a horgonyokkal!»
A horgonyt felhuzták, a vitorlák kifeszültek, mindkét hajó szélsebesen
közeledett egymáshoz, lobogó zászlókkal.
A mint egy vonalba értek, egyszerre neki fordultak egymásnak. A «Fecske»
először lőtt; hatvan ágyú dördült meg egyszerre. A Royale Fortune
kiállta a lövést, egy vitorláját sem veszté el miatta s csak három kalóz
esett el.
– Hajrá! kiálta Rooberts, miénk az előny! s azzal negyven ágyúval
visszaadta a lövést a «Fecskének», mely nagyot hajolt a dördülés után.
Akkor egy magányos pisztoly-lövés hallatszott a «Fecske» fedélzetéről és
Rooberts hanyattesett egy ágyúra holtan.
A golyó épen szívén ment keresztül.
A kormányos Stephenson látta őt lerogyni és nem véve észre rajta a
sebet, rákiálta:
– Ne feküdjél le kapitány, hanem nézz bátran a veszély elé s vívj, a
hogy férfihoz illik!
E pillanatban magasan szökellt föl melléből a vér.
Stephenson ezt látva, kétségbeesetten ugrott le az emelvényről,
odahagyva a kormányt s vad ordítással veté magát Rooberts testére,
hangos zokogással kiáltva fel: «meghalt!»
A veszélyes pillanatban megbénítá a rablókat e vészkiáltás, névtelen
ijedtség fogta el sziveiket, ordítva rohantak a kapitány holttestéhez
valamennyien.
Moody jobbra-balra taszigálta őket, s a holttesthez érve, azt fölkapta
hirtelen, s a korláton keresztül belehajítá a tengerbe.
Roobertssel oda volt a kalózok lelke. Sem harczra, sem menekülésre nem
gondoltak többé. Azon pillanatban gyáva önfeledéssel hányták el
fegyvereiket s megadták magukat. Senki sem tudta, mit tegyen: mint egy
fejevett test, összerogytak önmagukban.
Csupán Scudamore gondolt valamire. Megpillantá az ellenhajón Rolls
arczát, s kanóczot ragadva futott le a lőpor-terembe.
Annak ajtaja előtt Glasby Henryt találta kivont karddal.
– Hát te miért állsz itt? riada rá.
– Hogy téged be ne bocsássalak, felelt Glasby, kitekerve a kanóczot az
orvos kezéből és elgázolva azt.
– Hej Asphlant! Moody! kiálta Scudamore. Itt áruló van. Segítsetek
betörni a lőporkamarát.
Kiáltásaira zaj támadt a kalózok között. Egy része föl akarta vettetni a
hajót, a másik ellenszegült, Glasby azalatt, míg a két fél egymással
tusakodott, teleönteté vízzel a lőporos hordókat, s mire a kalózok
hozzájutottak, nem tudták azokat többé föllobbantani.
Egy óra mulva minden harcz nélkül el voltak fogva.
IV.
A serleg habja ki van öntve, fenekén csak a sepreje van még, töltsük ki
azt is.
Hill kapitány a csata alatt felkerekedett saját hajójával, s a rablók
aranyát magához véve, szépen odább állt vele.
Az elfogott kalózokat saját hajójukba zárva vitték a Cap-Corsóba vissza.
Még e baleset sem birta őket megtörni.
A sebesültek nem engedték magukat bekötözni, letépték kötelékeiket, s ha
bilincsre verték őket, leszoríták lánczaikat a fájó, vérző sebekre, s
úgy vesztek el átkozódva, nem békülve ki sem Istennel, sem emberrel.
A többiek vad rabló-dalokat énekeltek s gúnyos tréfáikkal boszanták
őreiket.
Egy közülök kezében méregetve a kiszolgáltatott kenyéradagot, nevetve
mondá: Ti ki akartok bennünket száraztatni, hogy a kötelet
megkiméljétek; e száraz kenyértől úgy megsoványodunk, hogy elfügghetünk
bátran egy czérnaszálon.
Párosával voltak összebilincselve egymáshoz. Egy közülök elkezdett
imádkozni, énekelni, a másik, a ki hozzá volt kötve, oldalba rugja
keményen.
– Mit akarsz ezzel elérni? kérdi tőle.
– A mennyországot! felel amaz kegyesen.
– Te? a mennyországot? rég átugrottad azt velünk együtt. Mi a pokolba
evezünk. A kapitány már ott vár reánk, mi is rangunkhoz illő módon
fogunk ott föllépni, s mikor bevitorlázunk a pokol kikötőjébe,
tizenhárom lövéssel fogjuk őt üdvözölni. Hurrah Barthelemy!
A szegény megtérő bűnös nem szünt meg énekelni és imádkozni, társai
átkozódása közepett, míg azok egész komolysággal nem folyamodtak a
hajóskapitányhoz, hogy mentse meg őket azon embertől, a ki ordításaival
a többiek jókedvét zavarja s magát méltatlanná teszi ilyen jeles
társaságra, vagy legalább vetesse el tőle a közrend föntartása végett az
imádságos könyvet.
A kalózok legveszélyesbjeit a «Fecskén» tarták fogva, köztük volt Moody
és Asphlant.
Azok ott összebeszéltek, hogy egy éjszakán kitörve börtönükből,
legyilkolják mind a két kapitányt, s egy még hatalmasabb kalóz
társulatot alakítsanak.
Egy közülök jónak látta magát megmenteni a többiek árán s elárulá a
tervet. Már akkor a rablóknak sikerült lánczaikat lefürészelni, s
azontul éjjel-nappal kelle őket őriztetni.
Scudamore a Royale Fortuneön hagyatott, meg volt neki engedve, hogy
szabadon járjon-keljen, s a sebesült kalózokat ápolhassa, a kik engedték
magukat ápolni.
Egy éjjel felbiztatá Scudamore a kalózokat, hogy az ő segélyével
szabadítsák ki magukat s inkább haljanak meg harczolva, mint
kivégeztetve. A kitörés pillanatában elárultatott az összeesküvés, s
nehogy ujra lehessen azt kezdeni, a mint a Cap-Corsóba értek, rögtön
összeült a hadbiróság, rövid úton elitélendő a kalózokat.
Csak két osztályt kellett közöttük tenni; egyikbe jutottak a főnökök,
másikba az alárendeltek, amazok határoztak mindent, emezek csak
teljesíték. Amazokat tréfásan elnevezték felső parlamentnek.
A felső parlament dolga rosszul ütött ki.
Halálra itéltettek valamennyien; köztük Moody, a vén hajós, Asphlant,
Sympson a nemes lord és Scudamore.
Csupán egyet mentettek föl: Glasby Henryt.
Nemes jellemét már hiréből ismerék, sokan köszönhették neki éltüket,
vagyonukat; sokszor menekülni akart a kalózok közül életkoczkáztatással,
mindannyiszor elfogták. A törvényszék szabadon bocsátá őt egészen.
Tehát végre mégis megláthatta menyasszonyát.
* * *
A hirhedett kalózok elpusztulása széthangzott az egész világban. Sokan,
igen sokan siettek hálát adni az Istennek, hogy e rémtől megszabadítá a
világot. Három fiatal leányzó sorba járta a dublini templomokat,
hálaimákat susogva az éghez, hogy meghallgatá kérésüket s a rettentő
kalózkirályt a tenger fenekére juttatá, s utána tevék rebegve: «és őrízd
meg a mi kedvesünket Villiamot, s hozd őtet mihozzánk vissza!»…
… Az ő kedvenczük, Rooberts Barthelemy száz ölnyi mély víz alatt feküdt
korallok és tengeri csigák között.
UTÓHANG A «VARCHONITÁK»-HOZ.
«Mennyi bombaszt!» fogja mondani a _századvégi_ olvasó, ha a kuriozitása
rávitte, hogy ezt az elbeszélést átlapozza.
És igaza lesz. Biz ez már mind bombaszt _mai napság_.
De hát ennek az elbeszélésnek is eczetágya van.
Nem regénynek készült ez, hanem drámának.
1853-at irtunk. A Bach-korszak virágévadját. A földön feküdt minden. A
magyar kezdte megszokni a kényuralmat, a rabrendet, az idegen szót, az
új intézményt. Nem volt már semmi reagálás – (a szabad, a nemzeti
irányban), csak még egynehány exaltált poéta keblében.
No azokról meg gondoskodva lett a censura intézménye által.
A nyelvünket nem értette senki az államalkotó elemekből: elkezdve a
helytartón, folytatva a megyefőnökön, a rendőrfőnökön, a biztoson, a
végrehajtón keresztül, egész le a Schulrathig. Csak a censor kötelessége
volt érteni az átkozott finn-ugor idiomát.
A miket most Te, boldog idők szülte olvasóm, furcsa bombasztoknak
fogadsz, abban az időben egy refractárius magyar irónak jajkiáltásai
voltak az alvó nemzethez, áthelyezve a khokonorhegyi szakadékok közé,
szájába adva soha nem élt királyoknak és királyleányoknak; de megértve,
átgondolva egy élni akaró tetszhalott nemzettől.
Ez a mű, így regényalakban, csak jóval később, egy enyhébb korszakban
láthatott napvilágot: eredetiben ez drámának született. S ide kell egy
pár korrajzoló kontúrvonás.
Két censor volt ez években a magyar irodalom fölötti birói székbe
ültetve.
Az egyik firtatta a könyvalakú termékeket és a hirlapokat. (Könnyű volt
neki: mindössze négy hirlap jelent meg Pesten.) Ez egy malitiózus,
rosszindulatú, hóhérnak született pribék volt. A nevére nem emlékezem. A
kit meggyűlölök, azt el szoktam felejteni.
A másik egy becsületes, jóakaratú, élni és élni hagyni szerető teremtés
volt: ennek a nevét megtartottam, «Csehall»-nak hítták. Erre volt bízva
a színművek, és színi előadások ellenőrzése.
Én tehát, a ki már akkor is ravasz, furfangos politikus voltam, előre
tudva, hogy ilyen hazafiui frázisoktól duzzadó _regényfélét_ a
nyomdafesték reprodukálni nem fog a Nr. 1 censor szigorúsága miatt, azt
fundáltam ki, hogy ugyanezt, mint _színművet_ fogom a lethargiás
közönséggel inhaláltatni: Csehall úr kegyes elnézése mellett.
A stratagéma teljesen sikerült.
Az én derék, becsületes Csehallom a kövekező referádát nyújtá be a
rendőrtanácsosnak a «Dalma» czímű drámámról:
«Dieses _Spektakelstück_ ist ein _Machwerk_, welches geeignet ist, durch
exotische Decorationen und kuriose Costüme ein zahlreiches Publikum ins
Theater anzulocken.»
Az Isten áldja meg ezért a jó rekomendáczióért.
A «Dalma» előadása a nemzeti szinházban meg lett engedve. A hatás nem
maradt el. Talán egyéb is közreműködött, mint az exotische Dekorationen
és a kuriose Costüme.
Fenn is tartotta magát egész addig, a míg a Bach-rendszer fennállt.
Akkor aztán félretettük, mint a hogy kiteszszük a szobából a vaskályhát,
mikor a tavasz kinyílik. – Így lett később belőle regény. – Veszett
fejsze új nyélbe sütve.
_J. M._
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Jónak látjuk megjegyezni, hogy az itt előadandó dolgok
csupán az akkori idők szellemét, s nem a szerző véleményét jellemzik.
J. M.]
[Footnote 2: Akkoriban divatos kelme.
J. M.]
[Footnote 3: Akkoriban divatos nehéz virágos selyemkelme.
J. M.]
TARTALOM.
A varchoniták 1
Shirin 81
Fortunatus Imre 112
A kalóz-király 169
Utóhang a «varchoniták»-hoz 257
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
42 |férfi vagyok-e? |férfi vagyok-e?»
50 |Orömestebb állok |Örömestebb állok
56 |Oless meg |Öless meg
72 |lett. az |lett. Az
80 |jobb bazát keresni |jobb hazát keresni
83 |sziklákról létép |sziklákról letép
101 |fakadjon a Bísutun |fakadjon a Bisutun
111 |Kazri-Shirín mellett |Kazri-Shirin mellett
127 |víssza hozzá |vissza hozzá
145 |fekete szemeível |fekete szemeivel
153 |míndig segített |mindig segített
180 |egyet teszítva |egyet taszítva
226 |tndnak felőlünk |tudnak felőlünk
232 |Barhelemy hajóin |Barthelemy hajóin]