volt az Istenben boldogultnak, miszerint ő iszonytató nagy vagyonát mind
eltestálta az ország legnagyobb urainak és főpapjainak, legtöbbet
testált pedig magának a királynak, azon feltételt kötvén
végrendeletéhez, hogy holttestét maga a király a Dunapartig gyalog
kisérje, a többi főfő urak pedig névszerint előszámlálva, a Dunán
keresztül Pestváros korlátjaiig, a többi meg nem nevezett legatariusok
pedig egész fel Zemplén megyében levő, általa alapított terebesi
paulinus-rendű szerzet kolostoráig, a hol sírboltba tétessék s e közben
mely falukban álljanak meg, hány mérföldet tévén egy nap, s minden falu
előljárósága hány ezer lépésnyire jövén ki eleibe tisztelkedni, s hány
arany forintot kapván ajándékba.
Ez volt végső rendelete az Istenben boldogultnak és nem hallik, hogy
valaki a legatáriusok közül, bár csak egy is visszautasította volna e
büszke föltételek alatt ajánlott hagyományt, sőt inkább mindenki
iparkodott azt pontosan megérdemelni, még maga a jó emberséges Ulászló
is.
Másik végrendelet vala az öreg néhai Kunhalmi Andrásé, – jól járt
szegény, hogy meghalt, Isten nyugosztalja meg. – Életében szegény öreg
úrnak úgy elvette az úr Isten az elmebeli tehetségeit, hogy már hajlott
korában valami szép czigányleányba belebolondult s azt nagy vesztére
feleségül el is vevé; a kis-tarcsai parochián esküdtek össze, a holott a
plébános nem akarta rájuk adni az áldást, azt állítván, hogy a
menyasszony nincs megkeresztelve és sem a hiszekegyet, sem a miatyánkot
nem tudja. A minthogy igaza is volt. A jó András úr azonban nem hogy a
pap vonakodásában Isten mutató ujját látta volna meg, sőt inkább
kihányatta azt a parochiából, lévén Kistarcsa az ő allódiuma, s
mindenestől kihordatva azt a határra, valami jött-ment kápsáló mendikást
tett meg helyette; a miből aztán nagy per is kerekedett, felment a
szentszékre, az országgyűlésre, még tán a király eleibe is. Szakadt-e
vége valaha, vagy sem, azt már nem tudom. Elég az hozzá, hogy András úr
csakugyan megesküdött a czigányleánynyal, még pedig, minthogy az ismerős
urak közül egy sem akarta elvállalni a násznagyságot, az uradalmabeli
ismaelita hóhér és a faluvégen dorombot csináló czigánykovács
násznagysága mellett. Hogy az ilyen módon szerzett házasságon Isten
áldása nem lehetett, azon nem kell csodálkozni. A világ sok mindenféle
mendemondát összebeszélt, de a miket kár volna feljegyezni. Hogy az
asszony boszorkányságot értett volna s ha akarta, ördöngős mesterséggel
kicsinálta, hogy az ura semmit sem látott, hogy a legényeket a
kulcslyukon eregette be magához, s ha ráolvasott a házra, az egész
háznép aludt hetekig, míg csak föl nem ébresztette. Én bizony mindezeket
nem hiszem. Nem kell az asszonyoknak boszorkányság ahoz, hogy az uraikat
megcsalják, s ha egyszer az asszony kikapó, meg nem őrzi azt sem závár,
sem lakat.
Elég az hozzá, hogy vége felé az öreg András úr annyira megzavarodott
elméjében a sok házi viszontagság miatt, hogy egészen elhagyta magát,
etetni kellett, mint a gyereket, elhitette magával, hogy neki se keze se
lába nincsen; majd meg azon képzelődött, hogy ő egy török basa, kinek
hatalmában áll minden leányt elrabolni a környékből, s aztán egyenkint
ismét a tengerbe hányatni.
Végtére egy napon az ő hűségtelen felesége valami lókupecz szaraczénnal
összeszerződve, végképen megszökött a háztól, melynek hírére az öreg
urat rögtön megütötte a guta. Halála előtt néhány órával emlékező
tehetségei némileg visszatérvén, hivatta a maga lekötelezett embereit,
kik előtt szívének halálos keserűségében olyanforma végrendeletet tőn,
hogy egyetlen fiának, ki első feleségétől születvén, Leventának
kereszteltetett, oly feltétel alatt hagyja solymosi és kistarcsai
roppant kiterjedésű uradalmait, ha az megvetve a háládatlan és csalárd
asszonyi nemet, soha meg nem házasodik; a mely órában pedig azt
cselekedné, veszítse el minden vagyonait s legyenek azok Szalkán Gergely
uramé, kinek becsületes nevét úgy hiszem, híréből mindnyájan ismerjük, a
kik pedig ennek híjával volnának, azok majd megismerendik később.
Hogy az ilyen Isten és természetelleni végrendeletet mily könnyű lett
volna okosabb időkben invalidálni, az kétségbevonhatlan, mert egy az,
hogy a hagyományozott uradalmak csak oly formán voltak keresményei
András úrnak, hogy helyettük az ősi szántói és györöki uradalmait adta
el, s így felőlök nem rendelkezhetett, más pedig az, hogy az egész világ
tudta, miszerint az öreg úr saját elméjét rendbe szedni már régóta nem
volt képes s csakis így juthatott eme háborgós gondolatra.
Ámde midőn e végrendelet tévődött, még akkor Leventa igen kicsiny fiu
volt s jóformán nem is értette, hogy miről van szó, s jó szívénél fogva
több szomorúsága volt apja halálán, mint végrendeletén, később pedig
kiment az egész végrendelet a fejéből, s mire aztán ismét eszébe
juttaták, már akkor sem mód, sem eszköz nem volt annak eltörlésére, de
ha mindkettő lett volna is, nem volt törvényszék, mely az ügyet Szalkán
Gergely ellen felvegye; mert nagyon szomorúan állának akkori időben
Magyarországon az igazság ügyei.
De hogy mindeneket megértethessek, előbb a következő dolgokat kell
elmondanom.
II. A ZSIDÓ ÉS FIA.[1]
Még én emlékezem arra az elzárt városrészre, mely a Gellért- és a
várhegy között egy félkörben hegyes sánczkarókkal s zsilipes gátokkal
elkerítve, egy csoport sűrűn összetömött hegyestetejű házat foglalt
magában, s melyet neveztek akkoriban zsidósornak.
Biz én nem igen sokat jártam bele; hála Istennek, mindig ki tudtam jönni
a jövedelmemmel, s ha nem volt pénzem, összébb húztam a bocskorszíjat, s
az én nevem soha sem állt a rováson. Mulatságképen pedig nem igen
szokott az ember oda menni, csunya, szűk, tekervényes utczái
szántszándékosan úgy el voltak hagyatva, hogy már a ki bele akart lépni,
előre visszaijedt a mindenféle illattól, a házak mellett emberderékig
nőtt a dudva, s a sikátor közepén soha sem száradt fel a sár, miután a
lakosság minden vizet csak az utczára eresztett ki, mint szintén a
szemetet, hamut és baromfitollat is csak egyenesen az ajtaja elé
döntögette.
A házak ajtai maguk oly alacsonyak voltak, hogy termetesebb férfi csak
megbukva juthatott rajtok keresztül, ablakaik közül pedig egy sem
szolgált az utczára, csupán a padlásnak volt egy kirugó eresze, melyen
egy kis lyuk volt fúrva, s ha valaki zörgetett az ajtón, ezen szoktak a
háziak reá lenézni, ha vajjon «kapóhresz»-e vagy nem? ha nem volt
kapóhresz, akkor zörgethetett itéletnapig.
Meszelve sohasem voltak e házak, sőt az volt az istenesebb, a ki mentül
jobban be tudta hányni sárral és foltokkal az oldalát; a mi egyébiránt
igen természetes következése volt azon félelemnek, hogy ha egy zsidónak
gazdag híre futamodott, azt a magyar urak ki nem hagyták fogyni a
kölcsönadásokból, soha nem látom fejébe; a nemes urak és a szegénység
pedig, a hol elől utól kapták, megverték, megdobálták, sőt a mi nem
egyszer megtörtént, a szomszéd városnegyedet lakó ráczok ki is rabolták,
s megölték őket.
E végett mindenik csak azon volt, hogy külsőképen a legnagyobb
szegénységet mutassa, nem lehete őket utczán másként látni, mint
rongyosan, piszkosan, s a leggazdagabb Izsák nevű zsidónak, kiről az a
hír szállt, hogy az egész háza fundamentoma aranyból van rakva, a
rongyos háza tetején beesett az eső, s az ünneplő köntösén több volt már
a folt, mint az eredeti thaby.[2]
Magam is sokszor találkoztam ezzel az öreg zsidóval. Oly alázatosan
köszönt mindannyiszor, s ha a familiájáról kérdezősködtem, azt felelte,
hogy mind a fia, mind a menye földig hajolva köszöntetnek, az unokái
pedig ezerszer csókolják a kezeimet; pedig tudom bizonyosan, hogy soha
híremet sem hallották a jámborok.
A fia, Salamon, mintegy huszonkét éves lehetett ez időben; valami
szokatlan vadság volt éles, fekete szemeiben, mindig úgy járt az
utczákon, mintha valaki kergetné, s ő meg-meg akarna állni, hogy
visszaforduljon rá; a fal mellé húzódva járt szüntelen, s ha találkozott
bármi becsületes emberrel, mintha megijedne tőle, kikerülte, s ha vagy a
pákosz gyermekek, vagy a zászlós urak lovászai kötekedtek vele, nem
szólt, hanem úgy forogtak a szemei, mintha azt szeretné, ha
valamennyinek egy nyaka volna, s azt ő egyszerre kitekerhetné.
Ennek a feleségét hítták Aisahnak. Jó, csinos asszonyka volt, nem lehet
rútnak mondani, hanemha azért, hogy a szemei mindig úgy látszottak,
mintha ki lennének sírva s az arcza, mintha nagyon sokat búslakodnék.
Talán úgy is volt. Azon felül szokás levén náluk a leánygyermekeket
nagyon korán férjhez adni, neki nemsokára két gyermeke is levén, nem
maradt ideje a női szépségnek tökéletes kifejlődésére, a gyermeki
vonások egyszerre anyaivá kényszerülve átváltozni. Hanem azért meg kell
neki adni, hogy az egész zsidósoron nem volt nálánál szebb asszony, s
biz azzal Salamon meg lehetett elégedve, kivált ő, a kinek oly
kiállhatatlan képe volt, hogy nekem ugyan, ha asszony volnék és ő
egyedül volna a kerek világon, még sem kellene.
Két fiuk is volt; ebből állt az egész család. A nagyobbikat hívták
Márknak, a kisebbiket biz én már nem tudom hogyan.
Mindezeket pedig, miket most elmondandó vagyok, egy Péter nevű szolgától
tudom, ki nálam hetes napszámos volt, Izsáknál pedig minden pénteken
délutántól szombat estig szolgált, végezvén azalatt a ház körüli
dolgokat, miután az orthodox zsidó szombat napon még a gyertyáját
megkoppantani is vétkes dolgozásnak tartja.
Ez beszélte nekem, hogy egy pénteki napon az öreg Izsák egyedül ült az ő
belső szobájában, sem fia, sem menye nem valának otthon. A kisebbik
unoka aludt a bölcsőben, a nagyobbikat pedig tartá térdén az öreg Izsák
és egy képet mutatott neki, mely kép ábrázolt egy farkast, a ki
emberszíveket eszik. És annak a farkasnak emberfeje volt festve és az
emberfej Fugger György fejéhez hasonlított.
A kis fiu váltig szabadkozék, hogy ő fél attól a képtől, ekkor az öreg
rámordult:
– Ne félj tőle, hanem gyűlöld! Lásd kis fiam, ez a vadállat im ez
emberarczczal, nagyapád halálos ellensége, Fugger György. El ne felejtsd
ezt a nevet. És azok, kiknek szíveit a fenevad összemarja, apád és
nagyapád és ha majd megnőttök, te és kis testvéred. Tanuld gyűlölni e
vadállatot. Neve Fugger György. El ne felejtsd soha.
A kis gyermek sírt és lekérezkedett és az öreg Izsák még sokat beszélt
neki, miket Péter a tűzhely mellől hallgatott.
Immár jó volna azonban tudni, hogy miért haragudott a vén Izsák oly igen
nagyon Fugger Györgyre?
Kérlek benneteket, a kiknek ez irás kezeitekbe fog valaha akadni, ne
vessétek félre e lapokat, unalmas régiségüknél fogva, mert ámbátor öreg
ember irá meg ezen dolgokat, sok vagyon azokban, mit a késő unokáknak
megtudni jó, bárha megérni nem oly kivánatos.
Valának ezen időkben a zsidók nagy zsarolói az országnak és a keresztyén
urak semmivel sem valának jobbak a zsidóknál, úgy, hogy példabeszéddé
vált nálunk: «ha Izsák kezébe kerülsz, az megnyír, ha a Fuggerébe
kerülsz, az megnyúz».
Az ország minden javai, miket egykor királyaink magok kezeltek Isten
dicsőségére, hazánk jóvoltára, igazságos Mátyás óta annyira elszármaztak
idegen kezekre, hogy nem ritkán megesett a szegény fejedelmen, hogy az
asztalára való pecsenyét a hentesektől kellett neki hozatni és a bort
butelia-számra kéregetni Szathmáry uram ő kegyelmétől, a ki aztán oly
dupla krétával szokta azt felróni, mint a legjobbik csapláros.
A harminczadok, sóbányák, arany-, ezüst- és rézaknák, pénzverők, mind el
voltak zálogosítva, bérbe adva, s még istenesen történt, ha csak zsidó
kézen voltak, az legalább a királynak is adott valamit, bárha a nagyobb
részt magának tartotta, de a hol a keresztyén pogányok tették rá az öt
ujjokat, onnan ugyan ki nem került semmi. Szalkán Gergely, Bakács,
Várday uraimék, kik a kincstár kezelésével valának megbízva, öt –
hatszáz, aranytól és drágakövektől csillogó lovas által kisértették
magukat, ha valahova mentek; szegény II. Lajoson sokszor megesett, hogy
nem mehetett ki, mert nem volt tisztességes saruja, melyet felhúzzon. A
nép jajgatott az adófizetés alatt: a kinek három arany volt az egész
értéke, annak egy aranyat kellett tőle fizetni; és a kincstár mégis
örökké üres volt. Először az adóbeszedő maga lopott, akkor küldtek rá
ellenőrködőket, akkor ketten loptak, végre katonákat küldtek rájuk,
akkor még többen osztoztak; sohasem látott abból a királyi kincstár
semmit.
Vagy megtörtént, hogy egy adószedő előlegezett az országnak a maga
cassájából tízezer aranyat s másik esztendőben azután beszámított
magának tizenkilenczezeret. Kilenczven procentot vett az országtól!
Másik, az egri, soha sem adott számot, hanem volt egy szép sólyom
madara, mely a királynak nagyon megtetszett. A király kérte tőle szépen,
de az csak nem akarta neki odaadni, végre úgy igérte oda, ha elengedi
neki számadásait beadni. Az a madár negyvenezer arany forintba került a
királynak, olyankor, mikor pénztára üres volt. A nemesség által az
ország végső szükségeire befizetett két millió nyolczszázezer aranyból a
királyig nem jutott több hatvanezernél, a többi elolvadt szépen a
közbeeső kezek között.
Úszott fényben és pompában boldog, boldogtalan, csak a király és nép
volt szegény, a mit megitélhetsz kegyes olvasó, ha összeveted az akkori
dolgoknak az árát, átlátván, milyen hallatlan olcsó volt minden, a mi
szegény emberek között forgott, s mily képtelen drága, a mire nagyoknak
volt szükségök. Egy paripát vehettél két aranytól tizenkettőig, az egész
gubacsi nagy puszta száz aranyon kelt el s fekvő birtokodra zálogot sem
adtak. Hanem egy hordó bor harmincz aranyon kelt, egy rókatorkos mentét
vettem tíz aranyon, s ha nem restelleném neked a királyi háztartás
számadásait felsorolni, még azt is elmondhatnám, hogy második Lajosnak
egy téli mentéje, melyet egész télen viselt, nem került többe hetven
aranynál, s az asztalán levő abrosznak rőfét hét ezüst pénzen vették,
míg Bakács uram palástjából az aranynyal áttört bársony rőfe került
tizenhat aranyba és kellett hozzá tizennégy egész rőf, hát még a
hermelin hol maradt? s hol az arany boglárok, meg a bélésnek való
thabyt?[3] melynek rőfe maga harminczhárom arany volt, úgy, hogy ha
kifordította, belül még szebb volt a palást.
És ezeknek az udvarát is a király volt kénytelen tartani, ők
csengő-bongó zenebandákkal jöttek Budára látogatni, az mind a király
rovására ment; Drághfy Bertalan uramnak egy látogatása tizenkilenczszáz
és húsz aranyforintba került, Várday Péter érseké maga ezerbe. Hát még a
sok udvari nép, a tánczosok, az énekesek, a móriók és viaskodók, a
bohócz törpék és az orosz medvetánczoltatók, a koldusok, barátok, a
sólymászok és peczérek hány ezer forintba kerültek a királynak! úgy,
hogy ő neki magának nem maradt élelemre több kiadni valója hetenkint
száz arany forintnál, a minél kevesebbet alig hiszem, hogy fejedelem
költött volna Abdolonymus szidoni herczeg óta, ki maga szántotta a
földét.
Nehogy azonban sokáig untassalak e szomorú tárgyakra való
félretérésemmel, visszafordulok Izsákra és Fugger Györgyre.
Ilyenforma közpréda lévén az ország, jó alkalmuk volt a kapzsi és
zsugori népeknek, a ragadományt egymás kezeiből kitépni, kinek-kinek
meglévén ebben is a maga módja. Szalkán Gergely, Bakács és Várday a
legelején kezdték, gazdag jószágokat ajándékoztatva, vagy zálogba véve a
királytól, az Ujlakiak, Szécsiek és Palóczok már második kézből kapták,
ők a gazdag prælatusokat, káptalanokat, apáturságokat rabolták ki; a
kisebbek atyjokfiait pusztíták, mint Pók Péter – ex familia Mérges – ki
saját testvérét a vízbe taszítá, s hogy onnan kiúszott, dárdával verte
keresztül, a miért azután négyfelé is vágatott; de leggonoszabbak
valának azok, kik erőszak helyett láthatatlan cselszövényekkel jutottak
biztosabb úton a czélhoz, bizonytalan jövedelmű jogait a koronának véve
árendába s ezek között legelső helyen szabad neveznünk Izsákot és a
Fuggereket. Ezek az ország összes rézbányáit birták kétszáz aranyban, s
a világ jól tudta, hogy a rézzel együtt tömérdek ezüstöt is találnak a
bányákban. Amaz a végvárak felszerelését vállalta egykor magára Móré
Jánossal együtt. Móré János azonban meghalálozván, Izsák azt állítá,
hogy a számadások mind nála maradtak és senki sem tudott vele
boldogulni.
Természetesen, két fösvény mindig útjában van egymásnak, s a mit az
egyik nyer, azt a másik irigyli, azért e két ember szüntelen egymás
ellen áskálódott. Százszor bevádolták egymást, s ha akadt egy kövér
koncz, az volt a boldogabb, a melyik azt a másik kezéről elüthette, s az
egymástól nyert bántalmakat rovásra jegyezve, évek multán is elővették
egymást, ha valami út és mód akadt a boszúállásra, a mi gyakran a
legkikeresettebb és legérzékenyebb szokott lenni.
Ezen időkben épen egy zsíros koncz volt kérdésben: a vámok és a
harminczadok bérbevevése, melyet elnyerhetni mind a két vetélytárs
megfeszített erővel törekedett. Nehogy pedig azt gondold jámbor utód,
hogy az ilyen adomány érdemek szerint volt megnyerhető, tudtodra adom,
hogy a ki ilyenkor jobban győzte pénzzel és ajándékkal, azé lett a jó
fejős tehén.
Zsigmond kamarás úr Izsák aranyos hintajában ült, de a hintót Fugger
paripái huzták, a paripákat ismét Izsák skárlát posztójába öltözött
kocsisok hajták, de megint a kocsisoknak ujra Fugger borából lakozott
diák osztá a parancsot.
S ez a circulus vitiosus így ment tovább, ha Izsák lekenyerezte az
asszonyt, Fugger lekötelezte az urat, ma az egyik kapott gyémántos
nyaklánczot, másnap a másik bogláros kardkötőt. Ez a nemes versenyzés
utóbb annyira ment, hogy Fuggernek kifogyott a kézen forgó pénze, s
szétküldözé embereit, hogy kérjenek számára kölcsönt. Izsák ezt
megtudta, és maga sietett neki annyi összeget ajánlani, a mennyit csak
kivánt, olyan kamatra, a minőre Fugger szokott adni másnak. Fugger azon
a pénzen egy merő kárbunkulusokkal kirakott serleget vőn a kamarás
úrnak; mit adjon már most Izsák? Említettem, hogy volt az ő fiának egy
csinos felesége, kinek igen szép fekete szemei voltak, és a kamarás úr
nagyrabecsülte a fekete szemeket. Izsák elküldte hozzá ezt, hogy
kérelmét adja elő.
Az említett pénteki napon igen zivataros idő vala, midőn a kis Márk
félve a villámlásoktól, de még jobban a képektől, miket neki nagyapja
mutogatott, lekérezkedék és elbujt kis testvére mellé, a midőn a ház
ajtaján egyes koppanás hallaték, a mi rendes jel volt, ha valami
házhoztartozó érkezék.
Izsák maga ment le félrehuzni a tolózárt, s csak annyi nyilást engedett
az ajtónak, a mennyi elég volt, hogy egy ember keresztül csúszszék
rajta. Fia jött meg, a Salamon.
A mint felérkeztek a pitvarba, az öreg bereteszelte az ajtót, s azt sem
várta, hogy Salamon kifacsarja átázott köpenyegét.
– No, hát voltál-e a lovászmesternél?
– Voltam, felelt mogorván Salamon, mert a lovászmesterhez küldé őt az
apja, valami igen régi tartozás behajtása végett.
– Hát mit mondott a lovászmester?
– Azt mondta, hogy zsidó kutya vagyok veled együtt, s kirugdalt a
házból.
– S nem igért semmit?
– De igen: azt igérte, hogy ha még egyszer küszöbére teszem lábamat,
agyonkorbácsoltat.
– És te mit cselekedtél?
Salamon szemei forogtak, mint két tüzes lidércz, fogait összecsikorgatá:
– Szerettem volna, úgymond, szivében megforgatni késemet, de nem
férhettem hozzá közel, szolgái miatt; el kelle fojtani boszumat, s a
pórnép csufja közt visszatérnem.
– Nem jól cselekvél, szólt, képét ezer ránczba huzva az öreg. Midőn
megvert, kezet kellett volna csókolnod a nagy úrnak, midőn kirugdalt,
eléje borulnod, s midőn kutyának nevezett, mosolygó hódolattal hajtanod
meg magad, de nem tágítani addig, míg meg nem fizet!
Salamon duzzogva pattogott vissza:
– Hiszen nem alamizsnát kértem tőle, hanem sajátunkat.
– Épen azért rugdalt ki, mert igazságod volt. Nagy vétke az
ügyefogyottnak, ha igaza van. Tűrd békével, ha bántanak: zsidó vagy.
– Érzem. Az utczán sárral hajigálnak utánam; a pór kutyáit uszítja rám,
a nemes cselédeit, s ki bántani nem mer, vagy nem akar, félretér előlem,
ha találkozik velem az utczán, mintha mirigyes volnék. Oh Jehova, minek
teremtél engem!
Izsák feddő szóval monda:
– Az ördög felemeli fejét Istene ellen és zugolódik.
– Mért nem születtem kőnek? akkor nem zugolódnám. De szivem van, és az
sajog.
– A zsidónak ne legyen szive, a zsidónak csak pénze legyen.
Salamon elnyelé a keserű oktatást, s széttekinte mogorván:
– Hát feleségem hol van?
– Elment a kamaráshoz, válaszolt nyugodt lélekkel Izsák.
Salamonban megállt a lélekzet. Mintha nem jól hallott volna, újra
megkérdezé:
– Hová ment?
– Zsigmond kamarás úrhoz.
– Nem jól érthettél apám, szólt a fiu szorongva, én nőmet kérdeztem,
Aisaht, hogy hová ment?
– Jól értettelek és jól feleltem, ha azt mondtam, hogy Zsigmond kamarás
úrhoz ment.
Salamon a hajába kapott mind a két kezével, s kitépett belőle egy
csomót.
– Irgalmas Zebaoth Isten! hát mit keres azon embernél az én nőm?
– A harminczadokat kéri számunkra. Lásd, tégedet akárhová küldelek,
bárha legigazságosabb ügyemben is, kivernek, elutasítanak; Aisah
szerencsésebb, az ő kérését soha sem szokták megvetni.
Salamonnak nyilni kezdett a szeme.
– Soha sem-e? s hát nem most történik az először így? Hát Asmodai nem
veszett el a halepétől, mivel Tobiás kifüstölte, hanem még most is
látogatja a férjek hálószobáit? Jó. Az ördög megbüntetése Isten dolga,
de az asszonyé enyim!
– Eszedet vesztéd-e? Csendesen fogsz beszélni.
– Parancsolhatsz-e a fölforgatott tengernek?
– Ha a tenger fiam volna, parancsolnék neki: az apa királya gyermekének,
s a fiú apjának rabszolgája.
– De a férj is királya nejének! ordíta magán kívül Salamon, de mindjárt
meg is bánta, a mit mondott, mert sírva fakadt, s arczát kezeibe rejté.
Oh hiszen rabszolgája voltam neki! Mint szerettem ezt az asszonyt!
A vén Izsák hátratett kézzel járkált alá s föl a szobában, hegyes
szakálla mozgott, a mint magában valami imádságot morzsolt; néha
félbeszakasztá az imádságot, s megállt fiához beszélni:
– Negyven esztendő előtt én is olyan fiatal voltam, mint te most, és
épen olyan bolond. Majd negyven esztendő mulva te is olyan vén fogsz
lenni, mint én, és olyan bölcs. Bolondság minden a világon és semmi sem
igaz. A becsület? pénz, melylyel a bolondokat fizetik; az erény?
portéka, melyet mindenki árul, senki sem vásárol; a szeretet? uzsorára
adott pénz, melyben a tőke is elvesz; asszonyhűség? szín, melyről a
vakoknak szokás beszélni. Csak egy igaz a világon: a pénz; csak egy
marad meg örökké: az arany. Oh az arany mindent kifizet, ütést,
fáradságot, elveszett éveket. Boldog az apa, ki vermet ásott, hogy
eltemesse holt gyermekét és benne aranyat talált.
– Igazad van, öreg ember; aranyból kellene az ember szivének is lenni,
akkor nem fogna rajta a rozsda.
E beszélgetés alatt újra hallatszék a jeladó koppanás az ajtón. Izsák
lesietett azt kinyitni, s nem sokára feljött Aisahval együtt. Az asszony
remegett, mint a nyárlevél, s nem merte szemeit fölütni.
A kis Márk meghallva anyja szavát, már az ajtóig eléje futott; Salamon
összefont karokkal állt a kandalló mellett sápadtan, s azt kérdezte
apjától, hogy hány forintot érhet az asszony?
Az asszony egy selyemkendőből egy nagy függő pecsétes pergament
bontogatott ki, s szinte kiejté kezéből, midőn átadta Izsáknak, alig
hallhatón rebegve:
– Itt van kineveztetésed a harminczadok bérletére.
Izsák vén létére akkorát szökött, mint egy bak, s összecsókolá százszor
a kutyabőrt, míg Salamon keserű gúnynyal szólt feleségéhez:
– Te asszony, jártál a vásárban, mondd meg, mi a piaczi ára az erénynek?
Aisah erre sírva fakadt, s Izsák keblére borulva, szepegve mondá:
– Miért küldél engem azon emberhez, apám?
Salamon hideg tréfából kezdte őt biztatni.
– Ne sírj itthon. Tartsd könyeidet akkorra, midőn más is fogja látni.
Nem kell semmit elvesztegetni ingyen.
Izsák megsokalta a gúnyt, s keményen kiálta fiára:
– Te ne beszélj oly eszement dolgokat. Ha nagy volt az áldozat, nagy a
nyereség érte; öleld meg a nődet és mosolygj reá.
Salamon kitárta karjait.
– Jer keblemre. Mit félsz tőlem? Lásd mosolygok; jer, ölelj át. Korona
gyanánt fogom hordani homlokomon a gyalázatot. Helyesen cselekedtél,
ölelj meg, csókolj meg engem.
De Aisah nem ment férje karjai közé, hanem letérdelt kis fia mellé, s
kezeit annak fején összetéve, zokogva imádkozott.
– Isten! Teremtő Istenem. Im e gyermek itt nem vétett ellened még soha.
Bocsáss meg neki szülője vétkeért.
A kis fiu már tanulgatott a szentirásból, s hallva anyja imáját, gyermek
észszel jónak látta reá elmondani, mit tud.
– Anyám, a szentirásban így vagyon: «megbüntetem a szülék vétkeit a
gyermekekben harmad és negyed ízig».