eresztitek s engem nála hagytok, mi történik velem?
– Azt én nem tudhatom, – szólt Rooberts vállvonítva.
Skyrme hangosan fölkaczagott. Ez gyönyörű mulatság!
– Az Istenért! vagy mit is mondok? – hebegé Scudamore, Rooberts lábaihoz
vetve magát. – Uraim, ne adjatok engemet ez ember birtokába vissza, ő
nem fog irántam irgalmat ismerni. Ő egy rettenetes ember.
– Hahaha! – kaczagott Skyrme. – Kapitány, el ne rontsd ezt a tréfát. Ha
már elereszted a kapitányt, hadd vigye magával az orvost is; milyen
fölséges mulatság lesz abból, ha ezt az embert majd otthon előveszik
azért, hogy nekünk szolgálatot tett.
– Uraim! ti derék férfiak! – szólt Scudamore, átölelve Rooberts térdeit.
– Ti csak tréfáltok én velem. Titeket mulattat az, hogy én így kétségbe
vagyok esve, de ti nem akartok engem igazán elveszteni. Hiszen ti nem
feledhetitek azt, hogy én nektek fontos szolgálatokat tettem, és fogok
tenni még többeket is; én orvos vagyok, tinektek orvosra van szükségtek,
vegyetek engem magatok közé, én épen olyan ember, olyan ördög leszek,
mint ti, nem fogok szégyenetekre válni, sohasem bánjátok meg, hogy velem
megismerkedtetek. Kérlek, könyörgök! szóljatok egy szót a kapitányhoz
mellettem. Oh ti derék, ti emberséges emberek; te szeretetreméltó vezér,
ezzel a hősi arczczal, nyujtsd kezedet, hadd csókoljam meg.
– Keljen fel ön, – szólt röviden Rooberts. – Valóban, orvosra szüksége
van társulatunknak, én felfogadom önt.
– Mit? orvost mi közénk! – ordítá az árboczhoz kötözött Moody, – orvost,
ki ha meglövik valamelyikünk kezét, lábát, azt elfürészeli? Elevenember
faragót? Méregkeverőt, ki miatt még csak meghalni sem lehet nyugodtan?
Nekem nem kell! nekem a hajóra ne hozzátok, mert én megölöm.
– Moody! – kiálta Rooberts, – egy szavadat se halljam többé. Én akarom
és úgy lesz. Te parancsolsz a kötelekkel és vitorlákkal, egyébre semmi
gondod.
– Kérlek, jó uram, – szólt Scudamore könyörögve közelítvén Moody felé. –
Ne keserítsd derék kapitányunkat, hisz te olyan jó embernek látszol, én
téged nagyon foglak szeretni.
– Gyere hát közelébb, – szólt Moody, – ide mellém, hadd lássalak. – S
mikor annyira ment hozzá Scudamore, hogy lábaival elérheté, egyet rúgott
rajta, hogy szinte hanyat esett.
– Legények! – kiálta erre Rooberts. – Hozzátok elé a tengeri macskát!
verjetek harminczat ez ember hátára! a ki parancsaimnak ellenszegül,
meglakol.
A kalózok hirtelen előhozták a kilenczágú korbácsot, melynek mindegyik
végére gomb volt kötve.
– Csak tétovázás nélkül, – parancsolá Rooberts. – A büntetés alól nincs
kivétel.
Moody szemei kidagadtak a düh miatt, a mint a kilenczfarkú macskával
közel mentek hozzá, elkezde dühösen rugdalózni jobbra balra, a mivel azt
nyerte, hogy ott ütötték, a hol épen hozzá jutottak, s úgy megrakták
tetőtől talpig, hogy még a pipa is kiesett a szájából végtére.
Rooberts hidegvérrel várta végig az executiót, melynek végeztével
odahivá Scudamorét, hogy írja alá nevét a kalózok névkönyvébe.
Scudamore mohó örömmel kapta el a kezébe nyujtott írónádat, s oly
borzalmas vígsággal írta oda nevét, mely magukat a rablókat is
megdöbbenté s azzal kaczagva fordult Rolls kapitány felé, gúnyosan
kiáltva:
– Ha eljut ön Londonba, adja hirül a kormánynak új alkalmaztatásomat.
Skyrme vállára tette iszonyu tenyerét s fogai közt mormogá: «Te ficzkó,
belőled gyönyörű ördög lesz valaha».
– Legalább is akkora, mint bármelyik közületek.
E pillanattól fogva oly otthon érezte magát az orvos új körében, mint
bármelyike a kalózoknak. Mint valami pokolbeli nemeslevelet mutatá föl
társai előtt a lajstromot, aláírt nevével, kérkedő tekintettel utalva
bűnszabadalmára, s oly arczczal nézve le Rolls kapitányra, mint valami
újdonsült kamarás, ki most kapta meg az aranykulcsot, egykori
kollegáira.
– Most, Rolls kapitány, – szólt Rooberts, – ön ismét hajója birtokába
teheti magát. Azonban, nehogy úgy járjunk, hogy orvosáért cserében
főhajósunkat itt felejtsük önnek: oldjátok el Moodyt az árbocztól.
Két kalóz teljesíté a parancsot, erősen őrizkedve a főhajós lábaitól, ki
csak azon törekedett, hogy valamelyiket emberül megrughassa. Midőn
kezeit szabadon érzé, első dolga volt azt, a melyik legközelebb állt
hozzá keze föloldozói közül, irgalmatlanul pofonütni, második pedig az,
hogy kurta pipáját fölszedte és szájába dugta.
– Moody! – szólt a kapitány, összefonva karjait: – az imént
megbüntetélek, mint kapitány alattvalóját; most, hogy kiálltad a
büntetést, ismét úgy állunk szemben, mint férfi férfi ellen, ha tehát
sértve érzed magadat általam, végy fegyvert kezedbe: én kész vagyok
neked bárminő lovagias elégtételt adni, s ha kivánod, megverekszem
veled.
Moody egy szót sem felelt; csak hirtelen leveté kabátját, felgyűré
ingujjait, leoldá nyakravalóját, s villogó szemekkel tekintgete szét
fegyver után.
– Adjatok neki fegyvert, – mondá Rooberts. – Mi kell? pisztoly vagy
kard?
– Adjatok kardot, – hörgé rekedten Moody, – így közelebb leszünk
egymáshoz.
– Csináljatok helyet ti ficzkók ennek a derék férfinak; menjetek a keze
ügyéből, mert ő azután vágni fog, a kit csak elől utól talál. Megbocsát
ön, Rolls kapitány, hogy hajóján végezzük ügyünket, de a mely közönség
előtt történt a sérelem, az előtt kell véghez menni az elégtételnek.
Nos, Moody, készen vagy-e? adjatok jelt, ha készen van.
Moodynak azonban nem sok készülés kellett; a mint a kezébe adták a
kardot, miután annak lapjával egyet jót húzott az átadó hátára, dühösen
nyargalt a kapitány felé, s kardtávolnyira érve hozzá, ott elkezdett
csodálatosan dühös vagdalkozásokat tenni minden oldalra, úgy, hogy ha
tizenkét ember állt volna mellette köröskörül, azt mind a tizenkettőt
okvetlenül össze-vissza kaszabolta volna; csupán csak annak az egynek
nem ártott, a ki előtte állt.
A kapitány csak tréfálni látszott vele. Alig mozdította meg néha-néha
kinyujtott karját a dühös csapások ellen, miket ellenfelének dühe nem
engedett kiszámítani.
– Vigyázz hát! Most mindjárt a kardomba futsz, – Moody! ki ne üsd a
szemedet. Ide nézz, öreg, hisz nem ott állok, a hova vagdalsz. Ne üss
hát olyan nagyokat felém, hisz azt kell hinnem, hogy meg akarsz ölni.
Valódi bandita-párbaj: a vívók egyikének dühe, másikának ingerkedései, a
körülállók durva nevetése, gúnyoló, boszantó megjegyzései lovagok
bajvívásán nem szoktak rendén lenni, valamint azon törekvés sem, hogy az
ember ellenfele kardját balkézzel elkaphassa, a mit Moody egypárszor
szinte megkisértett, de sikeretlenül.
A kalózok hahotája még dühösebbé tette a főhajóst, ki tökéletesen kijött
a sodrából, midőn egyszer félretekintve, megpillantá, hogy Scudamore
orvos szintén ott ül a kaczagók között, sebészi szereit szétterítve
térdein s ördögi zöld szemeivel gyönyörteljesen hunyorgatva felé. Már ez
oly dühbe hozta a kalózt, hogy rögtön ott akarta hagyni a kapitányt s
fogcsikorgatva az orvosra rohant.
– Hohó, jó öregem, a tengerbe ne szaladj! – kiálta Rooberts, utját állva
a kalóznak, mire ez elfeketült képpel neki fordult, s balkezét szeme elé
tartva, vaktában veté magát ellenfelére, kit egy kegyetlen csapással
vélt megsemmisíthetni, úgy, hogy kardjának hegye a földben állt meg.
Rooberts kikerülé a csapást, s egy döféssel keresztülszúrta a főhajós
jobb karját; a roham miatt markolatig ment rajta keresztül a kard.
Moody azon pillanatban bal kezébe kapta át a kardot; a két küzdő, mell
mellhez szorulva, állt egymás mellett, midőn Rooberts hirtelen banditai
ügyességgel a földre hajtá le ellenfele kardját s lábával ráhágva,
lefegyverzé azt, s mellberagadva, odahajítá társai közé.
Scudamore szolgálatteljesen futott a megsebesült ápolására.
– Ide ne jőjj! – ordíta az rekedten, – hozzám ne érj, mert megráglak,
úgy teszlek a sebemre, mint az orángutáng a falevelet.
Az ember nem engedé sebét beköttetni, dúlt-fúlt maga körül, véresen
dulakodva társaival, kiknek nagy munkába került, míg egyik kezét
leköthették egy targonczához; még azután sebesült karjával öklelődzött;
mikor ezt is lefogták, lábaival iparkodott lehetőleg befolyást szerezni,
s mikor már azokat is árthatlanokká tevék, akkor harapott, mint egy
veszett állat. Csak midőn száját végre fölpeczkelék, lehetett az
orvosnak a sebet bekötözni, s a vért elállítani.
– Milyen romlottak az öreg úr fogai; – szólt Scudamore gonosz
hunyorgással tekintve Moody torkába. – Egy párt alkalmasint szükség lesz
belőlök kihúzni.
Moody csak egy vadállati ordítással felelhetett e borzasztó
fenyegetésére az orvosnak, kinek nem haraphatta el a kezét, midőn azt
ép, egészséges fogain végigjártatá.
Rooberts ezalatt feloldoztatá a többi megkötözött tengerészeket,
tudtukra adva, hogy fegyvereiket megtalálandják mind a kormányosi
kabinetben, melynek kulcsát akkor adandja át, midőn ő is elhagyja a
brigantinet.
Azzal Rollshoz lépett, nyájasan meghajtá előtte magát s kezét nyujtá
neki.
A tengerész rövid gondolkozás után elfogadá a nyujtott kezet.
– Jól van – monda – elfogadom, azon reményben, hogy egykor ismét
találkozni fogunk.
– Az, reménylem, hogy minél hamarább meg fog történhetni. Nekem valami
sejtelem azt súgja, hogy én önt egykor diadalmas csatában fogom megölni,
Rolls kapitány.
– Nekem pedig azt sugja valami, hogy én önt, Barthelemy Rooberts, fel
fogom egykor akasztatni.
– Köszönöm a jó szándékot. Apropos: önnek nincs több egy hordó vizénél
és egy tonna kétszersültjénél. Ez nem fog eltartani hazáig.
Bátorkodhatom önnek a magaméból ajánlani?
– Elfogadom. Reménylem, hogy az ára ki van fizetve.
– Oh, szót sem érdemel. Szivesen adnék önnek egy pár ágyút is kölcsön
Rolls kapitány, nehogy minden himpellér meggyalázhassa önt, míg útban
lesz.
– Azt nem tanácslom önnek, mert ha két ágyúm volna, aligha meg nem
kisérteném elrablott ezüstöm visszafoglalását.
– Ön derék fiu. Tehát majd máskor találkozunk. A viszontlátásig.
A két kapitány megrázta egymás kezét. A rablók ezalatt áttakarodtak
saját hajójukra, néhány tonna vizet és kenyeret hengerítve át
ellenfeleik hajójára. Barthelemy átadta a tengerészeknek a kormányszoba
kulcsát, s azzal egy szökéssel hajója párkányán termett, a hajósok
nehány csáklyalökést adtak a brigantinenak, kifeszítették vitorláikat,
háromszor hurraht kiáltottak, sipkáik levegőbe hajigálása mellett, s
félóra mulva két ellenkező irányban repülő vitorla látszott a sík
tengeren, egymástól mindig messzebb, messzebb távozva.
II.
Rooberts Barthelemy neve ismeretes lőn az Oceanon.
A hollandi és portugal hajósok reszkettek előtte, ha a sík tengeren
vitorláit megismerék, s ha kétségbeesett üldözés után biztos kikötőbe
menekültek, Rooberts utánuk rontott, s ott a kikötő ágyúi előtt fosztá
ki őket, s ha megtámadák, összelöveté az egész partvárost s felgyujtá
erősségeit.
Vége-hossza nem volt a kalandoknak, miket róla az emberek egymásnak
beszélni tudtak.
*
Hispaniola déli partján, egy kies völgy hajlásában áll egy kis faház,
eleje befutva szőlővenyigével, ablakában virágcserepek, ereszén
tollászkodó galambok, ajtajában törleszkedő fehér macska.
Kétfelől mellette sövénynyel körülkerített gyapotültetvény terül,
melynek négyszegü zöld tábláit oly jól esik messziről meglátni az
utazónak, ki Szent-Domingo belsejéből jő s egész nap rengeteg
hegyszakadékok közt utazva, estenden meglátja ezt a kis kunyhót,
füstölgő kéményével, nyugalmas völgye mélyén.
Ugyan ki lakhatik abban?
Néha a holdéj csendében édes zengzetes dal hangzik föl a völgyből. A
hajósok, kik édes vizet meríteni kiszállnak, bámulva hallgatják azt a
magányban.
Vajjon ki lakhatik ottan?
Egy alkonyatban könnyű csónak evezett e parthoz, három férfi ült benne;
egy kiszállt, a másik kettő ott maradt.
A partra szállott szép barna, életvidám arczú ifjú volt; ajkai, szeme
tele szenvedélylyel, göndör fürteivel szabadon enyelgett a szél, s azok
alatt őszinte, tiszta homlok derült.
Oly vidáman tekint széjjel, mint ki messzeútról szülötte földére lépett
s ismerősen jő elébe minden fa, minden bokor.
Vállán egyszerű tengerészzubbony van, fején kerek szalmakalap, fehér
inggallérra ki van hajtva tágan kötött nyakkendője fölé; valami kedélyes
hajóslegénynek vélhetjük, ha rátekintünk, ki hosszú tengerjárása közben
útba ejtette ősi házát, hogy egy rövid órára meglátogathassa.
Az ösvény most is úgy van, mint a hogy elhagyá, valamivel járatlanabb
még, mint akkor; a galambok ép úgy tollászkodnak, a fehér kandur ép úgy
mosdik az ajtóban, mint azelőtt.
A jövevény csendes léptekkel közelít a küszöbhöz, halkan fordítja el a
kilincset s feltárja a kis hajlék ajtaját.
Ott benn nagy karosszékben vén, elaggott asszony ül, ez a jövevény
nagyanyja; körüle három ifjú lyány, – kettő szőke, a harmadik barna,
csillagszemű, hajnalarczú; a kettő a jövevény testvére, a harmadik, a
legszebbik – eljegyzett arája. Ott ülnek guzsalyaiknál, finom
gyapotfonalat fonva.
A mint megpillantják a belépő ifjút, felsikoltnak valamennyien: Villiam!
a két testvér eléje fut és nyakába kapaszkodik, a nagyanya nem tud már
futni, csak karját tárja elé, legutoljára marad a menyasszony, hogy
leghosszabban maradhasson keblén.
Van öröm. Alig találják helyét a kedves jövevénynek, ültetik ide is, oda
is, – kiki maga mellé; száz kérdést intéznek hozzá s egyre sem várják be
a feleletet.
– Egy egész éve, hogy nem láttunk; – szólt az öreg anya könyező
szemekkel.
– Egy egész örökkévalóság – rebegi a menyasszony, fejét vállára hajtva.
– Úgy-e nem hagysz el bennünket többé? – kérdi a legifjabb testvér,
bátyja nyakába akasztva magát, mintha az által lekapcsolhatná őt.
– Egy óráig maradhatok. A hajó a magas tengeren áll, míg legényeim édes
vizet töltenek a hordókba.
– Tehát még mindig távol kell lenned tőlünk? – kérdé sóhajtva az öreg
asszony.
– Fájdalom, igen. Azt hivém, hogy rövidebb idő alatt érhetek czélt, de a
sors ellenem van; mikor már azt hiszem, hogy elértem, ismét tovább
taszít. Kétszer volt már kis vagyonom, szerencsétlen esetek
mindannyiszor megfosztottak tőle, s ismét újra kellett kezdenem.
– Szerencsétlen esetek? – szólt az ifjabb testvér, elragadva a beszédből
egy szót; – hajótörések úgy-e, meg tengeri rablók?
– Igen, a hajótörések.
– Hát a tengeri rablók nem? mi téged legjobban féltünk azoktól;
mennyiszer beszéltünk róla, hogy ha azok elfognának, megölnének, s
aztán, hogy megsirattunk akkor mindig.
A jövevény mosolygott.
– Ne félts te azoktól engem, jó leánykám. Nem bántanak azok engem.
Legfölebb vagyonom veszik el, s ti engem szivesen fogadtok, ha a nélkül
jövök is vissza, úgy-e bár?
– Bár el se mennél soha; – rebegé a szép menyasszony.
– Nem, kedvesem; azt nem akarhatom, hogy ti éltetek fogytáig itt e
telepítvényen szűkölködjetek; oh, én boldogságban, jólétben akarlak
benneteket látni; el akarlak vinni valami szép, nagy városba, a hol
barátságos nép közt élhessetek, hogy e szép arczokat ne süsse el a nap,
e gyöngéd kezeket ne durvítsa el a munka. Meglássátok, én még megérem
azt.
– Tedd hozzá: «ha Isten segít!» – szólt közbe az öreg anya. – Istennel
kell kezdeni minden munkát, úgy fog az Istennel végződni. Szoktál-e még
imádkozni Villiam?
Az ifjú felsóhajtott.
– Sok ájtatos imádságra tanítottál egykor, anyám.
– Azokat el ne feledd. Lásd, mi teérted mindennap imádkozunk.
– Igen bizony, – erősíté a kisebb testvér. – Én is, meg Julietta is.
Nagyanyánk imádkozik a könyvből, s mikor ő elvégezte, mi meg azután egy
hosszú imát mondunk el, a miben előszámláljuk mindazt a jót, a mit néked
Isten megadjon, s mindazt a rosszat, a mitől megőrizzen; vihartól,
betegségtől, hajótöréstől, éhségtől, szomjuságtól, czápáktól,
vademberektől és kiváltképen Rooberts Barthelemytől.
Az ifjú nyájasan tekinte le a leányka fejére.
– S miért Rooberts Barthelemytől? – kérdé tőle mosolyogva.
– Mert az egy gonosz, istentelen kalóz, a kinek senki sem állhat ellen,
ki az ördöggel van czimboraságban, s a kiket elfog a tengeren, mind
lassú tűzön égeti meg, vagy a tengerbe fojtja.
– Ez talán nem lesz igaz. Rooberts sohasem bánt senkit.
– Oh, mi tudjuk jól, mert mi mindennap ő róla is megemlékezünk
imádságunkban.
– Igen? ő róla is?
– Úgy ám. Mindennap háromszor keresztet vetve magunkra, imádságunk után
teszszük, hogy az Isten merítse el a tenger fenekére ez átkozott
szörnyeteget, ki miatt téged mindennap féltenünk kell.
– S ti mindnyájan megszoktatok emlékezni Roobertsről imáitok végén? –
kérdé az ifjú sorba átölelve a kedves lánykákat.
Azok sírva és nevetve csüngtek nyakán.
– Julietta! – szólt az egyik, – énekeld el Villiamnak a dalt, a mit róla
s a kalózról készítél.
– Te dalt készítél rólam s a kalózról? – kérdé hizelgő arczczal az ifjú.
Julietta arcza rózsapirossá gyúlt, előbb átölelteté pálmakarcsú derekát,
szemérmesen huzódva vissza, azután eléneklé a dalt, belső melegségtől
rezgő édes hangon:
«Útra kelt a fehér galamb
Utána a sötét ölyű,
Az egyik az én kedvesem,
A másik a kalózvezér.
Közöttük állj erős Isten!
Adj jobb kézzel, adj bal kézzel,
Szellőt a galambnak,
Villámot az ölyvnek.
Az én galambomat
Hozd vissza fészkére.
A fekete ölyűt
A tengerbe sújtsad!»
– Érted? – szólt az ifjabb testvér; – az a galamb te vagy, és az az
ölyv: az Rooberts Barthelemy.
Az ifjú csókjaival árasztá el mind a három szép leányzót, a kik közül
egy sem tudta, egy sem sejté, hogy a kedves, édes testvér és a még édesb
vőlegény, ki őket oly forrón karolja, az maga Rooberts Barthelemy.
Úgy van. Egykor Barthelemy neve Villiam volt. Az a csendes hajlék látta
őt felnőni, az a reszketeg öreg nő tanítá őt imádkozni, ezek a vidám
gyermekek taníták őt szeretni.
Két család vándorolt ide, egyik Irlandból, másik Corsicából s itten
telepedett meg; apa, anya nagyhamar elhalt az idegen éghajlat alatt, s a
két családból lett egy; Julietta mint Villiam testvére nőtt fel annak
menyasszonyává.
Szegények voltak, s Villiam szivét bántotta, hogy kedvesét és családját
nyomorban lássa, s a jobb sors után ábrándozót sokszor lehete látni,
mint állt kunyhója küszöbén, elmerengve a sík tengeren futó hajók után,
s gyakran találkozék az édes vizek forrásainál partra szállt hajósokkal,
s hallgatá azok mesés kalandjait, aranyfövényt termő országokról,
kincsek partjairól, tengerész szerencséről, s ha ilyenkor visszatért
kunyhójába, szavát sem lehete venni.
Egy napon elhatározá magát, tudtára adva családjának, hogy az ő
boldogságukért elmegy szerencsét keresni, búcsút vőn azoktól, s
fölszegődött egy rabszolga-kereskedő hajójára.
Mint siratták, midőn elment, mint omlottak karjaiba, mint futottak
utána, ismét és ismét újra kezdve a búcsúzást; mint feledé el szűz
tartózkodását a szelid menyasszony az elválás pillanatában, s mint
karolta őt át hevesen, zápor csókjaival s özön könyeivel borítva el
arczát, s mint rogyott le a parton fájdalmától elalélva, midőn a csónak
tengerre szállt, a testvérek fehér kendői még azután sokáig lobogtak,
utána integetve a távolból; óh mindez örökké elevenen maradt meg Villiam
szívében; pedig abba később sok mindenfélét írt be a sors.
Szorgalmáért és becsületességeért megszerették a hajón, előbb
kormányos-segéd, később maga lett kormányos, s már útban volt hazafelé,
józanul megtakargatott keresményével, már látta képzeletében a kunyhót,
a családot, melynek jobb sorsot fog adni, midőn egyszer rajtok csap egy
kalózhajó, s rövid ellenállás után elfoglalja hajójukat.
Villiam egymaga tíz ellen védte magát, hasztalan, a túlnyomó erő
legyőzte. Már villogtak a mellének szegzett kések, midőn a kalózok
kapitányának rekedt hangja hallatszék:
– Azt a ficzkót nem kell bántani! Hozzátok őt elém élve.
A kalózok vállaikra kapták az ifjút s vezérük elé vivék.
Villiam borzadva néze annak halálfej-arczára. Davis volt az, a tengeri
ördög.
– Te derék verekedő vagy, – szólt Davis bántó fahangjával, – kár érted,
hogy becsületes embernek termettél, derék kalóz válhatnék belőled.
Ficzkók! adjatok neki inni kulacsaitokból.
Egy gazember oda tartá Villiam ajkaihoz a rummal tölt calebasset; ő
undorodva fordítá el tőle száját. A kalózok poharaiból inni annyit
jelentett, mint szövetségükbe fölvétetni.
– Haha! – kaczagott a kapitány ajktalan fogai közül. – Te durczás legény
vagy. Láttál-e már embert kikötve a közép árboczhoz, mikor a nap
legmelegebben süt? vagy hallottál-e olyas tréfát, midőn valakit
meztelenül nyers bőrbe varrnak, s kiteszik az égető déli sugárba, a
mikor a testéhez tapadt bőr összefacsarodik rajta?
– Kínozhatsz, – szólt Villiam nyugodt odavetéssel.
– Azért sem kínozlak, – szólt Davis. – Legények! oldjátok fel ezt a fiút
s megbecsüljétek, valaha nagy ember lesz belőle. A mióta kalóz vagyok,
ez az első suhancz, a ki daczolni mer velem; vigyázzatok rá, még valaha
utódom leend.
Villiam ott maradt a kalózhajón, s azt remélte, hogy tán egyszer majd
egy hatalmasabb ellen le fogja győzni, s akkor ő is megszabadul.
Egy hét sem mult el csata nélkül, a kalózok megtámadtak minden hajót,
mely látkörükbe tévedt, magukénál sokkal nagyobbakat, s mindig győztek;
az ellenfél vesztett vagy megadta magát, a szerencse a rablókat
pártolta.
Egyszer végtére két hadihajó fogta elő a tengeri ördögöt. Villiam most
már teljes reményében volt a szabadulásnak. Az ellenfél hajóin nyolczvan
ágyú volt s kétszáz ember; a rablókén harmincz ágyú s hatvan ördög.
Mikor észrevették a kalózok, hogy nem futhatnak el többé, vakmerően neki
támadtak az egyik ellenfregattnak s az első ágyúsortűzzel egy tüzesített
golyót lőttek annak lőporkamrájába. A gálya a levegőbe repült; erre a
másik üldöző megfordítá vitorláit, s gyáván elfutott a kalózok elől.
– Ez hát a becsületes embernek sorsa? – gondolá magában Villiam, midőn
körülte a győztes kalózok diadalhahotája hangzott s azzal a legközelebb
állóhoz fordult, s megszólítá:
– Adj innom a poharadból.
A megszólított kalóz Skyrme volt.
– Nagyon jól van, ficzkó! – kiálta a Herkules, széles tenyerével az ifjú
markába csapva; – tudtam, hogy ez lesz a vége!
Azzal a kapitány elé vezette az ujonczot, s ott az egész nemes társaság
színe előtt e nevet írta a fekete könyvbe az ifjú: Rooberts Barthelemy.
Így lett Villiamból Rooberts Barthelemy.
*
A testvérek, a menyasszony, az öreg anya kisírták, kiörülték magokat. Az
óra mult, a jövevénynek ismét menni kellett.
Egy fillért sem adhatott családjának, pedig hajója kincsekkel volt teli.
De az rablott jószág volt mind, s Villiam nem vihetett átokterhelt
vagyont azon födél alá, mely alatt kedvesei laktak szegényül, de lelki
tisztaságban.
Az ősz anya megcsókolá, megáldotta, fejére sírta könyeit, a leánykák
elkisérték a partig; Julietta átölelte nyakát, a két testvér hátrább
maradt, hogy a szeretők édes titkos beszélgetéseit ne zavarják.
– Mikor fogsz ismét visszajönni? – kérdé suttogva a leány.
– Majd ha boldoggá tehetlek.
– Engem csak szerelmed tesz azzá. Az én boldogságomért nem kellene a
tengeren túl menned, az én boldogságom az volna, ha mindig láthatnálak.
– Így gondolkoznak a gyermekek; bár maradhatnánk örökké azok. De lásd:
szegény ember keze alatt szegény minden, még a boldogság is.
A leány fejét csóválta.
E közben egy bokros csalithoz értek, mely a partot eltakarta a szem
elől; itt megállítá az ifjú a leánykákat.
– Ne jőjjetek tovább; társaim durva hajósok, nem akarom, hogy elválásunk
érzelmeit zavarják. Térjetek innen vissza. Öreg anyánk vár reátok.
A két testvér sok csók, ölelés és köny után visszafordult, a menyasszony
még ott csüggött az eltávozó nyakában, s forró hangon suttogá:
– Vigy el engemet magaddal.
Az ifjú egész valójában megrendült e szóra, s elsápadt arczczal nézett a
leányra, ki mint tépett folyondár karolta körül vállait.
– Mit gondolsz? Te velem jönnél – a tengerre?
– Oh én boldog volnék mindenütt, a hol te vagy. Én nem félném a
zivatart, a te arczod látása ott is bizalommal töltene el engem. Boldog
volnék, ha oszthatnék minden veszélyt, minden nyomort, a melynek te most
magányosan mégy elébe; s ha nem akarná Isten, hogy valaha czélt
érhessünk, legalább együtt halhatnék meg veled.