hordók, tört árboczdarabok libegnek, síremlékei elsülyedt hajóknak.
A vészhojszák mind eltüntek a zivatarral együtt, ki tudja, mely
sziklákra térve vissza; a tenger felett most a repülőhalak ügyetlen
ficzánkolásit látni, tartós jó idő előjóslatául.
Egy a vihart kiállott brigantine huzódik nagylassan végig a csaknem
szélcsendű tengeren; minden kéz mozgásban van rajta a viharokozta károk
helyrehozásában, a segélyárboczok helyre vannak állítva, most azokat
pántolják körül, a legények a levegőben csüggve dolgoznak, a tépett
vitorlákat göngyölgetve, a hajó erősen féloldalt fekszik, a mi arra
mutat, hogy a zivatarban kihányták belőle a fenéksúlyt.
A hajótömő kalapácsok ütésein, s a csavarkerekek kattogásán kívül nem
hallik egyéb hang, mint a kapitány szava, ki a főárbocznak támaszkodva,
egy térképről iparkodik kiismerni a helyet, hova a vihar által
elveretett. A delejtű mozdulatai mindig erősebben látszanak őt
tájékozni, olykor közbe-közbeszól egy altiszt egyhangú kiáltása, ki a
fenékfonállal a tenger mélységit méri. Végre a kapitány keresgélő ujja
egy szigetcsoporton állapodik meg, s a legnagyobb hidegvérrel mondja: «a
Los Ladrones előtt vagyunk». Azon pillanatban egy hang kiált le az
árboczkosárból: föld! A kapitány, a nélkül, hogy arczán egy vonás
elváltoznék, ismétli hidegen: «Los Ladrones».
Azzal nyugodtan összegöngyölgetve a térképet, egy kis ezüstsípot vesz
elő, s jelt adva vele, parancsot oszt altisztjeinek, hogy a hajós nép
fölött tartsanak törvényszéket azon eseményekért, mik a mult éji zivatar
alatt történtek.
A rablószigetek néhány mértföldnyi távolban látszanak előtte, ágyúi
nincsenek, vitorlái meg vannak rongálva, és ő mégis oly nyugodt lélekkel
oszt itéletet emberei fölött, mintha otthon a legnagyobb biztonságban
ülne az esküdtszéki padon.
– Ki parancsára hánytátok a tengerbe a betegeket? – kérdi a kapitány,
szigorú arczczal fordulva a legénységhez.
– A doctor parancsolta, – felel egy vén hajós.
– Ön tevé azt, Scudamore? – kérdi a kapitány visszafordulva, hogy egy
magas, szikár férfi arczába tekinthessen.
A felszólított arcza egyike volt azoknak, melyek első tekintetre
szelideknek, símáknak látszanak, vonásaik, ha mosolyognak, képesek
csábítók lenni, míg egyszerre egy el nem takarhatott gúny, vagy
boszúrándulat ördögi torzképpé nem kuszálja a behizelgő tekintetet.
– Ön maga parancsolá, Rolls kapitány, – szól mosolygó arczczal s
édes-lágy hanglejtéssel az orvos, mintha valami nemes cselekedetről
volna a szó, melyet túlszerénységből hárít el magáról. – Midőn a hajó
lyukat kapott, ön leizent, hogy a fölösleges terhet a vízbe kell hányni.
A tengerészek elébb kihányták a fenéksúlyt; ön újra leizent, hogy ki
kell hányni a mit még lehet. Ekkor kivetették az ágyúkat, az ágyúkért
pedig nagy kár volt, mert azokra nem kevés szükség van, kivált, mikor az
ember a Los Ladrones szigeteket látja maga előtt, de még ezzel sem volt
a hajó megszabadítva; ön újra sürgetősen parancsolá, hogy mindent bele
kell hányni a tengerbe, a mi haszontalan teher a hajón. Úgy de már ekkor
semmi sem volt haszontalan teher a hajón, csupán az ezüstrudak és a
betegek. A legénység tanakodni kezdett, hogy melyiket vesse ki a kettő
közül? Én feleltem a tanácskérésre. Az embert nem kérik tőlünk számon,
ha Londonba érünk, de az ezüstöt igen; s ime, tanácsom által az ezüst
megmaradt, és a hajó megmenekült.
– Doctor Scudamore, – szólt a kapitány hideg nyugalommal, – ön ez
embertelen tettért rangjától megfosztatik, vasraveretve a hajófenékbe
fog vitetni, s Londonba érve, átadatik a királyi törvényszéknek.
– Vitorla! – kiálta a kormányos a kerék mellől. Többen odatekintve,
aggodalmas suttogással rebegék: kalóz!
Scudamore bántó mosolygással fordítva sötétzöld szemeit a kapitány felé,
mintegy rögtön elrekedt hangon mondá neki gúnyosan:
– Úgy hiszem, hogy czélszerű volna büntetésemet néhány órával
elhalasztani, addig az ideig önnek, vagy másnak szüksége lehet rám.
– Az nem tartozik önre, viszonzá Rolls kapitány, orvos nélkül meghalni,
vagy orvos által tengerbe dobatni, körülbelül úgy is mindegy.
– Hehe. Látja ön, pedig utóbb is jobb lett volna önnek, ha legelőször
mindjárt a betegekkel könnyebbítette volna meg a hajót, a helyett, hogy
ágyúit vetteté ki, mert amazok ott jól ellátva szoktak lenni ágyúval, s
nehezen hiszem, hogy kölcsön lehessen tőlük kérni. Hanem hiszen ez az ön
dolga.
A kapitány némán inte, hogy az orvost vigyék a hajó fenekére. Azzal
parancsot adott ki, hogy az ezüstrudakat a legalsó üregekbe elrejtve,
mindenki rendelt helyére álljon, elkészülten bármely támadásra. Maga,
fegyvereit kezébe véve, szokott emelvényére állott, s a nélkül, hogy
útjából legkevésbbé eltérne, minden vitorlát felhuzatott, s a függő
ágyakat a mellvédekhez támasztatá.
A kalózhajó ezalatt teljes vitorlákkal repült a brigantine felé. Már ki
lehete venni fekete zászlóit, s egy ágyúlövés, melynek golyója a
brigantine vitorlái között süvöltött el, volt az első megszólítás a
rablók részéről.
Rolls kapitánynak nem volt ágyúja, azt viszonozni. E hallgatást
félelemnek magyarázták a kalózhajón, s egy rabló, kiállva a hajó orrára,
átkiálta iszonyu dörgő hangjával a szócsövön keresztül:
– Hahó! a kapitány egy szóra!
– Jertek ti kettőre! – volt rá a felelet, s egyszerre minden árboczra
felrepült a hadi zászló.
Irtóztató ordítás támadt erre a kalózhajón; a kapitányi emelvényen egy
magas, szürke mellényes férfi, vörös övvel, rekedt, rikácsoló hangon
osztá parancsait, mire a vitorlák fele behuzódott, s a könnyű hajó egy
merész fordítással szél elé került a brigantinnek, egyet sem lőve rá
ágyúval, mint oly biztos martalékra, melyet kimélni kell.
A kalózhajó orrára egy csodálatos emberi szörny volt faragva, a hajó
névképe, a tengeri ördög, a kalózok baromtréfájaként Davis kapitány
tulajdon képmása, kinek pofáját egy szétpattant kartács úgy
összeszaggatta, hogy nem lehetett benne egyebet látni egy eleven
halálfőnél.
A kalózok daemoni vakmerőséggel csaptak a brigantine mellé, melynek
védői még mindig néma mozdulatlanságban vártak rájok. Azon pillanatban,
mikor a horogkarmok a párkányba vágódtak, Rolls egy intésére megdördült
egyszerre a tengerészek sortüzelése, mire a füst eloszlott, a két hajó
már szorosan egymáshoz volt kapcsolva, a lövés néhányat leölt a kalózok
közül, a többiek félrerugva társaik holttestét, iparkodtak a brigantine
bordáin felmászni, nem törődve a rájok irányzott lövésekkel. Pillanat
múlva férfi férfi ellen küzdött, szemtül szemben, karddal és késekkel.
Dühvel támadt az egyik, hidegvérrrel védte magát a másik, egyik sem
félve a fegyvertől s nem törődve sebeivel.
A tengerészek jól küzdöttek, Rolls kapitány bátor nyugalommal ült
helyén, farkasszemet nézve a halálfejű vezérrel, ki már harmadszor lőtt
reá, a nélkül, hogy ez csak fejét is félrekapta volna.
– Lássalak! – kiáltá végre dühösen Davis: – te vagy-e hát az ördög, vagy
én? utánam gazemberek! s azzal fogai közé kapva kardját, jobbjával egy
súlyos kalapácsot forgatva feje felett, a brigantine födélzetére ugrott,
kettőt a tengerészek közül egy percz alatt agyonsújtva. A kalózok
agyarkodó ordítással veték magokat a tört résre, s a tengerészek ijedten
kezdtek hátrálni, inkább elrémülve a kalózvezér halálfő arczától, mint
kezei erejétől.
Erre Rolls nyugodtan kivonta egyik pisztolyát övéből.
– Te nem fogsz engemet eltalálni! – kiálta rá vigyorogva a halálfejű
kalóz, szemei rémes forgatásával iparkodva zavarba hozni a kapitányt. Ez
lőtt, s a kik azon pillanatban Davisra tekintettek, egy véres csillagot
láttak meg homlokán, a hol a golyó befúrta magát. A kalóz egyszerre
mindkét kezével kapta meg pőrölye nyelét, s azzal állóhelyében holtan
összerogyott.
A kalózok egy pillanatig megrémülve vezérük elestén, már el akarták
hagyni az elfoglalt tért, midőn egy közülök diadalmas hangon felkiálta:
hurrah Barthelemy! s azon pillanatban vad ordítás támadt a brigantine
közepén. Hat kalóz azalatt, míg az egyik oldalon folyt a csata, csónakra
szállva, megkerülte az ostromolt hajót s épen akkor kapaszkodott fel a
födélzetre, midőn a meglőtt kozárvezér összerogyott. Azok is futni
akartak vissza, midőn egy közülök, egy fiatal, karcsú, napsütötte arczú
legény, kondor fürtökkel s villogó szemekkel, a középen ülő kapitányhoz
szökött, s azt hátulról átnyalábolva, felkapta a levegőbe, s arczczal a
földre vágta, s kikapva kezéből a fegyvert, térdeivel leszorítá.
– Senki se mozduljon, vagy mind el vagytok veszve! – kiálta a fiatal
rabló bátor, csengő hangon, s a zavarba jött tengerészek, vezérüktől
megfosztva, lerakták fegyvereiket a födélzetükre tóduló marczona képű
alakok előtt.
A diadal Barthelemyé volt, az ifjú kalózé; társainak első dolga az lőn,
hogy őt vállaikra fölemelve, vezérüknek kikiáltsák, borzasztó átkok
között esküdve neki ördögre, pokolra és halálra örök hűséget.
Egy herkulesi termetű alak felkapta őt karjára, mint egy gyermeket, s
felmutatva őt a vérben kaczagó alakoknak, dörgő hangon kérdezé:
– Ki érdemli, hogy vezéretek legyen, jobban, mint Rooberts Barthelemy?
– Senki! senki! – harsogák egyhangulag.
– Akarjátok, hogy legyen vezérünk, kapitányunk, királyunk?
– Hurrah! – hangzék háromszorosan.
– Megálljatok! kiálta – Barthelemy a Herkules vállairól. Valakit nem-et
hallottam kiáltani.
– Ki volt az? – ordíta az athleta, – szeret-e valaki a halállal
tréfálni?
– Ne tüzelj, Skyrme, ne tüzelj, jó óriásom. A szólás szabad. Lépj elém,
lord Sympson, te szóltál választásom ellen. Lépj elé, derék lord, mondd
el, mi kivetőt találsz bennem?
A kalózok egy magas, szőke férfiút tuszkoltak baromi nevetség közt
Barthelemy elé, ki léha félszegséggel állt meg előtte, s megvetőleg
nézett végig az új kapitányon, kezeit zsebeibe dugva.
– Okosat szólj nemes lord! – monda Skyrme, fölemelve izomteljes öklét
Sympson feje fölött, – mert különben a nyelvedbe harapsz.
– Azt tenném, ha nem mondanád is, – viszonza Sympson, aristocraticus
nonchalancszal jártatva végig szemeit érdemes társain. – Azt tudjátok,
hogy az én apám lord Sympson volt?
– Hogyne tudnók! – kiáltának röhögve mindannyian.
– Az én apám megátalkodott ellensége volt Jefferienak, annak a
semmirekellő lordfőbirónak, a ki Monmouth bukása után rendre akasztatá a
derék angol protestáns nemeseket. Ez akasztatá fel az én apámat is.
Ezóta nekem nem kell a pápista még kalózvezérnek sem! Ezért nem kellesz
nekem te sem Barthelemy, mert te is pápista vagy!
Skyrme, a helyett hogy főbeütötte volna a lordot, felkapta őt a másik
karjára, s a rablók hahotája közt összeszorítá őt Barthelemyvel, kivel
ott barátságpoharat kellett inniok, miután Barthelemy rabló-becsületére
mondá, hogy a mióta megkeresztelték, soha templomban nem volt, s papot
soha életében nem látott.
Ezzel ünnepélyesen feltevék az új kapitány fejére a vöröstollas
vezérkalapot, s tovább tértek a zsákmányfelosztásra.
Barthelemy leült egy felfordított tonnára, térdeire fektetve a
feketekönyvet, melybe veres betükkel voltak beírva a rablók nevei
sajátkezű keresztkarmolásaikkal, s fenhangon egyenkint felolvasá azokat.
Néha a felszólított névre senki sem felelt, s csak hosszabb hallgatás
után dörmögé egy másik: meghalt, elesett. Azt rögtön kitörölték a
sorozatból.
Ekkor eléhozatá a kalóz Rolls kapitányt, kinek a rablók kezeit lábaihoz
kötözték, s letevék az árbocz mellé.
Barthelemy megemelé előtte kalapját egész udvariassággal.
– Bocsánatot, kapitány úr, hogy ezek a ficzkók önt ily kellemetlen
helyzetbe tették; ön derék katona, igen vitézül viselte magát. Oldjátok
föl ezt az érdemes férfiut.
– A kezeit is? – kérdé egy torzonborz szemöldökű kalóz, kétségeskedő
tekintettel a vezérre.
– Mindenesetre Asphlant, kivált ha a kapitány úr szavát adja, hogy nem
fog ellenünk semmit elkövetni akarni.
– Én nem adom szavamat semmire, – válaszolt Rolls.
– No az sem baj; én azt mondám, hogy minden esetre oldjátok fel kezeit,
a mi dolgunk vigyázni, hogy valamelyikünket főbe ne üssön. Most tehát
lesz ön olyan szives, kapitány, hogy minket felvilágosítand hajója
tartalmáról, melyet oly vitézül védett. Ön a Mindszent-szigetekről jön;
bizonyosan becses terhet szállít.
– Önök elfoglalták a hajót, szabadságukban áll annak minden zegezugát
felkutatni, én magam nem vezetem önöket sehova.
– Ismét igaza van önnek. Legények, a födélzet alá!
A kalózok egyszerre rohantak le a födélzetlyukakon, s miután egy óra
hosszáig a hajónak minden részecskéit összemotozták, azzal a szomorú
tudósítással tértek vissza Barthelemyhez, hogy nincs ebben az egész
hajóban egyéb egy tonna kétszersültnél és egy hordó víznél.
Rolls nem állhatta meg, hogy a csalatkozott rablók dühén el ne
mosolyodjék.
– Tapasztalhatták önök, hogy ágyúim sincsenek, s gondolhatták belőle,
hogy mikor már arra került a sor, hogy azokat a tengerbe hányassam, már
akkor egyéb teher nem maradt a hajón.
– Valamennyi ördögökre! – ordítá Asphlant, földhözvágva sipkáját; – hát
ezért evett ólmot s ivott rá tengervizet ennyi jó legényünk, hogy egy
üres almáriomot foglaljunk el patkányostul? Ön, kapitány, csalárd egy
ember! Mit kellett önnek védelmezni ezen a hajón?
– Becsületemet, felelt Rolls büszkén.
– Azt pedig, ha elvettük is öntől, rajtunk nincs segítve, – szólt
kaczagva az óriási Skyrme. – Mit szólsz hozzá Moody?
A megszólított mogorva, hallgatag legény volt, kurta pipáját fogai közé
szorítva, összefont karokkal a karfánál guggolt. A gomblyukában függő
ezüstsíp gyaníttatá, hogy a kalózok főhajósa.
– Mit tréfáltok annyit? – szólt vissza félvállról, – furjátok ki a
fenekét ennek az üres bárkának s hagyjátok a tenger alá sétálni az egész
rongy népet.
– Az Istenért, uraim! – kiálta fel e szóra a fogoly tengerészek közül
egy hang, s egy ember hátrakötött kézzel odavágta magát Barthelemy
lábaihoz s szájával annak csizmáit iparkodott megcsókolni, míg szemei a
legnagyobb kétségbeesés kifejezésével fordultak a rablóvezér arczához.
– Az Istenért, uraim! ti derék, vitéz, tiszteletre méltó férfiak! ti
hősök, ti félistenek! az egekre, az ördögökre, és mindenre, a mi
előttetek szent, kérlek benneteket, ne öljetek meg engemet. Öljétek meg
társaimat mind, azok megérdemlik, a gonosztevők, a kik tinektek
fegyveres kézzel ellentálltak; de én nem bántottalak titeket, nekem soha
fegyver sem volt a kezemben; az egész csata folyamán be voltam zárva a
födözet alá, csak most hoztak előre ezek a derék, jó férfiak.
A rablók egy része bámult, más része kaczagott.
– Uraim, dicső vitézek, korunknak imádott hősei, hallgassatok meg engem,
kérlek mindenre, a mi előttetek szent; én Scudamore orvos vagyok, egy
üldözött ember; épen olyan üldözött, mint ti vagytok; énnekem semmi
közöm sincs ezekhez a többiekhez; én Rolls kapitánynak halálos ellensége
vagyok. Kérlek benneteket, tegyetek különbséget közöttem és ezen emberek
között, ne zavarjatok engem össze ő velök. Oh, kérlek benneteket,
legyetek irántam irgalommal, s engedjétek meg, hogy lábaitok porát
csókolva, magamat alázatos szolgátoknak vallhassam.
Skyrme undorodva fordítá félre arczát, mig Moody hozzárúgott a porban
csúszó-mászó emberhez, kire mindenki a legmélyebb megvetéssel tekinte
le.
– Rolls kapitány, – szólt Barthelemy, – ez ember, úgy látszik, ön által
volt elitélve.
– Csak vádolva, nem elitélve. Az itélet a londoni királyi itélőszék elé
tartozik.
– Oh, ne menjünk azért olyan messze, – szólt közbe Skyrme, jovialis
arczával; – tessék előadni a vádat, mi helyettesíteni fogjuk a királyi
itélőszéket. Barthelemy leend a lordfőbiró, mi belőlünk kitelnek a
sheriffek, az aldermannok. Tessék előlépni, fővádló úr, a törvényszék
teljes.
Rolls hideg vérrel fordítá félre arczát, s egy szót sem válaszolt.
Scudamore, ki az élteért remegő ravaszság rókatekintetével vizsgála
minden körüle levő arczot, hirtelen közbeszólt:
– No nézzék, uraim, nézzék azt a megvető arczot, melylyel önök
indítványát fogadja, nézzék, milyen büszkén, milyen gúnyosan tekint le
önökre, mintha szégyenére válnék ily derék férfiakat fogadni el
itélőbirákul. Oh én alávetem magamat önök itéletének, én elismerem önök
birói illetőségét fölöttem, megnyugszom itéletükben, nem is akarom, hogy
igazságosabb, bölcsebb és tekintélyesebb birák előtt álljak valaha. Én
magam elmondok mindent, a mivel vádolva vagyok.
– Azt megtiltom önnek! – kiálta hevesen Rolls.
– No látják, uraim. Még parancsolni akar itt, itt, a hol önök a
jogszerinti urak, nem akarja engedni, hogy elmondjam saját vádam
lényegét. Igenis! Mert tudja jól, hogy akkor nem én leszek, hanem ő lesz
az elitélt. Tehát hallják, uraim, de kérem, hallgassanak ide, mert a
miket akarok mondani, nagyfontosságú dolog; vétségem ebből áll: mi a
Mindszent-szigetekről tömérdek ezüstöt hoztunk magunkkal.
– Hohó! ez jól kezdi. – Kiálta közbe Asphlant, közelebb nyújtva fejét,
hogy jobban halljon.
– Az úton zivatar támadt, a hajó lyukat kapott, s a kapitány parancsot
adott, hogy a haszontalan terhet ki kell szórni a hajóból. Mikor már nem
volt egyéb, csak a betegek és az ezüst, az lőn a kérdés, hogy a kettő
közül melyiket hajítsuk a tengerbe?
– No és ön, mint aféle orvos, természetesen a betegeket tartá meg, –
monda Skyrme.
– Koránsem, én az ezüstöt hagyattam meg, s most ezért akar Rolls
kapitány engem megbüntettetni.
Barthelemy elborzadva fordult félre ez embertől, míg Rolls lángoló
dühvel tekinte reá.
– Ohó kapitány, – kiálta föl Asphlant: – tehát az ön hajóján ezüst van!
Hova rejtette ön azt el?
– Azt nem fogom megmondani.
– Nem-e? oh a spanyol csizma és a hüvelykszorító majd ki fogja azt önből
tudakolni. Kötelet ide, kötelet!
– Mit akartok? – kiálta Barthelemy, merészen jártatva végig szemeit
társai fölött. – Hát inquisitio birái vagyunk-e mi, vagy szárazföldi
itélőszék, vagy fölesketett jogtudorok, kikhez illik kinzással tudni ki
az igazságot? Nem, barátim; ne mondja senki, hogy a tengeri rablók
belekontárkodnak az autodafék hivatáskörébe. Mi, kik a szabad tengerek
vitézeinek nevezzük magunkat, mi ne tisztelnők-e a szabadságot? Ha Rolls
kapitány nem akarja fölfedezni hajója rejtekhelyeit, nagyon jó,
elviszszük azt a kikötőbe, ott szálankint szétszedjük, s ráakadunk az
ezüstre, a nélkül, hogy valami oly tényt követnénk el, mely bennünket
beszennyezne.
A kalózok hurráht ordítottak kapitányuk beszédére, s hozzákezdték
kötözni a brigantinet saját hajójukhoz.
Scudamore, ki eddig is csak azért nem árulta el az ezüst hollétét, hogy
Rolls kapitányon kihűthessék a rablók boszújokat, most látva, hogy
megmenekült, fölszólalt.
– Ne fáraszszátok magatokat, uraim, mit hurczolnátok magatokkal ezt a
rozzant hajót; oldjatok föl engem, s igérjétek meg, hogy élve hagytok,
és én oda vezetlek benneteket, a hová az ezüst el van téve.
– Vegyétek le a bilincseket az orvos úr kezeiről! – szólt Barthelemy,
legényeinek intve, – biztosítom önt, hogy mi egy hajszálát sem fogjuk
meggörbíteni, mutassa meg a rejtekhelyet.
Scudamore, szabadon érezve kezeit, örömteljes hizelgéssel iparkodott a
rablókkal sorban kezet szorongatni, kik boszankodva taszigálták őt el
maguktól; Moody épen eldugta a kezeit hóna alá, mivel azt nyerte, hogy
Scudamore a nyakába borult, átölelte, s addig csókolta, a hol csak érte,
míg csak Moody teljes erejéből el nem öklözte őt testéről.
Az orvos szemeit törölve állítá, hogy sohasem érezte magát boldogabbnak,
mint e pillanatban.
– No csak előre szaporán, – kiálta Asphlant egyet taszítva rajta, míg
egy másik kalóz megfogva az orvos két kezét, úgy vontatta őt el magával,
mialatt ez, visszaforgatva fejét, egyre sírt és esküdött, hogy ő holta
napjáig lekötelezett híve maradand az egész válogatott társaságnak.
A rablók nem sokára visszatértek, a megtalált ezüstrudas ládákat hozva
vállaikon víg ujongatás közt. Barthelemy parancsolá nekik, hogy hordják
át mindazt a kalózhajóra, mialatt Scudamore a legnagyobb
szolgálatkészséget iparkodott tanusítni, maga emelgetve a ládákat a
rablók vállaira, s őket egyenkint kedves jó barátjainak nevezve, daczára
annak, hogy ezért azok viszont minden kitelhető csúf nevekkel illeték, s
ráordítoztak, hogy ne nyúljon az ő jószágaikhoz.
Legutolsó volt Asphlant, ki a födözetre feljött. Baromi elégültséggel
mondá:
– Itt nem hagytunk semmit, kapitány! a hajó gavallérosan ki van
takarítva. Már most akarod-e, hogy kifúrjuk a fenekét? vagy jobb lesz,
ha e ficzkókat felakasztjuk sorban a vitorlapóznákra s engedjük a hajót
úszni, a merre neki tetszik, hadd mulattassa majd azokat, a kik vele
találkoznak?
A rablók hahotája tanusítá, hogy az ötlet nagy részvétre talált. A
tengerészek hidegen néztek maguk elé, míg Scudamore reszkető
barátságoskodással iparkodék egyik vagy másik rabló karjába fűzni a
magáét, folyvást bizonyítva, hogy ő nem tartozik amazok közé.
– Csendesen, – kiálta Barthelemy, szigorú arczot öltve. – A hajót nem
fogjátok kifúrni, sem a hajósnépet felakasztani. Ez illenék holmi
spanyol caperekhez, holmi nyomorú tunisi tengeri zsebmetszőkhöz, de nem
mihozzánk, angolokhoz és francziákhoz. Az ilyenek rontják a zsiványok
becsületét, mint a spanyolok és törökök; hát azt akarjátok-e, hogy
minket azokkal összezavarjanak? Mi magunk gyalázzuk-e meg a kalóz nevet?
elismerve, hogy annak semmi köze sincs a becsülettel. Hát Róma legelső
lakosai nem rablók valának-e? s nem hősöknek tartattak-e a yeomannek
Angliában? A mi hivatásunk új színben előállítani a flibustier nevet. –
Rolls kapitány, ön egész hajós népével együtt szabad, s mehet merre
akar.
A rablók közt zűrzavaros lárma támadt e szavakra. Sokan helyeselték a
kapitány szavait, néhányan annál dühösebben iparkodtak azokat
megczáfolni.
Barthelemy lábával dobbantott.
– Van, a ki ellenem akar szegülni?
– Vagyunk! – kiálta Moody, eléje lépve, s oly közel vive a kapitány
arczához fogai közt feltartott pipáját, hogy szinte kiszúrta vele
szemét. Én mondom, hogy bolond vagy, kapitány, s minden kalózok szokása
ellen cselekszel, s ha vissza nem húzod szavadat, én magam lövök bele a
hajóba.
– Azt hiszed? – szólt Barthelemy. – Skyrme! fogd nyalábra ezt az embert
s kössétek őt meg a főárboczhoz.
A rablók elszörnyedtek; Moody volt köztük a legvénebb, a
legtekintélyesebb kalóz, kit soha egy kapitány sem mert megbüntetni.
Rooberts újra inte Skyrmenak, s az megragadva a főhajóst, minden
rugkapálódzásai daczára hozzá kötözte őt a főárboczhoz, úgy, hogy az két
kezével az árboczot ölelte s hátát kifelé fordítá s folyvást
szitkozódott, káromkodott, a pipát szájában tartva.
– Van még, a ki ellenkezni akar? – kérdé Barthelemy.
A rablók közt egy elfojtott morgás volt hallható, de szavát senki sem
hallatá.
Ekkor Rolls kapitányhoz fordult Barthelemy, s mialatt egy papirszeletet
s írónádat vett elő táskájából, mondá:
– Rolls kapitány! Ön, reménylem, hogy szerencsésen fog megérkezni
Londonba hajójával. Igaz ugyan, hogy ön ezt üresen fogja megbizói kezébe
juttatni, hanem ön arról nem tehet. Minek tanusításául ime én következő
bizonyítványt adok önnek, melylyel magát otthon igazolhassa: «Mi, szabad
lovagjai a szerencsének, bizonyítjuk mindazok előtt, a kiket illet,
miszerint Rolls kapitány, a «Neptun» brigantine főnöke, általunk a sík
tengeren megtámadtatva, noha a kiállott zivatar miatt ágyúit és vitorlái
egy részét elveszté, magát ellenünk másfél óra hosszat a legvitézebbül
védelmezte s mindaddig meg nem adta magát, míg kilencz emberünket s
magát főkapitányunkat személyesen megölve, általunk tökéletesen el nem
nyomatott, s csak így engedett bennünket a reábizott ezüst birtokába
jutni.
Rooberts Barthelemy, kapitány».
– Tegye ön hozzá, – szólt közbe Rolls, – hogy így is csak Scudamore
árulása juttatá önöket a zsákmányhoz.
– Helyesen, – mondá Barthelemy, és azt is oda írta.
– Uraim! – kiálta közbe Scudamore remegve, – hát én velem mit akartok?
– Semmit sem, – szólt Barthelemy. – Azt megigértük önnek, hogy egy
hajszála sem görbül meg általunk.