önfeláldozás! egy megnyilt paradicsom előtte. De a paradicsom ajtajában
áll az angyal a lángkarddal és azt mondja: vissza innen, a te neved
Rooberts Barthelemy!
– Sokszor gondoltam reá, – szólt a leány rebegve, – hogy ha majd egykor
haza jősz, s kérdeni fogod, hol van Julietta? miért nem szalad előmbe?
akkor majd egy virágos halomhoz fognak elvezetni és azt mondják: várt
sokáig, a várásban megtört szive, elhervadott, most itt pihen; nem
fogja-e ekkor azt mondani szived: miért nem vittem őt magammal?
– Ne szólj! ne szólj! – kiálta fájdalmában elfulladva az ifjú. – A mit
kivánsz, az lehetetlen. Eredj vissza.
A leány fehér lett, mint a liliom, karjai lefoszlottak kedvese nyakáról,
termete összehanyatlott, szép feje vállaira hajolva.
Az ifjú karjaiba fogta az elalélt leánykát s lefektetve gyöngéden a
selymes pázsitra, egy csókot nyomott halavány arczára s azzal elfutott a
sűrű bokrok közé, mint kit az őrültség kerget.
*
Barthelemy feltüzé vörös tollát kalapjára, társai közé lépett, szemeiben
nem köny ragyogott, hanem tűz; ő ismét Rooberts volt, a büszke, a
merész, a kalandos rablóvezér.
Fejének büszke tartása, szilaj tekintete, elhatározott mozdulatai
megtagadák az egy óra előtt szelid, ábrándos vőlegényt.
Első tekintetre észrevették éles szemei az arczokon elterjedt
mogorvaságot; eltávozása óta megváltozott a rablók hangulata vezérük
iránt. Valaki kitalálta és megsúgta nekik, hogy a vezér szerelmi kaland
után jár.
– Mi bajotok? – kiálta Rooberts, végig jártatva szemeit arczukon. –
Miért néztek oly savanyú pofákkal szemembe? szóljatok.
A rablók félrehuzódtak durczásan, Moody zsebbe dugta kezeit, s kurta
pipájából majd kiszítta a lelket, s a fellegeket nézte.
– Beszélj te, vén Lucifer, mi lelte e suhanczokat? mijök fáj?
– Hm, vezér, – szólt a rabló összefonva karjait, s hátát megvetve egy
korongnak. – Tudod-e, hogy mi hite van a kalóznak? Ez a hite: nem félni
senkitől és nem szeretni senkit.
– Jól tudom. Hát félek-e én?
– De szeretsz. S a ki szeret, az sóhajtozik, a ki szeret, az érez, és a
ki érez, az nem való kalóznak!
– Tehát ti azt hiszitek, hogy ha én tán egy némberről találnék
gondolkozni, nem volnék olyan jó, mint bármelyik közületek?
– Nem volnál az, vezér! A ki szerelmes, az mindig a jövendőre gondol, s
elébb-utóbb arra vágyik, hogy valami csendes fészekbe félrehúzhassa
magát, s ott boldogul élhessen, halhasson és megvénülhessen
másodmagával. Az mindig a holdvilágot nézi, s megborzad, ha
megszólítják, az megveti társait s jobb akar lenni náluknál. Az ilyen
kép mi közénk nem való. Látod, vezér, én sohasem szerettem életemben
senkit, senkit, mondom, még csak magamat sem, s ezek a vad ficzkók itt
körüled, mind úgy állnak itt, mint az ágról szakadt, kinek sem apja, sem
anyja, sem felesége, sem szeretője. Az ilyen való tengerre, az ilyen
való tengeri rablónak, a kinek, ha a vihar ordít, a golyó süvölt, nem
jut eszébe a csendes gunyhó és a szerelmetes leány. Nem számunkra
termett ez a virág! Ma megölel, megcsókol, holnap megcsal és elárul.
Egyszer jutott csak eszünkbe, hogy Párisból egy hajó némbert
szállíttassunk magunknak. A Salpetrièreből válogattuk őket; legalább nem
kellett attól tartanunk, hogy beléjök szeretünk. Ejh, az sem tartott
sokáig; ez a kalóznép nem sokat szokott tréfálni; ha megdühítik, nem üt,
hanem gyilkol, egy hónap alatt alig maradt egy-kettő belőlük. Az ilyen
érzelmek erkölcstelenítik a kalózt.
– Tehát ti azt hiszitek, – viszonzá Rooberts, merően szemébe nézve a
rablónak, – hogy keményebb szívetek van, mint nekem, mert semmisem
világít rajta keresztül? Ezt alkalmatok lesz bebizonyítani rögtön.
Figyeljetek rám. Az éjjel egy portugal kereskedelmi flottával fogunk
találkozni a sík tengeren, negyvenkét kereskedőhajó, két erős hadigálya
kiséretében jő a Todos los Santos szigetek felől, pénzzel s árúneműekkel
megrakodtan. Ha akartok merényletet látni, mely csodálattal töltendi el
a félvilágot, jertek velem.
– Tán csak nem állítod azt, hogy e negyvenkét hajót el akarod foglalni?
– kérdezé Skyrme.
– Azt nem, hanem megtámadni azt, mely a leggazdagabb teherrel megrakodva
jő, s ott az egész flotta és valamennyi hadihajó színe előtt elfoglalni
s mind a többi negyvenegy hajó közől elhozni azt magunkkal.
A rablók kétkedve tekintének Rooberts arczába, nem tudva, ha tréfál-e,
vagy komolyan beszél?
– Itt lesz alkalom megmutatni, kinek van helyén a szíve! – monda
Rooberts, száz ember fog jutni mindegyikünkre, s módjában leend
egyenkint mindenkinek minden perczben egy olyan csodát követni el, hogy
maga is elbámuljon rajta később.
– Kapitány; – monda Asphlant, hosszú gondolkozás után, – ez határos a
lehetetlenséggel.
– Egy percz előtt sziveitek keménységével dicsekedtetek mindannyian; úgy
látszik Moody nem jól tolmácsolta érzelmeiteket, midőn azt mondá, hogy a
kalóznak semmitől sem kell félni, s nem nézni a jövendőt. S ti akartok
engem merészségre tanítani? Menjetek! a ki fél velem jönni, közel a
part, kiszállhat, s menjen anyjához haza! én, ha harmad magammal maradok
is, a mit kimondtam, megteszem, mert én nem csak akkor tudok bátor
lenni, ha rumtól vagyok ittas, miként ti, hanem akkor is, midőn arczom
még kedvesem könyétől nedves!
A rablók megalázva huzódtak félre, megdöbbenve vezérük óriási
vakmerősége előtt. Rooberts észrevevé a nagy, de kedvetlen hatást, s
buzdító jó kedvvel fordult újra feléjük:
– Hát aggódtok-e ti, midőn én elől megyek? Hát ha én azt mondanám
tinektek: jertek velem a tenger fenekére, rohanjuk meg a tengeristent s
húzzuk ki szakállánál fogva a napvilágra, én elől megyek! nem jönnétek
velem? Hát ha azt mondanám, izenjünk hadat a félvilágnak s vitorlázzunk
be a Themse torkolatába és vessünk tüzet a Towerbe! én elől megyek!
elmaradnátok-e? Ha azt mondanám: nyomoruság a földi harcz, jertek velem
a pokolba! Nem jönnétek-e oda is velem?
A rablók dühödt lelkesüléssel ordítának fel: veled megyünk! s kezeiket
nyujták Barthelemynek, ki azokat sorba megrázta.
– Igy, vén fiúk, így! Mi a szerencse fiai vagyunk, s a szerencse
védistene a vakmerőknek. A tenger rabszolgánk, a vihar játszótársunk,
örömünk a halál! A mire más gondolni sem mer, mi azt véghezviszszük.
– Hurrah! Éljen Rooberts Barthelemy! – ordítá az egész sereg, süvegeit
hányva a levegőbe.
… Az est leszállt, a kis kunyhóban kézösszetéve imádkozék három angyal,
hogy az átkos szörnyeteg Rooberts Barthelemyt, ki a tengeri utazóknak
réme, az Isten sülyeszsze el a tenger fenekére…
*
Az éj előjött, myriad csillagaival nézte magát az ég a tenger tükrében.
A látkörön negyvenkét hajó tünt elő, egymástól szabályos távolságnyira.
Kedvező szelük van, a legénység nyugodtan alszik mindenütt: az őrök az
árboczkosarakban ásítozva hirdetik, hogy egy vitorla közelít szemközt, a
kapitányok megértik a tudósítást s másik oldalra fordulva ismét
elalszanak.
A szemközt jövő hajó rövid ideig tétovázva, végre egyenesen a középen
álló hajók egyikének, a Tritonnak tart.
A Triton kapitánya épen nyugodtan alszik függő ágyában, midőn a
hajóspatron belép, s jelenti a közelgő hajót.
– Hát tisztelegjetek neki, – szól ez morogva, s magára vonja paplanát.
A szemközt jövő hajó erre megáll, egy dereglye oldódik el róla, melyben
hat ember ül, s erős evezőnyomásokkal a Tritonhoz siet.
A dereglye senkit sem látszik nyugtalanítani, odaérve, a férfiak közül
három benne marad, másik három fölkapaszkodik a fedélzetre.
Egy közülök a kapitány után kérdezősködik, kivel sietős beszédje van.
Mutatják neki a kabint, melyben a kapitány alszik. Ez belép, a másik
kettő az ajtóban marad.
– Mi baj már ismét? – kiált fel boszúsan a kapitány, kiemelkedve
ágyából; erre az idegen csendes hangon viszonzá:
– Egy szót se uram… Én Rooberts Barthelemy vagyok.
A kapitány megmerevült a borzalomtól. A kalóz nem szegzett mellének
pisztolyt, nem fenyegette halállal; csak annyit mondott neki: én
Rooberts Barthelemy vagyok.
– Mit akar ön? – kérdé ez fogvaczogva.
– Ön ellen semmit, szólt a kalóz. – Csupán egy kérdésemre kérek
feleletet: mondja meg ön nekem, e negyvenkét hajó közül melyik van
legbecsesebb teherrel megrakodva?
– Azt kérdi ön, melyik van legbecsesebb teherrel megrakodva?
– Ha ön lelkiismerete elleni dolognak tartaná e kérdésemre válaszolni,
akkor az ön hajóját viszem el magammal; ha pedig becsületével
összeférhetőnek találná engemet megcsalni hamis adatok közlése által,
akkor bizonyos lehet ön róla, hogy vasat fog enni és tengert fog inni
rá.
A kalóz határozott beszéde, az ajtóban álló marczona arczok látása,
csakhamar határozatra birták a kapitányt. Igérte, hogy meg fogja a
kérdéses hajót mutatni. Különben teljes reménye volt, hogy ha a kalózok
azt meg merik támadni, bizonyosan ők vesztenek rajta.
– Öltözzék fel ön és jőjjön velünk, – mondá Rooberts.
– Hogyan? én önnek hajójára?
– Nehogy elárulhasson ön bennünket, jelt adva a többi hajóknak. Semmi
ellenvetés. Nekem a legjobb hajót kell bírnom, ha azt nem akarja ön,
hogy megelégedjem az ön hajójával. Előre!
A kapitány engedett a kényszerítésnek, felvette ruháit s a három rabló
által közre fogva, a nélkül, hogy saját embereit figyelmeztetni merné,
követé a kalózokat a csónakba, mely a hajóhoz ismét visszaevezett.
A többi hajókról azalatt nyugodtan nézték, mint értekezik az idegen hajó
a Tritonnal, s nem találtak az egészben semmi gyanakodásra méltót.
Az elvitt kapitány a tengeri ördögre érve, kimutatá Roobertsnek azt a
gályát, melyet az keresett, becsületére fogadva, hogy a legdrágább
terhet viszi. Hanem azt elhallgatta, hogy ugyanazon hajó negyven
ágyúval, s százötven főnyi őrséggel van ellátva.
A tengeri ördög rögtön megfordult, s a mutatott hajó felé kezde farolni.
Egy nagy három-árboczos gálya volt az, nehézkes alkattal, fölczifrázott
orra, fedélzetének alkotása, talajzata egészen ódivatú kereskedelmi
hajóra mutatott.
A kalózhajó már oly közel jutott hozzá, hogy a hangot át lehetett egyik
hajóról a másikra hallani. A kalózhajón legmélyebb csend volt, a
legények mozdulatlanul álltak vitorla-köteleik, evezőik, vagy ágyúik
mellett.
Ekkor, midőn minden szem a mindig közelebb ért hajóra volt függesztve,
melynek patronjai álmos közönyösséggel várták a közeledő hajót,
legkisebb rosszat sem sejtve: a foglyul hozott kapitány észrevevé, hogy
senki sem figyel reá, egyszerre felugrott a hajópárkányra, s
teletorokkal átkiálta a másik hajóra: «fegyverre legények» s azzal a
vízbe veté magát, s sebesen visszaúszott hajójához.
Mindez oly gyorsan s oly véletlenül történt, hogy a kalózok első
meglepetésükben nem tudták, hová legyenek?
A megközelített hajó legénysége egy percz alatt fel volt lármázva a
kapitány intő kiáltása által figyelmeztetett patronoktól, s a kalózok
meglepetve látták meg egyszerre a túlnyomó erőt, mely ellenükben állott.
Néhányan tétovázva tekintének egymásra, s szó esett, hogy meg kell
fordítani a vitorlákat, s a lehető legrövidebb úton menekülni a
vakmerően keresett veszélyből.
Barthelemy megvetően tekinte le félvállról, s karját nyugodtan
összefonta.
– Hisz ezek csak portugalok! mondá gúnyos lenézéssel.
A rablók fölkaczagtak ez ötletre, s rögtön neki oldaltak a portugal
hajónak, melynek védői annyira meg voltak lepetve e kaczagva közeledő
rémcsoport láttára, hogy ágyúikat, fegyvereiket a legügyetlenebb
modorban lövöldözték ki jobbra-balra, minden irány nélkül, s még egy
vitorlájában sem tettek kárt a tengeri ördögnek, midőn az már
csáklyáival belekapaszkodott; egy percz múlva födözetükre ugráltak e
vakmerő ördögi alakok, veres öltözetök, marczona arczaik, csodás
vakmerőségük elrémíté a megtámadottakat, nem tudták fegyvereiket
használni, nem hallották vezéreik szavát, elhányták lőszereiket s
ugráltak a tengerbe.
A harcz egyre tartott a megtámadott hajón, melynek ágyúlövései
fölriaszták a többi negyvenkét hajót is, azok is elkezdtek jobbra-balra
lövöldözni, azok csupa segélylövések voltak: harczba elegyedni egynek
sem volt kedve. A kalóz ott az egész flotta közepett öldöste le a
megtámadott portugalokat, kiknek fele elhullt a harczban, míg kalóz csak
kettő esett el.
Barthelemy urává lett a hajónak, s azt a tengeri ördög után köttetve,
bámulatos gyorsasággal kivitorlázott vele az egész flotta közül.
Ekkor jött még csak elő a két hadihajó, melynek a flottát kelle védni, s
üldözőbe vette a zsákmányával futásnak eredt kalózt.
Barthelemy egy ideig engedé magát kergettetni, s mikor aztán a két
sorhajót elég messze elcsalta maga után, egyszerre visszafordult, s
embereit szétosztva a két hajóra, szembeállt üldözőivel.
Azokat meglepni látszott e vakmerőség, egyideig tanakodtak magukban,
utóbb visszafordíták vitorláikat, s míg a rablók kaczagva várták, mi fog
kisülni ügyetlen, esetlen, oldalozó mozdulataikból? félbehagyák az
üldözést, visszatértek többi hajóikhoz; a kalózok pedig nagy nyugodtan
vitorláztak el a távol tengerbe, rablott kincseikkel.
*
A rablók vígan kötöttek ki Guyana partjain. Volt pénz! nyolczezer arany
moidorest találtak az elfoglalt hajón tonnákba lerakva, egész füzéreket
keleti gyöngyökből, miket a braziliai fejedelem küldött a portugal
királynénak ajándékba s ládákat megrakva drága szövetekkel, Dél-India
legbecsesebb árúneműivel.
S arra való volt-e a kalóznak a pénz, hogy azt tán kamatra adja? a drága
szövetek, hogy beüljön velük a boltba s azokat rőfszámra kimérje? Oh
nem. A rabló hite ez volt: ittasnak lenni, míg az utolsó aranyban tart,
s nem józanulni ki addig, míg az utolsó aranya van. A ki félretett
valamit osztalékából, az áruló volt, s a ki el akart vonulni közülök
pénzével, hogy becsületes emberré legyen, – azt megölték.
Jól ismerék a szárazföldön e hitét a kalóznak. A kalóz csak akkor szállt
a szárazföldre, midőn pénze volt, midőn élvezni, kincseit mentül
rövidebb idő alatt s mentül nagyobb gyönyör között elszórni kivánta. A
tengeren reszkettek előttük, a szárazon tárt karokkal fogadták, –
nemcsak a hölgyek és asszonyságok, oh még maguk a férjek is.
Bizonyítványok vannak róla, hogy az ördögszigeteken, a Surinam
folyamban, még a főhivatalnokok, sőt maga a kormányzó is vetélkedtek a
hozzájuk szállt kalózok iránti vendégszeretetük tanusításában.
Igaz ugyan, hogy tizenöt nap alatt nyolczezer aranyat költöttek el a
rablók, s az egész város hölgyei, az első dámától az utolsó szolgálóig,
selyembe és kashmirba lőnek öltöztetve, s a drága gyöngyfűzér, mely ő
felsége a portugal királyné szép nyakát volt diszítendő, a kormányzó
feleségének nyakát fonta körül, de volt is hegyen-völgyön lakodalom, a
gubernator termeitől kezdve az utolsó csárdáig, a kalóz egyikből ki, a
másikba be, amott gavallér, itt betyár, egész nap ivott, tánczolt,
verekedett és szerelmeskedett; tizenöt nap alatt nem volt vége a napnak,
sem az éjszakának, egy folytonos mámor volt az gyönyörökkel felfokozva,
egy tengere az élvezetnek, melynek nem lehete elérni a fenekét.
Mikor aztán ki volt merítve minden gyönyör, mikor már nem volt a
városban bor, melytől le ne részegültek, hölgy, a kit ne öleltek, s
szerető, a kit meg ne vertek, és férj, a kivel baráti poharat ne ittak
volna; mikor tudniillik az utolsó moidor is elgurult: akkor felültek
hajóikra a rablók, kitörlék a mámort szemeikből s szétnéztek új munka
után.
Hírt kaptak egy gazdagon terhelt brigantine felől, mely e partokhoz
közeledék. Estefelé meglátta a kormányos a hajót a távol láthatáron.
– Vigyázva! szólt Barthelemy. Ha észrevesz bennünket, ideje marad
előlünk elfutni. A két gálya itt marad, Kennedy hadnagy vezérlete alatt.
Bocsássátok el a sloopot, negyven ember üljön bele, azok velem fognak
jőni. Így gyanutalanul fogjuk megközelíthetni a brigantinet.
S ezzel maga kiválogatott negyvenet kalózai közől, köztük Skyrmet az
óriást, Scudamoret, alkapitányát Glasby Henrit, Asphlantot, Moodyt és
Sympsont, a nemes lordot.
Ezekkel a távol tengerbe vágott.
Oly bizonyosnak hivé, miszerint a brigantinet reggelre elfogja, hogy
szokása ellenére, még arról sem győződött meg elébb, hogy van-e a
sloopra elég élelmi szer felrakva?
Az éj sötét volt, a sloop egész éjjel folyvást repült a felvett
irányban; Rooberts várakozása szerint reggelre lőtávolságnyira kellett a
brigantinehez lenniök.
S íme feljön a nap, széttekintének a láthatáron: és a brigantine nincs
sehol. Laviroznak jobbra-balra, az egész látkörön nem bírnak vitorlát
felfedezni.
A brigantine bizonyosan észrevevé őket s az éj oltalma alatt elfutott
előlük.
Barthelemy dühös volt, nem akart szégyennel visszatérni hajóihoz, s
tovább üldözé a brigantinet, majd erre, majd arra változtatva meg
futását.
Nyolcz napig kószált alá s fel a tengeren, folyvást daczolva ellenkező
szelekkel és tengerárral; nyolczadnapra elfogyott minden elesége, s
kénytelen volt horgonyt vettetni s sloopja dereglyéjét visszaküldeni
hajóihoz, melyektől már harmincz mérföldnyire eltávozott, hogy számára
onnan eleséget és segélyt hozzon.
Barthelemy s társai a sloopon maradtak, egyedül, mozdulatlanul a tenger
fenekéhez kötve.
A legszigorúbb számítás szerint három nap kellett a dereglyének, hogy az
elhagyott hajókhoz érjen, s ugyanannyi, hogy visszajőjön. Hat napig
kellett ím ezeknek a sík tenger színén egy ponton állaniok.
Egy hét előtt minden bőségben úsztak, a bor patakban folyt előttük, most
az égető nap alatt osztoztak az utolsó falat száraz kétszersültön, s
epedtek egy ital vízért.
Végre Barthelemy azt találta ki, hogy árboczgerendákból összekötöztetett
egy tutajt, s két embert elküldött rajta egy hordóval a partot keresni.
A végeltikkadás órájában érkezett vissza a tutaj; a küldöttek csakugyan
partot találtak, s megtölték a hordót valami mocsárvízzel, s hoztak egy
nyaláb retekfajta növényt.
Mocsárvíz és retek! fejedelmi lakoma volt ez a kalózoknak. De nemsokára
ez is elfogyott, s már hatodnap is elmúlt, a dereglye még sem jött
vissza, s a tutajnak lehetetlen volt a tenger ellenkező zajlása miatt
másodszor a parthoz közelíteni.
A kalózok kétségbe voltak esve s zúgolódni kezdettek.
– Haszontalan ficzkók, monda dörmögve Moody. Elkorcsosult kalózok, kiket
még az éhség is legyőz, pedig még csak három nap óta koplaltok. Veszni
indult a világ! még a kalózok is gyávák. Bezzeg nem ilyenek voltak az én
időmben, mikor még én fiatal voltam, mikor Olonais volt a kapitány. Egy
hétig nem ettünk egyebet száraz gyökereknél, s akkor Vera-Cruz kellő
közepéből hoztunk magunknak ennivalót a kormányzó asztaláról.
– S ti a szárazföldön is mertetek harczolni? kérdé Asphlant hihetetlen
arczczal.
– Bizony nem is ingadozott a talpunk alatt a föld, mint a tiétek alatt,
ha a partra léptek; egyszer Olonais vezérlete alatt huszad magunkkal
egész Havannah kapujáig hatoltunk.
– Nem hallottam hírét, hogy valaha elfoglaltátok volna azt a várost.
– Bizony kicsinyben mult. Szerencséjére a kormányzó hírt vett róla, hogy
ily kevesen támadtuk meg a városát, mielőtt kezünket torkára tehettük
volna.
– S ti aztán bölcsen visszamentetek, a merről jöttetek.
– Könnyű arról most beszélni; kétszáz katonát küldött utánunk a
kormányzó egy hadihajóval, mi csak két csónakkal voltunk. Egyúttal a
hóhért is elküldé utánunk, hogy a hol elcsípnek bennünket, a part
melletti fákra sorba fölakgasson.
– Ti aztán szépen elkerültétek őket.
– Bevártuk őket. Mikor jó messzire elcsaltuk őket Havannahtól, én és még
egy másik hozzám hasonló ördög, a ki nem vénült meg, miként én, a
csónakokról a vízbe bocsátkozánk, s fúróinkkal a hajó alá úszva, annak
fenekét nyolcz helyen kilyukasztók. Hej, hogy merült el egyszerre az
üldöző gálya, hogy ordítottak segítség után a katonák, hogy eviczkéltek
a vízben, könyörgő kezeiket feltartva. Ekkor Olonais visszafordult a
csónakokkal, s a mint a katonák fejei kilátszottak a vízből, egy nagy
pallossal egyenként leütögette őket mind, csupán a hóhért hagyta meg
közülök, kinek fejét megismeré a veres sipkáról, s azt visszaküldé a
kormányzóhoz, nyájasan köszöntetve, hogy neki nincs szüksége hóhérra.
– Derék legény volt ez a te kapitányod, Moody. Valjon hol dicsőült meg?
– Hjaj, különös vége lett neki.
– Legfeljebb is felakasztották.
– Sokkal különösebb; egy csatában a vad indiánokkal sebet kapott s
elfogatott. A gazemberek ruhástul együtt megették szegényt.
– A dereglye! Kiálta a kormányos e pillanatban s egyszerre mindenki
odahagyta a vén kalózt meséivel együtt, hogy az érkező dereglye felé
tekintsen. Rögtön ráismerének s felszedve horgonyaikat, kifeszített
vitorlákkal repültek az érkezőkkel szemben.
A sloop legényei megismerve a dereglyén ülőket, hurrahkiáltással
lebegteték fövegeiket, míg amazok szótalanúl ültek padjaikon, mintha nem
találnának annyi okot az örömre a viszontlátásban, mint társaik.
Skyrme volt a dereglye vezetője. A mint a sloophoz ért, levert, boszús
arczczal lépett át annak karzatára s a hajósok minden oldalról támadó
kérdéseire: «hoztál rumot, húst, kétszersültet?» boszúsan felele:
«semmit», s míg azok elbámulva néztek rá felelet után, Skyrme reszkető
ajkakkal fordult Barthelemyhez:
– Kapitány, meg vagyunk csalva, elárulva, semmivé téve.
– Mit beszélsz?
– Mindkét hajó, melyet Kennedyre bíztál, eltűnt, elhagyott bennünket.
– Lehetetlen.
– Úgy van. Két nap kerestük őket, hirük sem volt sehol; ott járókelő
halászoktól tudtuk meg, hogy a mint bennünket elvesztének szem elől,
minden vitorlát felhúztak és a tengerre szálltak.
A düh és kétségbeesés vad ordítása hangzék fel e szavakra; a
megcsalatott társak égnek emelt késeikre esküvének száz halált az árulók
fejére. Barthelemy fehér volt, mint a fal.
– Találkozni fogunk velök; monda rekedt hangon. Egy perczig sincs idő
tétovázni, előre fiúk!
Skyrme tétovázva kérdezé: hová?
– A tengerre! szólt büszkén előre utalva Rooberts.
– Igen, de így? egy falat kenyér, egy ital víz nélkül.
– A legelső hajó hozni fog számunkra mindkettőt. Jaj annak, a melyikkel
legelőbb találkozunk, ördögökkel fog küzdeni, a kik szomjaznak – vizet
és embervért.
– De hátha napokig nem találkozunk senkivel?
– Negyvenen vagyunk. Ha két napig zsákmányt nem kapunk, akkor
tengerész-ebédet adunk egymásnak, a kire a sors fog esni, annak vére
ital, teste eledel lesz a többinek. Negyven napig van eleségünk! az
utolsók örököljék a boszúállást. Előre!
A kalózok vad ordítása széthangzott a néma vizek felett, a mint merészen
neki vágtak a magas tengernek. Még aznap szemben találtak két jól
fegyverzett sloopot, melyek Deseada sziget felől jöttek.
A rablók vizet és embervért szomjaztak. Ihattak mind a kettőt, dühös
védelem után elfoglalák a két sloopot. Nem tartottak meg egyebet róluk,
mint az élelmi szereket és ágyúkat. A hajókat elsülyeszték.
Több napig járták ismét keresztül-kasul a tengert, a nélkül, hogy
valamit foghattak volna, tápszereik ismét elfogytak s a mint az utolsó
adag vizet feloszták maguk között, akkor sejtének meg egy bristoli
gályát a láthatáron.
Utána rögtön! A bristoli hajó futni akart előlük. Egész nap üldözték,
annyi vitorlát felhúztak a sloop árboczára, hogy az néha keresztül
csapott a vízbe, de estefelé elfogták a nehézkes anyányi gályát, mely
látva, hogy nem menekülhet tovább, megadta magát minden védelem nélkül.
A kalózokat kiizzasztá az egész napi erőfeszített üldözés s arczaikon
nem egy fenyegető vonását lehete látni azon vágynak, hogy boszújok
hevéért az üldözöttekkel vetessenek tengeri fürdőt.
Barthelemy a födélzetre kapaszkodott, hol a hajóslegénység kalaplevéve
várta.
– Hol kapitánytok? förmedett reájok.
Leghátul állt a jámbor, nem volt nagyravágyó. Onnan kellett előhúzni, s
mikor Barthelemy elé hozták, ottan térdre esett.
– Kelj fel, ne térdelj. Emeljétek föl, hogy egyenesen álljon.
Két kalóznak kellett a kapitányt erőszakkal fölemelni térdeiről, ki
miután látta, hogy a földön nem engedik térdelni, fölemelte lábait s a
levegőben térdelt. A kalózok dühe egyszerre nevetésre vált.
– Mivel van hajód megrakva? – kiálta rá Rooberts.
A megszólított szépen kérte, hogy bocsássák el, mert nem tud beszélni,
ha fogják, s azzal nagy remegve kivallá, hogy hajója spanyol borokat
szállít.