fel a levegőbe a kapitányt, mint egy laptát, s azzal szétfutottak a hajó
üregébe, nemsokára ketten, hárman hengerítve fel roppant nagy
vasabroncsos hordókat. A szegény kapitány ott állt nagy szomorúan s a
rablóknak, kik kötekedve kérdezgeték tőle borainak nevét, ketté tört
szájjal felele, nagyokat sóhajtva:
– Malaga.
Szegény ember legaggodalmasabban pislogott a hajónak egy elrekesztett
része felé; a rablók észrevették aggodalmát s feltörték a rekeszt,
fölfedezve a gondosan rejtegetett cervelatkolbászokat, s úgy tértek
vissza, azokat füzérenként akasztva nyakukba, mint valami igazgyöngyöt.
A kapitány nagy nyalánk volt, konyháját a legfinomabb ételekkel látta el
és jó mennyiségben, ketreczei kappanok s kalekuti pulykákkal voltak
tele, miket dióval hizlaltak, hogy húsok jobb ízű legyen.
A gonosztevők e szép állatokat mind egy lábig előhordták.
– Hol a borbély? – kiáltozának, – eret vágni! s előtuszkolák Scudamorét,
hogy becses sebészi műszereit a kappan-nyaknak amputálásában gyakorolja.
Scudamore gyönyörködve koppantgatá el a rikoltozó madarak fejeit, miket
a bristoli kapitány egyenkint látszott megsiratni, s mikor a
legutolsóval készen volt, egyszerre megkapta a sóhajtozó tengerész
üstökét, metszőkését gégéjére téve s baromfiai sorsára juttatja
szegényt, ha Skyrme elég jókor oldalba nem üti, úgy hogy hanyatt essék.
– Azt hittem, hogy most meg ezek fognak következni, szólt ördögien
kaczagva az orvos.
A kalózok ezalatt hozzáfogtak a baromfiak koppasztásához, azokat
jól-rosszúl felapríták, Scudamore segítsége nélkül, ki minden pokolra
esküdött, hogy ő nem barmokat, hanem embereket metélni szegődött.
A drága sok szép pulykát aztán bele hányták három nagy rézüstbe,
megfűszerezték jól fehér borssal, foghagymával s nyers kabeljauval s
tüzet raktak alá.
– Oh, a barmok! – sóhajta fel a bristoli kapitány. – Kabeljaut tesznek a
pulyka-hús közé.
A mint félig megfőtt a bográcsos eledel, körülülték, késeikkel
kotorászva benne; a jámbor kapitányt is odaültették maguk közé, s
kinálgaták, hogy egyék; a szegény nekiült, s látva, hogy már ezeket az
áldozatul esett állatokat úgy sem mentheti meg, legalább megvolt benne a
dicséretes törekvés, hogy három ember részét kiegye belőlük.
Ebéd végeztével előhordták a semmirekellők a kapitány befőtt
gyümölcseit, miket ő szépen lekötve hólyaggal eltett saját használatára
s azokat ott szemeláttára fölbontván, megették.
A nyers füstölt húshoz szokott gazemberek marokkal ették a drága
pistácziákat, a befőtt ananászt, candirozott batatát, s még azt mondták
nagy fitymálva, hogy jobb annál a vereshagyma.
S hogy itták ama felséges borokat! tán ama kis szűknyakú üvegekből,
miket az ilyen borokhoz használni szokás? nem, beütötték a hordó
fenekét, s kalappal merítettek belőle, vagy a csap alá tarták torkukat,
s föl nem keltek, addig, mig aztán föl sem kelhettek.
S a milyen szélesen folyt torkukba a bor, olyan szélesen folyt torkukból
a dal, a legvadabb tivornyabőgés, melyhez valaha zsiványok csinálták a
szöveget; a bristoli kapitánynak is innia kellett saját boraiból, ki
mentül többet ivott, annál erősebben kezdte hinni, hogy ő maga a
rablóvezér, ki egy hajót elfogott és kirabolt, s kinálta a rablókat,
hogy akaszszák föl egymást, egészen ellenkezőleg Scudamoréval, ki a bor
hatása alatt valami becsületes embernek képzelte magát, a ki rablókat
fogott; a miből az lett, hogy az orvos és a bristoli kapitány
összevesztek és jól eldöngették egymást, s a kapitány erősebb levén,
Scudamorénak két kiütött foga bánta meg a tréfát.
Ezzel amaz diadalmasan ült a rablók közé s versenyt dalolván velük, oly
enthusiasmusra ragadta őket, hogy Skyrme felugorva helyéből, egy egész
borrá vált tengerre esküvék, hogy akkora pohárból fog a bristoli
kapitány egészségére toasztot inni, a mekkorából még nem ivott senki.
Meg is tartá szavát, eléhozatván egy tiz akós hordót, tele malvasiai
borral, annak beüté fenekét, s azután beleállt, úgy ivott belőle a
kapitány egészségére, ki majd hanyattdült nevettében, rettenetesen
mulatságosnak találva, hogy valaki benne üljön a pohárban, melyből
iszik! nem félve attól, hogy le találja magát nyelni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Három nap és éjjel folyt szakadatlanul a dorbézolás az elfoglalt hajón.
Harmadnap összeölelkeztek a részeg rablók a részeg kapitánynyal, s még
néhány hordó bort átszállítva saját sloopjukra emlékül, útnak
eresztették, elbucsúzva tőle, szivére kötvén, hogy ha Barbadoesba ér,
utasítson hozzájuk egy pár gazdag kereskedőhajót, a mire épen szükségük
van.
A bristoli kapitány azonban, mire Barbadoesba ért, kialudta mámorát, s
eszébe jutottak legyilkolt tyúkjai, mint szintén a boraiban véghez vitt
pusztítás, s gondolta, hogy majd küld ő egy pár mulatságos hajót a
kalózok számára, igéretéhez képest.
Rögtön felkeresé a kormányzót s elmondá neki balesetét, s annyira vette,
hogy ez hadihajók hiányában rögtön felszerelt egy kereskedelmi gályát
huszonnégy, s egy sloopot tíz ágyúval s azokat Rogérs és Gréves
kapitányok alatt a vakmerő rablók után küldé, kik nyiltan ott czirkáltak
a kikötő előtt.
Ezek még akkor is mámorosak voltak, még tartott nekik a borban s a mint
meglátták a közeledő hajókat, prédának tekinték s ellenök fordultak.
A gálya és a sloop közel hagyták őket jőni s a kalózok első
ágyúlövéseire nem feleltek.
Ez még merészebekké tevé őket s átkiáltva hozzájuk, hogy zászlóikat
ereszszék le s adják meg magukat, egészen közel huzódtak ellenfeleikhez.
Azok hallgattak csendesen.
Azon pillanatban, midőn a kalózok csáklyáikat kiveték, hogy a gályába
kapaszkodjanak, egyszerre megdördültek annak ágyútelepei s a rablók
könnyű préda helyett félelmes ellenséget láttak maguk előtt, ki két
oldalról rémséges ordítással rohant reájuk.
A veszély egyszerre kijózanítá a rablókat; elhallgatott az eddigi vad
össze-vissza kiabálás, s csak Barthelemy szava hallatszék, ki a
legnagyobb veszély perczében érezte magát mindig legerősebbnek.
A legvadabb kereszttűz közepett megfordíttatá vitorláit s védte magát
mindkét megtámadója ellen, s a mint egy jól irányzott lövéssel egy
perczre zavart idézett elő az ellenfél egyik hajójában, azon percz elég
volt neki arra, hogy ennek elébe kerülve, a két hajó közül kimeneküljön.
Erre rögtön minden vitorláját fölvonatta és futott. Üldözői utána. Jó
két vitorlás volt mind a kettő. Roobertsnek lehetetlen volt előlük
megmenekülni.
Az ágyútüzelés egyre tartott, a kalózhajó menekülve védte magát, a másik
kettő hol innen, hol amonnan iparkodott eléje kerülni, nem tágítva tőle;
ekkor egyszerre elhallgattak a kalózok ágyúi, Rooberts a tengerbe
hányatta azokat.
A kalóz-sloop rögtön megkönnyült legnagyobb terhétől, s azon
pillanatban, midőn ellenei azt hitték, hogy menthetlenül el van veszve,
– oly könnyen és oly sebesen, mint a sirály, – kirepült közülök, a
szélnek adta minden vitorláját és megszabadult.
Üldözői mindig hátrább maradtak tőle, végre egészen felhagytak a
kergetéssel, s visszatértek a kikötőbe.
Mint a megkergetett darázs, repült a kalózhajó New-Foundland felé.
Huszonkét hajó volt az ottani kikötőben. A kalózoknál nem volt sem ágyú,
sem lőpor, csak düh és kés.
A mint a kikötőbe értek, megütötték a dobot, megfútták trombitáikat,
felhúzták a fekete zászlókat s mind a huszonkét hajó legénysége a partra
futott előlük.
A kalózok kiválasztották a legjobb hajót maguknak, a többit kirablák és
felgyújtották. A barbadoesi leczke még égett lelkeikben, lángokat
kellett neki valahol szerezni. A míg ennek emléke tartott, nem menekült
meg előlük senki; kivált ha barbadoesi hajó került kezeikre, annak még
az egereit is megölték.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A szerencse fordult, Rooberts ismét felülkerült. Volt kincs, volt hír
minden napra. Adófizetője volt minden tenger; utóbb a hajókról nem vett
el egyebet, mint a készpénzt, s azok nem is védték magukat ellene;
pompás hajójával, melynek orrára a szerencse istenasszonyának aranyos
jelképe volt kifaragva, sorra járta a kikötőket, az ott talált hajókra
kivetette az adót, azok lefizették szépen; sőt ha hinni lehet a hírnek,
még biztosító-leveleket is lehete nála váltani – előre.
A minden országbeli kormányok megtilták alattvalóiknak a kalózok számára
élelmi-szereket szolgáltatni: azon is könnyű volt segíteni. Az angol
telepítvényekről rendes időszakonkint Afrikába élelmi-szereket szállító
hajók indultak el, úgy intézve a dolgot, hogy a kalózokkal
összetalálkozzanak; egyet kettőt lövettek magukra s azzal erőt hagytak
magukon venni, s átadták az egész terhet; a rablók igen jó fizettek.
Egyszer druszája Szent Barthelemy kikötőjében szállt meg a kalóz s
kiszállt mulatni egész népségével.
A lakosok kivilágíták városukat, a kormányzó török muzsikával ment
eléjök, s tűzijátékot rendezett tiszteletökre, és az asszonyságok bált
adtak kedvükért!
A rablók tudtak mulatni! igaz, hogy náluk a tánczvigalom orgiával
szokott végződni, s az orgia verekedéssel, de a szép asszonyságok ép oly
kevéssé irtóztak a csóktól mint a bevert fejektől, mert hisz a rablók
szórták az aranyat.
A kalózok gavallérok voltak, selyem ruha, arany csipke, tollas föveg
volt rajtok, zsebeikből két-három aranyóra láncza lógott elé, s ujjaikon
gyémánt és karbunkulus villogott; igaz ugyan, hogy a csipkék rummal és
pálinkával voltak parfümözve, s a széptevő szájából omlott a hagyma- és
dohányillat, az is igaz, hogy az aranyórák mellé pisztolyok és kések
voltak dugdosva, mikről még a vér sem volt letörölve, s a gyémántos
kezek feketék voltak a puskaporlángtól, de a jó asszonyságok mind ettől
nem irtózának, mert tudták azt a szokását a kalóznak, hogy az addig el
nem megy onnan, a hova kiszállt, mig egy gyűrűt érez az újján s egy órát
a zsebében.
Nem hizelkedett a rabló semmiért, fizetett mindent készpénzzel, s a
milyen tele szájjal káromkodott, olyan tele marokkal szórta az aranyat.
Mi csodálni való van rajta, ha a kormányzók ilyenkor eltévesztették az
ajtót, s a kiket az akasztófához kellett volna vezetniök, asztalaikhoz
ültették.
A szent-kristófi kormányzó el akarta Barthelemyt kergetni a kikötőjéből,
no hát mit nyert vele? ez elégette a hajóit, meglövöldözte a városát; a
szent-bertalani okosabb volt, bemutatta a kalózvezért a feleségének s
gazdag ember lett belőle.
Valahány ház, annyi szokás. Nálunk azt mondanák rá az emberek, hogy az
nagyon furcsa.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szép creolnő volt a kormányzó felesége, szemei tüzével ki tudta égetni
az emberből a szivet, s kiszívni a lelket piros ajkaival. Arczán
halovány volt az epedés szine, de ha a szenvedély napja kisütött rá,
fokonkint tért meg arra a vér ragyogása, előbb mosolygó rózsaszín, majd
derülő hajnal, utóbb égő bíbor.
Óh e szinek változatát látni és azt okozni és élvezni: ez az őrültség
iskolája.
Mindenkit elragadt ez őrültség, kivéve a férjet magát, de senkit sem
annyira, mint a kalózkirályt Barthelemyt.
A férj, egy derék kövér ember, ott ült a lakoma alatt Barthelemy
mellett, átellenben ült vele a creol asszony. Rooberts ittas volt bortól
és szerelemtől.
– Nézd ezt a nőt, szólt a férjnek, elkezdve neki saját feleségét
dicsérni; ilyen arcz, ilyen szemek! ez a méltóságos termet! egy
szökevény istennő, ki elhagyta paphosi templomát, hogy Keletindiába
jöjjön; nézd, nézd most e szemeket! a hogy felénk villámlanak, mi
szükség napra, csillagokra, midőn ezek világítnak?
A férj azonban nem igen nézett oda, sokkal bölcsebb dolognak találta
ennél szemeit behunyni s úgy tenni, mint a ki alszik.
Rooberts megrázta a gallérát az ittas alvónak.
– Miért nem vagy ellenségem, miért nem találkozom veled a tengeren, hogy
akkor megölhetnélek? Királylyá tenném magamat, hogy őt királynévá
tehessem.
A férj sem látott, sem hallott, a mint Rooberts elereszté gallérát,
ismét visszaesett székébe és elbólintott.
Körül vad dana és pohárcsörgés hangzott, a rablók mindegyike akadt már
párjára s a női kaczagás, csevegés között bátran dörgött a kalóz
káromkodása, mint valami igen erős neme a gyöngédségnek s néha egy-egy
tréfás fiu azzal mulattatá környezőit, hogy pisztolyait kilövöldözte a
szobában.
Rooberts égő reszketéssel nyujtá poharát a creol hölgynek, az kiivá azt
a kalózkirály egészségére az utolsó cseppig, s midőn levette ajkairól, a
kalóz már lábainál térdelt.
Szép gömbölyű nyaka volt a creolnőnek, a kalózt bántá az a gondolat,
hogy e szép nyakat semmi ék nem fonja körül s levette saját nyakából a
tizezer dollárt érő gyémántlánczot s azt a hölgyére csatolta. Tehette-e
ezt a nélkül, hogy a hölgy fejét kebléhez ne szorítsa? s ha már oda
szorította, ugyan ki kivánhatná tőle, hogy meg is ne csókolta volna?
A rablók mind oda néztek s olyan hurraht ordítottak rá, hogy a boltozat
rengett bele s ökleikkel doboltak az asztalon, s salvékat lőttek
pisztolylyal.
A férj aludt, mint a tök.
Barthelemy odahajtá fejét a hölgy ölébe, a creolné ujjai játszottak a
kalóz fürteivel, Rooberts átölelte annak karcsu derekát.
– Jer velem, én elrabollak, suttogá neki hevesen; megveszlek férjedtől,
adok egy milliót érted! ha kell neki egy egész flotta, százával hajtom
ide a hajókat, mint egy nyáj juhot. Jer velem, elveszem az ördögtől a
poklot s azt változtatom paradicsommá számodra, elhalmozlak kincsekkel,
elhalmozlak gyönyörrel, jer velem.
A creolnő szerelemittasan hajolt a kalóz vállára s engedé magát őrült
öleléssel szorítni annak keblére.
Rooberts szép, bátor és életteljes ifju volt, és a férj aludt csendesen.
– Igy kapitány, kiálta Moody, ki egy szegletben ült pipázva és
körülrakva kiivott palaczkokkal; így szeretlek. Idd ki a gyönyör poharát
fenékig s aztán vágd a falhoz.
E perczben hirnök lépett be, sürgönyöket hozva a kormányzó számára.
A kalózok szóhoz sem engedék jőni a ficzkót.
– Fel ne ébreszd! nem látod, mi édesdeden alszik? Jobb lesz, igyál!
A hirnök három percz alatt tökéletesen részeg volt s a mint a kormányzó
nejét Barthelemy mellett látta ülni bizodalmas, szerelmes suttogásban,
részeg ember eszejárásával odavitte Barthelemynek a sürgönyöket, hogy ő
olvassa el.
A kalóz elébb a földhöz akarta vágni az iratot, midőn annak borítékjára
tekintve, e szót olvasá annak keletén: Hispaniola.
Rooberts arcza egyszerre elkomorult; hevesen felszakítá a sürgönyt, s a
mint olvasni kezdé, szemei elmerevültek, arcza elsápadt, keble
elszorult.
«Uram, – szólt a levél, – a szent-domingói fekete rabszolgák e napokban
fellázadtak, megrohanták a védtelen gyapotültetvényeket, s azokat
parthosszant fölégeték, elpusztíták, az ültetvényeseket irgalom nélkül
legyilkolák, nem kimélve férfit és nőt, aggot és gyermeket. Hispaniola
északi partján egyetlen kunyhó sincsen többé.»
Rooberts arczán a hideg veriték folyt végig: szemei mereven néztek maga
elé, ujjai görcsösen törték össze az elolvasott levelet, azzal egyszerre
felugrott helyéről, a nyakán függő creolnőt eltaszítá magától, s olyat
vágott öklével az asztalra, hogy a kalózok mind elhallgattak egyszerre,
s meglepetve néztek reá.
– Vége a vigalomnak! ordítá Rooberts irtózatos hangon. El a hajóra
rögtön, szakítsátok ketté a gyönyört s jertek a harczba!
A rablók még mindig nem birtak magukhoz térni bámulásukból. A creolnő
csábító arczczal, élveteg tekintettel simult közel a kalózvezérhez, s
annak kezét megragadva, égő ajkaihoz szorítá.
Barthelemy Moodyt kereste szemeivel. A vén rabló sokat ivott, de egészen
józan volt.
– Azt mondád, szólt Rooberts, hogy ürítsem ki a gyönyör poharát, aztán
törjem össze. Én összetöröm azt, mielőtt ajkaim izlelték volna.
S azzal kirántá kezét a creolnő kezeiből s kardját kivonva, kiálta:
– Előre, Hispaniola partjaira!
A rablók elragadtatva vezérük lelki hatalmától, irtózatos hurráht
kiáltának neki, s poharaikat elhajítva s hölgyeiket lerázva nyakukról,
ittas lelkesüléssel tolongtak utána, a széttépett gyönyör karjai közül,
a tengervihar küzdelmei közé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hajó kikötött Hispaniola partján.
Rooberts egy egész nép kincseit igérte kalózainak, csak e nép vérét
kérte magának.
A kikötőben egy hajót sem talált, csupán néhány halászbárka lappangott
itt-amott; ezek tulajdonosai beszélték, hogy a fellázadt rabszolgák a
partvidéket elpusztítva, tömegestül a sziget belsejébe vonultak.
Rooberts partra szállt, s futott, mint egy őrült, az ismerős kunyhó tája
felé.
Már látta a dombot, mely a kis völgyet elfedé előtte, lassan,
szívdobogva folytatá lépteit, mintha félne meglátni szemeivel azt, a mit
lelkével már lát, csendesen felment a dombra. E dombról lehetett lelátni
épen az ő kunyhójára. E dombon hagyta el legutoljára kedvesét, itt mondá
az neki zokogva: vigy el engemet magaddal; itt jóslá meg neki: egykor
jönni fogsz haza, s kérdeni fogod, hol menyasszonyod? miért nem jő eléd,
hogy kebledre hulljon?
A rabló szive elszorult. Még egy lépés, – most a dombtetőn áll, – egy
vén szomorúfűz eltakarja előle a kilátást, annak ágait félrehajtja, s a
völgybe alá néz.
Puszta a völgy, letarolt mezők sárgulnak a zöld ültetvény helyén, s hol
a kis nyugalmas gunyhó feküdt, csak egy fekete folt sötétlik.
Szótlanul állt ott a rabló. Szemei mozdulatlanul néztek oda, egy sóhaj
sem jött ki ajkán. Mintha meg volna halva, lerogyott; arcza elbukott a
fűben, szive dobogása megszünt.
Tán ott aludt volna el örökre, ha bántó álmai nem jőnek, ha végig nem
kellett volna álmodnia a rémes, véres jeleneteket, mint rohan vad
ordítással a vérszomjú ördögi had a csendes magányos lakra, mint térdel
benn egy szobában a három lány, s a vén anya, most fölhajítják a
házfödélre a kanóczot, az ajtót kővel betörik, ajtón, ablakon át berohan
a gyilkos fajzat, megragadják hajaiknál fogva áldozataikat, azt az ősz
zilált hajat, a szegény öreg anyáét, s azt a hollófeketét, azt az
annyiszor összecsókoltat, az imádott menyasszonyét.
Ha a sírban aludt volna, ilyen álomra ott is föl kellett volna ébrednie.
– Ah! ordíta a kalóz, felugorva ájultából, mint ki halálkínos
kisértet-nyomást szakaszt le szivéről, s vadul dobogó kebellel tekinte
körül szemeit törölve s homlokáról az izzadságot. Jó, hogy csak álom
volt, rebegé magához térve. Egy tekintet a völgybe megmutatá, hogy ez
valóság, nem álom.
Őrjöngve szökött fel fektéből, s kétségbeesve rohant le a völgybe, a
gunyhó romjaihoz; kedvesei nevét kiáltozá, fölhányta a hamvakat, az
üszköket, mintha ott akarná őket találni, körülnyargalta a tájat,
vizsgálva az iszapban meglátszó lábnyomok közt, ha nem találja-e köztük
kedveseiét is? Csupa néger nyomok voltak, dulakodó emberbarmok
lábnyomai, sehol, sehol a kedves tündérpicziny lábacskák helye. El
voltak veszve ők.
Csak egy küszöb állt még az ősi kunyhóból, korommá égve, a rabló azt
átölelte, megcsókolá, s érzé, hogy szemei elhomályosodnak a könytől.
– Hah! kiálta föl, kitörülve szemeiből a könyet, nem vizet a tűzre,
hanem olajat! nem sírni most, hanem boszút állani! A rabló siralma
vérontás! Boszút állok az emberiségen, boszút a világon teérted
meggyilkolt családom! Ne adj nekem több nyugalmat föld! váljék a pohár
ürömmé ajkaim előtt s gyűlöltté szivemben minden indulat. Egy örömem
volt, egy nyugalmas eszméje lelkemnek, erre gondolék mindannyiszor,
midőn könyörgő embereket láttam előttem térdepelni, s megkegyelmeztem
nekik. Ez öröm, e gondolat ki van tépve szivemből örökre, nincs irgalom
többé senkinek. Halld meg átkomat pokol és rendülj meg bele; im e marék
hamv, melyet meggyilkolt családom porából fejemre szórok, a hány
porszeme van e fekete hamvnak, annyi fekete ördögöt küldök én te neked.
A rabló átkozva vágta fel az égre a felkapott hamvat, mely onnan fejére
permetezett vissza, s a mint elhangzott az átok, lerogyott térdére, s
megcsókolá a küszöböt, és zokogott csendesen.
– Én Istenem, én Istenem, én uram, ha büntetni akartál engemet, miért
nem sujtál a kősziklához tengerviharodban? miért nem veszítél el éhség,
fegyver által? miért nem juttattál vérpadra? miért engedéd meg, hogy az
én vétkemért a te angyalaid bünhödjenek!
A rabló zokogott keservesen; a megátkozott hamv csendesen szállongott
vissza fejére.
* * *
Az erdőből kivezető úton egy utas jött, öszvérét hajtva maga előtt.
Barthelemy útját állta. Az ember megijedt a zord alaktól, s védszentjeit
kezdte emlegetni.
– Honnan jösz? kérdé tőle a kalóz.
– La Vegából. Jó hirt hozok, a lázadók legyőzettek, a part hosszában fel
is vannak már akasztva.
– Rossz hirt hoztál nekem! Egy sem menekült meg közülök?
– Néhány százan egy elfoglalt hajóra ültek, s elfutottak Afrika felé.
– Köszönöm. Mehetsz utadra.
A hirmondó fejcsóválva távozott, nem érthette, miért búsuljon valaki a
felett, hogy a lázadók le vannak győzve, s mit örül, hogy egy csomó
megszabadult belőlök?
* * *
– Mi lelt kapitány? kérdé Moody a hajóhoz visszatérő Barthelemyt, arczod
sápadt, mint a halotté.
– Semmi, viszonzá ez tompán. Csak a szív volt benne meghalva.
A rablók nem kérdezősködtek tovább. Tudtak mindent. Valahányszor egy
eltávozott közülök, messziről kémek kisérték, ezek látták Barthelemyt a
feldult ház romjain kétségbeesve, s mind félelmes hallgatással vonultak
félre a sápadt arczú ember elől.
Rooberts kabinjába zárkozott, s egy térképet vőn elő, figyelmesen
látszott azon az Afrikába vezető utat vizsgálni. Arcza sötét volt, de
szemei villogtak olykor.
Egyszer kopogtatást hall ajtaján, haragosan fölnyitja azt.
– Ki háborgat most?
– Én, kapitány, felelt Scudamore. Itéletedre van szükség.
– Távozzál, jőjj holnap. Ma nem fogok kegyelmet osztogatni.
– Nem is kegyosztásra hivlak, hanem törvénytételre. Három ficzkó,
használva azon időt, midőn társaink partraszállva elittasodtak,
megszökött tőlünk s a sziget belsejébe akart menekülni. De én nyitott
szemekkel alszom, s csak két szemem van, de mind a száz ficzkót fogom
vele.
– Engem is, nemde?
– Nincs különben kapitány. Nekünk szükségünk van egymásra, a ki minket
el akar hagyni, az áruló. Nekünk nem kell megengednünk, hogy legyen út
hátralépni, csak előre. A ki hozzánk esküdött, az a miénk örökre, az a
pokolé, azt meg nem szabadítja innen semmi hatalom, s ha nem akar velünk
élni, haljon meg!
– Elfogtátok a szökevényeket?
– Mind a hármat. Csak egy mérföldnyire voltak már La Vegától, midőn
beértük őket.
– Hozzátok elém egyenkint.
Scudamore ördögi gyönyörrel ment a szökevényekért s az elsőt közülök
sajátkezűleg hozta fülénél fogva a kapitány elé.
Az egy gyáva, sápadt ficzkó volt, kit erővel kényszerítettek a rablók
közöttük élni.
– Oh kapitány! kiálta ez, térdre esve Rooberts előtt, ha Istent és az
angyalokat hiszed, hagyj engem e pokolbeli helyről eltávoznom. Ti
mindnyájan elkárhoztok és a poklokra fogtok szállani, engedd, hogy én
megmentsem lelkemet a gyehenna tüzétől. Oh evangeliumi szentek,
könyörüljetek én szegény bűnös fejemen!
A kalózok irtózatos kaczaja követé a könyörgő szavait.
– Meghalsz, mondá Rooberts hidegen, s inte a rablóknak, hogy végezzenek
vele.
– Kapitány! az Isten irgalmáért, csak nem akarod, hogy így haljak meg,
gyónás és utolsó kenet nélkül, lelkem vesztére, az örök kárhozatra?
– Várj, majd én meggyóntatlak, mondá ördögi kaczajjal Scudamore, s a
hurkot az elitélt nyakába illeszté.
– Oh Istenem, oh én uram teremtőm, senki sincs itten, a ki egy imádságot
elmondana előttem? oh én annyit tudtam és mind elfeledtem köztetek.
A kalózok kaczagva hurczolák a boldogtalant az árbocz alá, ki egy eszébe
jutott ének zsolozsmáját kezdé ordítani, melynek szövegét rég elfeledte.
Egy percz mulva az ének is elhalt, az elitélt az árboczon függött.
Ekkor a másikat hozták elé. Ez is közrabló volt, kezeit lábait össze
kellett kötözni, hogy a kapitány elé vihessék, folyvást szidta,
piszkolta a kalózokat.
– Igen, elszöktem közületek, mert meguntam ez utálatos piszkos életet,
mindennap szenvedni, fáradni, nyomorogni, s ha az ember egy kis pénzre
tett szert nagy életveszélylyel, azt meg kidobálni az ablakon. Százszor
is el fogok tőletek szökni.
– Egyszer sem többet, vigyorgá Scudamore, kinek úgy látszott, hogy
sokkal nagyobb hivatása volt bakónak, mint orvosnak lenni.