szeretném, ha itt felettünk a kert egyik falától a másikig egy
szivárvány állna mindig, egyik vége az egyik ormon, másika a másikon. Oh
én úgy szeretem a szivárványt! A Hæmus virányain, a hol én születtem,
annyiszor láthatni azt, – mint gyermek sokszor futottam utána. Itt oly
ritkán látok egyet, azt is csak mikor vihar van, a távol Behistan
fölött; mint szeretném, ha itt volna egy fölöttem, ragyogó hét színével
körülölelné e zöld pálmafákat, s a hol keresztül látni rajta, kék, piros
és lilaszín volna minden, a mi most zöld.
A király Ferhád vállára tevé kezét.
– Hallottad kivánatát; ezt én nem vagyok képes felérni, ha te az vagy,
teljesítsd; mint mondád: aranyból nem lehet csinálni szivárványt, ha
tudod miből lehet, csinálj.
Ferhád nyugodtan mosolygott. Az észnek sok nem lehetetlen, a mi az
erőnek az.
Rögtön hozzáfogott művéhez. A behistani hegyoldalból fakadó patakot
felszorítá zilaj medréből a hegytetőre, onnan mesterséges vízvezetőt
készítve neki, lehozá ezt a dasztadzserdi királyi palotához. Akkor egy
ezüst csőt vezetett körül a kert falán, melyből számtalan kis vékony cső
állt felfelé. Midőn mind ez készen volt, egyszerre ráereszté a csövekre
a behistani patak vizét, mely rögtön ezernyi vékony sugárban lövelt fel
az ég felé, a milyen magasról jött le, olyan magasra szökelve ismét fel,
s a mint a köröskörül visszahulló cseppekre rásütött a nap, ime ott volt
a szivárvány, ragyogó hétszínű tündér-ívével egyik faltól a másikig
hajolva; a zöld pálmafák lombjai, mik előtt keresztül vonult, kék, piros
és lilaszínben égtek.
És azóta mindennap nyolcz óráig ott állt a szivárvány a kert fölött,
magasan, midőn a nap kelt vagy áldozott, alábbszállva, midőn az
emelkedék. Shirin öröme határtalan volt miatta, napjait mindig a kertben
tölté, melynek lége az örökké hulló permetegtől a legforróbb nyári nap
alatt is hűs volt és oly éltető, hogy benne még azon bokrok is, miket
csak leveleikért szokás tartani, miknek virágát nem látta senki, csodára
virágozni kezdtek, s némely virág, mi csak színei pompájáról volt
ismerős, emberek bámulatára, ismeretlen gyümölcsöt érlelt.
* * *
Ismét mult az év, Kosru újra hivatá Ferhádot s parancsul adá neki, hogy
várakozzék a függönyök mögött, midőn Shirin a kertbe fog jönni. A király
leszállt a hölgyhöz, ki ismét szomorúnak látszék; halavány volt, mint a
fehér rózsa, tán az ifju szerelmének átka fogott rajta, tán az ő álmai
kisérték éjjelenként, azok hervaszták el.
– Mid hiányzik, oh rózsák tündére? kérdé a király kedvencz hölgyétől,
mért vagy oly szomorú? Nem elég szépek a paradicsom virágai többé? vagy
rosz álmaid vannak s azokon tünődöl? Tán kedvencz galambodat ragadta el
az ölyv? vagy fehér szarvast láttál a vadászaton, s annak bűbája fogta
meg szived? Szólj, mit hozzak számodra, a mi felvidítson? Fürteidnek
India gyöngyét? homlokodnak Armenia koronáját? ajkaidnak Hybla mézét?
Építsek számodra palotákat fekete márványból, ezüst oszlopokkal, achat
erkélyekkel?
Shirin kelletlenül fordítá félre fejét, mint kényeztetett gyermek.
– Oh én azt szeretném, mondá, ha e patak helyett, mely most e kerten
keresztül folyik, a behistani hegyről egy tejpatak jőne alá, hogy annak
fehér hullámaiból ihatnám, mint vad folyamból, mely virágok között
csergedez, s ha ez a patak fekete márványszobámban, mint fehér szükőkút
lövelne magasra, s én abban megförödhetném. Oh mint szeretnék én
tejpatakot látni.
A király fejet hajtott úrnője kivánatának s visszament Ferhádhoz.
– Hallottad Shirin óhajtását, ha varázsolni tudsz, eredj, változtasd meg
a természet rendét, hogy ezután ne víz fakadjon a Bisutun hegyek közül,
hanem tej.
Ferhád elment; – újra megindult a munka; roppant csatornák vágattak a
hegyek összejövetelébe, nagy kőmedenczék lőnek vésve a sziklák
homorulatán; mikor e mű készen volt, akkor idehajták minden reggel,
estve a Bisutun hegyen legelő nyájakat, s azoknak tejét a nagy
kőmedenczékbe fejték.
Egy napon Shirin hálótermében egy szobrot állítának fel: az örökké ifjú
Hebe szobrát, ki egy alabastrom medencze párkányán állva, a vállára
leszállt sast látszott itatni feltartott aranycsészéből. Másnap reggel,
midőn Shirin fölébredett, s ágyának aranynyal áttört függönyeit
félrehajtá, bámulva szemlélte, hogy az arany csésze szélein gazdagon
ömlik alá a tej, szüntelen tuláradva rajta s a medenczét színültig
töltve.
És a mint ablakán kitekintett, egy fehér patakot látott kigyózva
alázuhogni a Bisutun hegyek közül, mely keresztül folyva a
rózsaligeteken, mint fehér szalag tétovázott a paradicsom virágos zöld
halmai körül.
Shirin el volt ragadtatva kivánata beteljesültén s kéjelgő örömmel állt
bele a medenczébe, lábaival a fehér tejhullámban lubiczkolva s ajkaival
a fehér szobor csészéjéből szürcsölve a felbuzgó tejet; egy tündéri
tünemény, fehér hölgy, alabástrom szobor és tejszökőkút, egy árny nélkül
festett kép, mely csupán fénynyel van rajzolva.
A mint Shirin édelegve füröszté ajkait az arany csésze leomló tejében,
egyszerre egy piros virág szirma vetődik fel abban, s körültánczolva a
kelyhet, épen Shirin ajkaihoz sodródik, mintha csókjáért jött volna.
Shirin felfogá a testszín piros virágszirmot, mely egy lotus levele
volt, s csodálkozva vevé észre, hogy azon rajz és írás van.
Megnézte közelebbről: a bársonysima sziromra egy csengetyűvirág volt
rajzolva apró tűszurásokkal, melyben női alak fürdött. A rajz fölé e szó
volt írva: oh Shirin! alája a mondat: «könyeimben fürdesz».
Shirin csodálkozva olvasá el a mondatot, s akkor egyszerre boszúsan
tépte szét a virágszirmot, s elhinté azt a medenczébe. Hogy széttépte,
megsajnálta, kihalászta ismét darabjait, iparkodék egymáshoz illeszteni
őket s sóhajtva rejté keblébe.
Azután várta: nem jön-e másik virág is a csésze kelyhéből? nem soká
kellett várnia, nehány percz mulva ismét egy másik bukott fel; azt
hirtelen felragadta, s nézte, mi rajz és mi irat leend rajta?
Azon egy nyitott szem volt rajzolva egy sugárzó nap közepében, fölé e
szó: oh Shirin! alá e mondat: «mindenütt tégedet látlak».
Már ezt nem tépte szét a hölgy, hanem elrejté a másik mellé, s várta,
sejté, hogy még egy harmadik is fog jönni.
Az is felvetődött. A szobor és a tejpatak lőnek Ferhád szerelmi postái;
összegöngyölt viráglevélkéi a vezető csöveken át észrevétlen jutottak
Shirin kezébe.
Kibontá a harmadik lotus-levelet, ezen egy rózsákkal koszorúzott halálfő
volt rajzolva, fölé e szó: oh Shirin! alá e mondat: «meghalok szerelem
miatt».
Shirin társaihoz tevé azt is.
Nemsokára jött a király, kedvencz hölgye örömében gyönyörködni.
Szomorúnak találta azt ismét. Szivét nyomta a keblébe rejtett három
levél.
– Miért e ború arczodon újra? kérdé a féltő király. Hajnaltól
naplementig sem tart-e nálad az öröm? Mije van még égnek földnek, a mit
nem birsz?
– Álmodtam, annak jelentésén tünődöm, viszonza Shirin. Egy szép virágot
láttam álmomban, melynek három szirma volt, mindenik sziromra külön kép
festve. Egyikre egy harangvirágban fürdő leány, másikra egy napsugár
közt égő szem, harmadikra egy rózsákkal koszorúzott halálfő. Míg ezeknek
értelmét meg nem tudom, addig nincsen örömem.
A király összehivatá rögtön bölcseit és jósait, hogy magyarázzák meg ez
álmot. Senki sem boldogult vele. Mikor mind megszégyenültek, előhivatá
Ferhádot.
– Ime, monda neki, ismét van Shirinnek egy kivánsága, melyet nem bir
senki teljesítni, s azzal elmondá az álmot.
Ferhád sóhajtott és mosolygott, sóhajtott a szerelemért, s mosolygott a
diadalért.
– A képek im ezt jelentik, viszonza Kosrunak szépen: az első: könyeimben
fürdesz, a második: mindenütt tégedet látlak, a harmadik: meghalok
szerelem miatt.
A király elmondá Shirinnek a magyarázatot, s Shirin megtudta belőle,
hogy Ferhád a titkos szerető.
Három kivánság már betelt, monda Ferhád figyelmeztetve a királynak. Csak
négy van még hátra.
A király aggódni kezdett.
Shirin azonban halvány lett, halaványabb a liliomnál. Csak úgy lengett a
termekben, mintha nem is a földön járna. Senki sem tudta mi baja?
A király aggódva unszolá kérdéseivel, hogy mondja meg, mi bántja? A
hölgy mindennap új meg új szeszélyes kivánatokkal állt elő, miket egy
perczben követelt, a másikban már megunt, a mint szokták a hölgyek,
kiknek minden örömük megvan, csupán egy nincs, a szerelem.
– Oh az én szivemet úgy nyomja valami, szólt egy napon Shirin a
királyhoz. Ma kitaláltam, hogy mi nyomja oly nagyon? Kertembe a magas
Takhti-Bostan hegy orma látszik, e szikla oly kopasz, oly sivár,
valahányszor rátekintek, úgy érzem, mintha egész terhét keblemen
viselném; ha ott a magasban egy gránátalmabokrot látnék virulni, csak
egyetlen egyet, meg volnék gyógyulva ez érzésből.
– De ki tud oda felmenni? gondolá magában a király, s átadá Ferhádnak a
teljesíthetetlen óhajtást.
A művész fogta kalapácsát, s a meredek sziklafalba egyenesen fel elkezde
lépcsőket vágni, merész lángképzete segíté, a gondolat dæmonian vakmerő
volt, a lépcsők csodálatos kiszámítással függtek egymás fölött, s bátor
főnek kellett lenni, ki rajtok fel merészeljen menni, hol háromszáz
lábnyi magasban semmi sincs, a mibe meg lehessen kapaszkodni, csupán
csak az egymással összerótt sziklafokozatok.
Egy napon ismét meglátogatá Ferhád a királyt, s megdöbbentő hangon monda
neki:
– A negyedik kivánság is teljesült.
A király a Takhti-Bostanra tekintett, s zöld fákat látott annak ormán.
– Még csak három van hátra; sugá fülébe a szobrász, s eltávozott.
A király szorongó szívvel keresé fel Shirint, ki azon percztől fogva,
hogy a Takhti-Bostan orma kizöldült, valami édes boldogság dicsfényét
viselte arczán. Egész nap ott ült, a honnan e sziklára lehete látni,
mely egyedül emelkedék a kert magas falain túl; szemei az odavarázsolt
bokron függtek, s néha egész éjszakán át ott énekelt kertje forrásai
mellett, szüntelen a bokrokat nézve, bűbájos éneke hangjait szeliden
zengé utána a takhti-bostani viszhang.
A bokrok és a viszhang! Azt hivé mindenki, azt hivé maga a király is,
csak Shirin tudta egyedül, hogy e bokrok lombjai közül egy epedő arcz
néz le reá, s énekét az zengi vissza; Ferhád volt ott, ki mindennap
életét koczkáztatá érte, hogy a felhőnyi magasból kedvesére leláthasson.
A királyné hervadt, – hervadt. A bölcsek, az orvosok ki nem tudták
találni baját, szava sóhaj, éneke siralom, álma nyugtalanság volt. Semmi
sem vidíthatá fel; nem kellett neki táncz, vadászat, ünnepélyek. Kosru
egy egész palotát építtetett számára, mely egyedül azon kincsekkel volt
tele, miket Heraclius császár hajóiból a szél a perzsa partokra vert;
Shirin szemei meg sem akadtak Badaverd minden kincsein, s Artemizia
palotái tizezernyi aranygolyóikkal, mik a csillagrendszert utánozták,
egy pillanatig sem tudták őt érdekelni.
Szeszélyei, óhajtásai túljártak minden emberi lehetőségen. Kosru
kétségbe volt esve. Oh, e királyoknak elég volt egy szeszélyes asszony
bebizonyítani, hogy ők nem istenek.
Shirin mind jobban halványult. A király félve kérdezősködék bajáról.
– Beteg vagyok, monda Shirin, álmomban egy Amshaspand jelent meg
előttem, egy virággal kezében. Ez azt mondá, hogy tudtomra adandja, mi
bánt? s intésére egész testem átlátszó lett. Akkor láttam megdöbbenve,
hogy szivem fehéredni kezd; ha egészen fehér leend, akkor én meg vagyok
halva; az Amshaspands azt tanácslá, hogy ha meg akarok gyógyulni,
kerestessek egy olyan virágot, minőt ő kezében tartott, csupán annak
illata lesz képes megorvosolni.
– S minő volt azon virág?
– Hosszú sötétzöld szárára lilaszín sisakok voltak feltűzve, s midőn e
kis sisakokat felfordítám, mindegyikben egy-egy fehér galambpár ült.
A király és bölcsei nem nagy botanicusok lehettek azon időben, mert
minden kutatásaiknak sem sikerült a Shirintől kivánt növényt feltalálni.
Ez lett utóbb az ötödik óhajtás, melyet Ferhádra kelle bízni.
Ő elvándorolt a Taurus hegyekig, ott meglelé a jól ismert Anthorát,
elhozá azt a királynak, ki látva a fürtösen lecsüggő kék sisakokat a
kettős galambokkal, megrezzenve hallá a művész intő szavát:
– Ez volt az ötödik kivánat, most csak kettő van még hátra.
A szépek szépe nem gyógyult meg semmi virág illatától; a király sírt, ha
őt látta, s összehasonlítá szobrával; – a szobor oly életteljes, s a
hölgy maga oly holthalvány.
Egész éjjel hallá a hölgy fájdalomédes énekét, ha erkélyén kidűlve néma
kertjébe lenézett.
– Miért énekelsz versenyt a csalogánynyal, oh lelkem hölgye? kérdé a
király gyöngéden, alig merve őt ajkaival érinteni; félt, hogy még a
lehellet is összezúzza.
– Most csak még a csalogánynyal, nem soká a szellemekkel; felelt az
epedő asszony, és mosolygott; – a király sírt.
– Mért beszélsz a szellemekről? A szellemek hideg lények.
– Közöttük fogok majd lakni; minden éjjel lejárnak hozzám, biztatnak,
hogy menjek velök. A rózsa levele földre hull, de illatja felszáll az
égbe.
– Mért vágyódol az égbe tőlem? mi van ott, a mit én nem adhatok?
– Minden más ott, mint a mi itt van. Napnak nincs ott éjszakája,
örömnek, kéjnek bánata. A patak zeng, a fák lombjai tündérmeséket
susognak, az élet folytatása az álomnak, s az álomban megszólalnak a kék
virágok csengetyűi, mik úgy néznek reám ébren, mint megannyi
tündérszemek. Oh a tündérek oly szépek; öltönyük ködből van szőve,
lábaik nem hagynak nyomot a földön, s nem merülnek el a vízben,
pillangó-szárnyaikon szivárványos pávaszemek ragyognak, repülő
hajfürteik közt csillag és harmat szikrázik. Az éjjel egy tóban láttam
őket fürödni, a tó felszine be volt hintve aranyporral, mely nem ült le
a fenekére, hanem fenmaradt a vizen; úgy híttak maguk közé, már velök
mentem repülve, a midőn felébresztettél. Oh teremts nekem egy ily tavat,
melynek tükre aranynyal legyen behintve.
A király elszomorodott. Aranyja volt neki elég, egész folyókat volt
képes behinteni aranyporral, de hasztalan, az mind leült a fenékre.
Hiába törték oly finomra, mint a lisztláng, a pehelykönnyű aranyfüst is
leszállt a víz fenekére, senki sem birta kitalálni a tündéraranyat.
A király remegve és remélve hivatá Ferhádot. Remegett, hogy hátha
teljesítendi az óhajtást, de remélte, hogy az most lehetetlenné vált.
Ferhád meghallá a kivánatot, kiment a behistani virányokra; összefogott
egy millió aranyszárnyú lepét, s azoknak fényporával behinté a kert
kisded tavát, – és ime az arany fenn úszott a víz szinén.
– A hatodik kivánság is teljesült, szólt a szobrász a a királynak.
Csupán egy maradt még hátra, az utolsó egy kivánság.
A király reszketett Shirinért, félté őt a szobrásztól, kinek esküvel
igérte, és féltette a haláltól, kitől nem tudta megvédni.
A szépek szépének szivében emésztve égett a szerelem, de az nem
parancsolójáért égett, hanem egy szegény ismeretlen ifjuért, ki
szerelmében megőrült, s őrültsége hatalmával csodákat követett el
imádott bálványának egy-egy pillanatnyi szeszélyeért; s mig az ifjú
hölgy az ősz király lábainál ülve, hárfával kezében édesbús dalokat
énekelt, mik fájdalomban és szépségben a csalogányéval versenyeztek,
titkon szivében arra gondolt, hallja-e a dalt az ott, ki a magasban
viszhangot szokott rá adni?
Csak egy kivánság volt még hátra, és ők egymásé leendettek. Shirin nem
is álmodá, hogy mind azon óhajtás, a mit ő lehetetlenül kigondol, annak
vállaira roskad, ki őt oly forrón szereti. Egy napon azt mondá a
királynak, arczán örök epedéssel:
– Miért nem vagyok én boldog? Mert nem látom felkelni a napot soha. Ez a
nagy erdős Behistan mind elfogja előlem a hajnalsugárt, úgy szeretném,
hogy ha e hegyen keresztül egy út volna merőben keresztülvágva, hogy a
mint feljön a nap, annak tulsó végén első sugarát megláthatnám.
A király szabadon lélegzett. Előhivatá Ferhádot, s diadalmas arczczal
mondá:
– Halljad Shirin hetedik kivánatát. Ő a felkelő napot óhajtja látni
palotája ablakából; e végett egy utat kiván keresztül vágatni a
Behistánon, hogy annak tulsó végén a hajnal első sugarát láthassa. Menj,
teljesítsd.
– Oh Shirin! sóhajta búsan a szobrász, s vette kalapácsát és ment, az
emberek utána néztek és kaczagták.
Nemsokára viszhangzottak a kalapácsütések Dasztadzserden a szobrász
megkezdett munkájától. Mintha óriások dolgoznának rajta, megfoghatlan
erővel haladt a mű, hegyek omlását, sziklák szakadását lehete hallani
mindennap s ha estenként a királynő palotája tetejére kiült, midőn körül
csöndes volt minden, hallá, mint távoli kisértethangot, a csengő
kalapácsütést s minden ütés után e kiáltást: oh Shirin!
Ott dolgozott Ferhád éjjel nappal. A szerelem őrültséget, s az őrültség
emberfölötti erőt adott neki. A legmerészebb eszmét, mit más kigondolni
félt, ő kivitte, a behistani átvágás mindig tovább-tovább haladt, s a
szobrásznak nem volt elég, hogy műve nagyszerű legyen; még széppé is
tette azt, a kivágott kőfalakra mindenüvé oda véste Shirin arczát,
szobrait, a hogy az szivében élt, mosolyogva, szemérmesen, virágokkal
koszorúzva.
Így támadt a két bolthajtás, mely maig is épen megvan, és a többi képek,
szobrok, a mély kivágás oldalán, miket köröskörül benőtt a zöldelő
folyondár.
Ben Mohamed al Kazvini azt mondja e remekműről a «teremtés csodájában»
(adsaib al mathlukat), hogy a világ szobrászai mind bámulva jöttek ide,
Ferhád műveit csodálni.
A mű ellenállhatlanul haladt, s már végéhez közelíte; Kosru kétségbe
volt esve. Látta, hogy elveszti Shirint, mert ellenének hatalma nem
emberi erő.
Kész lett volna már Ferhádot esküje ellen megöletni, biztatta is
embereit; de ki merte volna azt elvállalni? ki merne egy őrültet
megölni? Az őrülteken Isten keze van, bennök idegen, ismeretlen szellem
lakik, ki merné e szellemet kardja hegyével onnan kizavarni?
A zsoldosok közt nem akadt Ferhádnak orgyilkosa.
A mire férfi nem találkozott, arra volt vén asszony.
Élt Dasztadzserben egy vén jóslónő, Omaya; száz ráncz arczán, száz bűn
lelkén. Ez megtudva a király titkos bánatát, oda ment hozzá egy napon s
felajánlá, hogy ő megöli Ferhádot.
A királyt visszarezzenté a lélek. A bűn elől, melyet keresve keresett,
visszadöbbent, midőn az magát jött ajánlani.
– Esküm tiltja, hogy őt bántassam; – szólt elutasítva a nőt.
– Én nem fogom őt bántani, sem fegyverrel hozzá nem érek, sem mérget
italába nem töltök, sem varázsló szóval meg nem rontom, – mégis el fogom
őt veszteni.
– Akkor ám tegyed, szólt a király, s útjára bocsátá a nőt.
Omaya kiment a Behistan hegyek közé, és felkeresé Ferhádot.
A szobrász épen a szikla párkányán dolgozott, minden kalapácsütésnél
kiáltva: oh Shirin, Shirin! A viszhang utána sohajtá: Shirin, Shirin!
Omaya megállt a bércz alatt és felkiálta Ferhádra:
– Ah Ferhád, minő jó bolond vagy te, hogy egyre Shirin nevét kiáltozod,
midőn ő már tizennégy nap óta halva fekszik, s a király és az egész
udvar régen gyászt viselnek érte.
Ferhád, mint a villám ütötte sas, összerogyott e szavakra, kalapácsát
elhajítá, s maga is utána hullott le a száz ölnyi magasból, s ott,
halhatatlan művei csarnokában lehelte ki forró lelkét.
Azon éjjel nem hallá Shirin többé saját nevének viszhangját.
Másnap kérdé, hogy miért nem folytatják a Behistan áttörését?
– A művész, a ki hozzáfogott, belehalt, mondának neki, éjjel leesett a
szikláról, s nincs a ki megkezdett művét bevégezni merje és tudja.
Shirin hervadtan hajtá le szép fejét keblére.
– Elmegyek a tündérekhez… susogá kinszenvedt arczczal.
És elment a tündérekhez…
Harmadnapra megszünt élni. Elment oda, hol a napnak nincsen árnya, az
örömnek búbánata; hol a csengő virág nyilik, hol a tündérek lejtenek, s
fürödnek aranyos tóban; hol az élet folytatása az álomnak, s a szerelem
egy örökkétartó csók. Ott megtalálta Ferhádot is s azóta nem szünt meg
boldog lenni.
A rózsa levele a földre hullt, de illata az égbe szállt.
A király és az egész ország tizennégy napig siratták Shirint, akkor
eljöttek a shiraszi leányok, s a király engedelmével eltemették őt
Ferhád mellé, egyiknek sírjára ültettek fehér rózsát, másikéra piros
rózsát, hogy a szerelem virága örökké nyiljék azok fölött, kik a
szerelemért haltak meg.
A király pedig, keservében e két sír közé elevenen ásatá el a gonosztevő
Omayát, a ki mindkettő halálát okozta, s tüskét vettetett föléje.
Shirin művészi szobrát azonban azon patakban állíttatá fel, melyet róla
neveztek el, s gyakran édes csalódással merenge rajta, gondolva, hogy
ott mostan Shirin fürdik.
* * *
Dasztadzserd pedig elpusztult, és Babylon és Persepolis és Ktesiphon
omladékit benőtte mind a vad bokor. Kosru Parviz fény és hatalom nélkül
halt meg, futva ellensége elől, ledöfve ön fia orgyilka által, kiben a
sassanidák hatalmas faja kiveszett.
Minden elmult, csak a mi Ferhád és Shirin emlékéhez van kötve, az élt
meg.
A «paradicsom» elvadult; benne csak egy gránátalmafát őriz még a nép. Ez
Ferhád fája volt, melyről kalapácsa nyelét vágta, s mely kihajtott, a
hova lehajítá; a ki szerelemtől beteg, meggyógyul ennek árnyától.
A három sír Kazri-Shirin mellett most is megtermi rózsáit és töviseit, s
a «szép Shirin» szobrát maig is felkoszorúzzák, midőn azon ember-idom
sincsen többé.
A Takhti-Bostan rovatkait, a behistáni faragványokat benőtte a zöld fű
és moha; – mesze földről jőnek néha idegenek, kik bámulva szemlélik, mit
tehet e három embereken túli erő: – művész, – őrült, – és szerelmes? –
FORTUNATUS IMRE.
I. KÉT KÜLÖNÖS VÉGRENDELET.
Történt az ezernégyszázkilenczvenkilenczedik esztendőben Magyarországon
azon különös eset, hogy a fehérvári káptalan levéltárába két végrendelet
tevődött le, melyekhez hasonlatost sem apáink nem olvastak, sem fiaink
olvasni nem fognak soha.
Az egyik végrendelet származott Istenben boldogult néhai Perényi Imre ő
kegyelmességétől, Magyarország nádorispánjától, kit a milyen büszke,
fastuosus embernek ismertünk életében, nem kevésbbé olyannak találtunk
holta után.
Kinek is végrendeletében ily dolgok foglaltatának:
– Hogy, a mely napon ő kegyelmessége meghalálozik, egy hét alatt az
ország minden városaiban és falujaiban levő harangok meghúzassanak, – az
ő holtteste az alatt bebalzsamoztatván, közszemléletre kitétessék, mely
czélra ő maga minden utasításokat leirt a legfigyelmesebb pontossággal,
milyen színű legyen a bársony szemfedő, mely a ravatalt takarja, s
miféle angyalok legyenek azon himvarrással kiformálva? hány gyertyatartó
legyen jobbról és balról? milyen sujtása legyen azon őrök mentéjének, a
kik mellette fognak állani kivont karddal, s hány verset énekeljenek a
kántordiákok a palotában, hányat a palota lépcsőin és künn az udvaron?
Továbbá, hogy első napon csak egyedül a prælatusok látogassák meg
holttetemeit, második napon a mágnások, harmadik napon az alsóbbrendű
clericusok, negyediken a köznemesség rendei, s csak úgy nyittassanak meg
az ajtók a misera plebs contribuens előtt, gondjuk lévén az
ajtónállóknak rá, hogy senkit dísztelen öltözetben, avagy a sokaság
között egy-egy zsidót be ne ereszszenek.
Hatodik napon azután a test az ország primása által beszenteltetvén,
mely urak és meddig vigyék a koporsót vállaikon? hol és kinek adják
ismét által? a templom hány vég fekete posztóval legyen behúzva? s a
családi czímerek milyen ezüstfejű szegekkel legyenek a posztóra
kiszegezve? továbbá, hány arany forintot kapjanak a testőrök? hányat a
ministransok? hány dénárt minden koldus fejenkint? és hány rőf gyászt
minden ember, a ki csak az utolsó tisztességtételen megjelenik és milyen
nagy szál viaszgyertyákat? az előbbkelők sokszínűre befestetteket; –
mind ez szép rendben és igazi keresztyéni előrevaló gondoskodással el
volt számlálva.