állt.
– Ez a gyermek magára mondott átkot, szólt Salamon, ez a gyermek
szenvedni fog sokat, üldöztetve lesz, s nyomorultul vesz el a világon.
Ezt a fiut meg fogja verni Isten, mert a Jehova erős boszúálló, ki
megbünteti a szülők vétkeit a gyermekekben. Csókold meg fiam anyád
kezét.
Aisah borzadva távolítá el magától gyermekét mindkét kezével, az pedig
sírva tolakodott vissza hozzá, s kis kezeit összetevé, könyörögve:
– Ne űzz el magadtól anyám. Ki fog engem szeretni, ha te is elvetsz?
Vén Izsák mind ezzel nem sokat törődött. Ő csak jövendő szerencséjét
látta képzeletében. Tengerbe mint folynak a vizek, és vissza egy csepp
sem foly belőlök, úgy látta ő ajtaján, ablakán befolyni a mindenünnen
összegyült kincseket. Ajkai valami hosszú imádságot mormogtak megszokott
hanglejtésben, de Péter, ki a zugolyban ült, nagyon jól jegyzé meg, hogy
e közben arcza majd úgy mosolygott, mintha pénzes zsákjait kötözné: ez
itt arany, amott az vert ezüst, túl rajta a rudakban hagyott ércz; kezei
reszketve látszottak rajtok végig járni; egyszerre megállt ajkain az
imádság, szemei elmeredtek. Tán egy zsákot elszámított, s nem találja a
maga helyén? De igen, igen, ott van az is, arcza ismerős mosolygást ölt,
kezei helybenhagyólag veregetnek rá, s az imádság tovább folyik. Majd
meg olyan arczot mutat, mely Péter megjegyzéseként egyszerre savanyú és
keserű: most bizonyosan pénzt kérnek tőle, hihetőleg olyan emberek, a
kiket gyűlöl, nagy urak, kik lóhátról leköptek, ha mellettük elment, s
kik most a kis ajtóra kerültek. Izsák fejét rázza, vállait vonogatja,
kezeivel összehuzza magán szűk foltos lebernyegét; nincs uraim, nem
adhatok, hol venném a pénzt? Izsák szegény ember; Izsáknak a halotti
köntösre valóját is koldulni kell; hijába! nincs pénz, eltünt a föld
szinéről, mind elásták a parasztok a földbe.
Hosszú imádságát végezvén az öreg, megmosá kezeit, megcsókolá az
ajtófélre irt görbe betűket, s a mint egész szobája be volt táblázva
kemény diófa deszkákkal, egyet azok közöl félretolt, s az ott rejtett
szekrénykéből előválogatott valami elsárgult, kopott, penészes iratokat,
kikereste közőlök a melyik legujabb volt, s azt adá Salamonnak.
– Ez Fugger György levele, melyben nekem a kölcsön adott összeget három
nap alatt lefizetni kötelezi magát, és ha nem tenné, vagy tehetné,
kemény kötéssel fogadja, hogy egyetlen hajadon leányát konyhaszolgálónak
fogja átadni nekem. Vedd ez irást, és menj el hozzá, tudva lakását.
Óhajtom, hogy víg lakmározás között leld, de még inkább, ha imádkozik.
Szólítsd fel, hogy fizessen, és ha fizetni nem tud, hozd el irgalom
nélkül egyetlen leányát udvaromba. Itt mosogassa az utált zsidó
rézedényeit, és hordja a vizet kényes vállain a Dunáról, és sikálja
tornáczom köveit. A pénz becses, de jobb szeretném, ha nem tudna
fizetni, örömest elveszteném érte pénzemet. Eredj és ne késsél. Ha
fizet, kezére nézz, ha sír, meg ne lásd könyeit.
Salamon egy szó ellenvetést sem tett, vette az irást, köpenyét nyakába
keríté, s mint ki örül, hogy hazulról szabadulhat, úgy elsietett.
A zivatar zúgott oda kinn, az eső csorgott a csatornákban, Péter
megszánta a fiut, s előjövén, megszólítá Izsákot.
– Hadd kisérjem el a fiadat.
– Hagyja kend Péter, szólt Izsák, nem kendnek való idő van oda kinn;
gyalázatos nagy a sár, az eső omlik, mint az özönvíz negyven napján. Kár
volna kendnek magát rontani. A kend anyja nemes asszony volt, az apja
urasági hajdu, kend nem arra született, hogy ilyen időben egy rosz
zsidógyereket kisérgessen az utczán; haza talál ő maga is.
– De majd nehéz lesz neki magának hozni a pénzt, nem birja el.
– Nehéz a pénz! csattant fel erre Izsák. Hát érdemelné, hogy valaha egy
batkát lásson, a ki el nem birná azt a pénzt, a mit a vállára tesznek?
Én gyönge vagyok, mint Éli, de ha pénzt kell emelnem, erős vagyok, mint
Sámson.
– De hát ha Fugger megtalálja ölni fiadat dühből? szólt Péter aggódva.
– Óh ha azt tenné! kiálta fel Izsák és sokáig gyönyörködve mélázott e
gondolaton… Akkor bevádolnám őt, mint gyilkost. Ugy van. – Ugy van. –
Levágatnám a fejét, négyfelé vágnák és én nézném.
Aisah lefekteté gyermekeit, s maga a legkisebbik bölcsője mellé guggolt,
ringatva. Izsák járt alá s fel a szobában, s meg-megállt, hallgatózva a
szélzúgás és esőverés közepett, ha nem hallja-e Salamon visszatérő
lépteit?
Az elhagyott utczákon ilyenkor nem járt senki.
III. A FÖSVÉNY UTOLSÓ KINCSE.
Salamon azonban bőrig átázva érkezett Buda tulsó végin levő házához
Fugger Györgynek.
A kapuk már be voltak zárva. Ott kellett neki zörgetni tovább félóránál,
a míg kinyitották. Az eső ez alatt egyre vágta, a szél csipősen fútta
orczáját; de mit neki szél és eső! mikor lelkében sokkal nagyobb
égiháborút viselt. Elmérgesülve gondolt sorsára, és végig tekintve
mindazon szenvedéseken, miket a mióta eszét tudta, meg kellett érnie, és
nem találva semmi okot, mi által azt megérdemelte volna, keserű
gyűlölettel látott maga körül mindent, utálta apját, nejét, gyermekeit,
a világot, melyben élt, a hazát, melyen bujdosott és a sorsot, melynek
alá volt vetve.
Ős valójában igaz az, hogy rossznak senkisem születik, hanem a sors
kénye-kedve hányja az embereket.
Nagy sokára kinyiták az ajtót Salamon előtt, számtalan lépcsőn keresztül
felvezeték őt Fugger György elé.
Ez egy őszhajú vén gonosztevő volt, szüntelen mosolygó sunyi ábrázattal,
úgy, hogy a csupa édeskedő nyavalygásban a nyaka egészen félre nőtt.
Mentül jobban mosolygott rád, annál bizonyosabb lehettél felőle, hogy
meg akar ejteni, s ha a kezedet szorongatta, akkor már tudhattad, hogy
megcsalt.
A mint ez meglátta Salamont, természetesen rögtön gyanítá, miért jön? s
elé szaladt a mogorva képü ifjúnak, azt megölelte, megczirógatá,
megveregeté tenyerével gyöngédeden Salamon pofácskáit, s bármint húzta
vonta amaz kezét, ez csak szorongatá váltig, s kinálta székkel és
frissítővel.
– Hozott a jó sors Salamon.
– Én és a jó sors nem járunk egy úton, felelt Salamon durczásan, – nem
is hozott semmi, magam jöttem. Ismered ez irást?
S ezzel jó távol tartva, megmutatá neki kötelezvényét.
– Ismerem Salamon, hogyne ismerném? szólt Fugger nyájas készséggel
dörzsölve kezeit, az én irásom.
– Jól van. Tehát tudod, mit foglal magában. Fizess.
– Ejh Salamon, milyen szomorú vagy, szólt Fugger gyöngéd részvét
hangján, mi lelt jó fiu?
– Ne mondj jó fiunak engem, én rossz vagyok, nevezz kutyának és fizess.
– Hehe, Salamon. Te rossz kedvedben vagy ma, nagyon rossz kedvedben, ha
holnap jöttél volna, gazdag kamattal fizetném vissza tartozásomat, mert
holnap kapom meg a harminczadok bérletét Zsigmond úr bizonyos igérete
szerint.
– Azt ugyan nem. Mert azt a vén Izsák, ki engem fiának nevez, már ma
este elhalászta előled.
Fugger e szóra csaknem kiesett modorából.
– Ej, ej! Az lehetetlen, jó barátom. Én nagyon lekötelezve hiszem magam
iránt Zsigmond urat, igen nagyon.
E perczben a fösvény éles szeme, mintha keresztül hatna Salamon lelkén,
föltalálni látszott azon a keserű bánat okát, melyet a bántott férj nem
birt elrejteni.
– Nézd barátom, szólt megfogva Salamon kezét, csak tegnap ajándékoztam
Zsigmond úr feleségének két szép sor olyan gránátgyöngyöt, melynek
mindegyike ragyogott, mint feleséged fekete szemei.
Fugger összerándulni érzé e szóra Salamon kezét, mintha villanyütés
sajgatta volna meg.
– Hehej! mert igaz az, hogy a te nődnek szép fekete szemei vannak, és
Zsigmond úr nagyon szereti a szép fekete szemeket.
Salamon dühösen kiáltá közbe:
– Ördög és pokol!… s azután hidegen nyujtá elő a kötelezvényt, – fizess!
Fugger karjába ölté kezét.
– Lásd, édes jó barátom, én tudom jól, hogy te milyen derék, becsületes
ember vagy. Megmondhatja apád, mennyiszer mondtam neki: ez a fiu méltó
volna arra, hogy magasrangú férfiuvá legyen, csak azt sajnálom, hogy nem
vallásomat követi, mert soha sem keresnék leányom számára más férjet;
ezt én mondtam! igaz hitemre. Azután lásd, te magad is tudod, hogy
sokszor van a legvagyonosabb ember is azon helyzetben, hogy ha hirtelen
megszorítják, nem képes két márjást lefizetni, pedig egy hét mulva
leszámlálhatna tíz ezer aranyat.
– Ne fáraszd magad beszéddel. Ha fizetni nem tudsz, leányodat viszem.
– Ne mondd azt, édes jó barátom.
– Magad kötelezted rá magadat, itt van irásodban. Konyhaszolgálója leend
a vén Izsáknak.
– Hogy a vén Izsák kivánhatta ezt, azon nem álmélkodom, de hogy te, ily
nemesszivű, fiatal derék ember kényszeríthetnél egy gyöngéd fiatal
hajadont, hogy atyai házát elhagyva, aljas szolgálatokat teljesítsen,
ezt nem vagyok rólad képes föltenni. Sőt bizonyos vagyok róla, hogy ha
gondoltál is valaha ilyesmit, a mely perczben az én leányomat meg fogod
látni, térden állva kérsz bocsánatot Istenedtől, hogy egyik angyala
ellen ily nagyot vétettél.
– Zebaoth egy Istenre!
– No no, csak ne esküdjél. Elébb lássad meg őt, s azután mondd el, a mit
akarsz.
Fugger György e szavakkal magával voná Salamont néhány szobán keresztül,
s midőn végre egy lefüggönyözött üvegajtó elé ért vele, ott megállítá s
szép csendesen fölemelé róla a függönyt, hogy Salamon beláthatott a
szomszéd szobába.
A fiu szeme elé kapta kezét, mint a ki fényes napba tekintett.
Egy leányt látott a szűz Mária képe előtt térdepelni, imádkozva, a kihez
hasonlatost az én világi életemben nem láttam soha, sem könyvekben nem
olvastam.
Hiába is iparkodnám őt gyenge tollammal leirni, hiába hívnék segítségül
poéták szokása szerint napot, rózsát, liliomot és pogány
istenasszonyokat, ő szebb volna mindazoknál. Elhiheted jámbor utód, hogy
én már átéltem az élet balgaságait, de ha azon kék szemekre gondolok,
magamat is elfog az érzés s ha azon túlvilági mosolygást magam elé
képzelem, nem gondolhatom szebbnek a paradicsombeli angyalokat.
Nem is lehetett ő egyéb, mint egy angyala az égnek, kit azért adott a
világ legnagyobb bűnösének a könyörületes Isten, hogy legyen a ki érette
imádkozzék, de az istentelen fösvény még tulajdon imádkozó angyalát is
képes volt eladni; de meg is lakolt érte érdemei szerint. Hanem
mindezeket csak később fogom majd előadni.
A szép Judit, – mert más néven nem ismerte őt senki, – ha Isten sokátűrő
kegyét meg birta nyerni bűnterhelt apja fejére, nem egyszer nyerte meg
szépsége és jósága hatalma által az ellene zúdult rendeket és köznépet
is. Sokszor rajta rontottak már, hogy házát szétbontják, de a szép
Judittal találkoztak benne s le volt fegyverezve az ádáz harag azonnal,
ha őt könyörögni látták.
Bizonyára azon pillanatban is apjáért imádkozott a boldogságos szűz házi
oltára előtt, midőn apja a függönyt Salamon előtt föllebbenté, s ez
meglátva a leányt, szivéhez és szemeihez kapott.
Fugger, látva, hogy Salamon lélekzete elállt, hogy arcza hol sápad, hol
pirosra gyulad, hogy szemei zavargó tűzben égnek és minden íze reszket:
gonosz mosolygással tekinte az ifjúra, s megszorítá annak karját,
mondván:
– Ez az én leányom.
S azzal visszabocsátá az ajtóra a függönyt és elvonta onnan a fiut.
Salamon vissza akart rohanni az ajtóhoz, s magán kívül hebegé:
– Velem kell jőnie!
Fugger gúnyos alázattal folyamodék az ifjúhoz.
– Tehát nem tudnál irgalmat érzeni láttára? meg tudnád őt alázni? Láttad
szép szemeit, imádkozó ajkát, gyöngéd habtermetét, esdő kezeit, és nem
szánod őt?
– Követelem őt! Kiálta Salamon, s égő orczával, lihegő kebellel lépett
az ajtó felé.
Fugger elállta útját, s mintegy gyönyörködve az ifjú fellázított
szenvedélyén, hideg mosolylyal mondá:
– Megállj jó barátom. Még egy szóval sem mondám, hogy nem fizetek. Ne
kapd oly mohón a dolgot, még van annyi pénzem, a mennyivel ki tudlak
elégíteni. Jer kincstáramba.
– Nem kell pénzed nekem, nekem leányod kell! ordíta elvakult
szenvedélylyel Salamon, s azzal ketté szakítva Fugger kötelezvényét, azt
annak lábaihoz veté.
– Barátom, jó Salamon, mit cselekszel? szólt Fugger, színlett
álmélkodással, bár titkos örömét alig birta rejteni.
– Leányodat akarom birni, hörgé Salamon. – Fugger nevetett.
– Te bolond vagy, fiam. Vedd fel irásodat és ragaszd össze. Nem vagy te
eszeden.
Salamon sirva rogyott össze, s Fugger kezét megragadva, égető csókjaival
halmozá el.
– Oh Fugger, add nekem e leányt.
– Édes fiam, szólt Fugger, megsimogatva az ifjú fejét, mindjárt
befogatok hintómba, s haza küldelek szépen, megizenvén apádnak és
feleségednek, hogy mikor hagymázban vagy, ne bocsássanak ki hazulról.
– Oh ne gúnyolj, ha már őrültté hagytál lennem. Féreg vagyok, melyet
lábaid alá tapostál, de add nekem leányodat és Leviathan leszek, ki egy
világot ad neked érte. Hiszen magad mondád, hogy férjet nem keresnél
számára kívülem.
– Ha zsidó nem volnál.
– Ha kivánod, akár pogány legyek.
– De neked nőd van és gyermekeid.
– Mert még nem öltem meg őket, de Urielre! ki jobb kezemet fogta, midőn
a kés benne volt, ha még egyszer találkozom velük, nem lesznek többé.
– Hát apád, a vén Izsák, ki fogná őt vezetni, ha te elhagyod?
– Vezesse őt a koldusbot! kivánom szivem mélyéből neki.
– Badar beszéd fiam, badar beszéd. Apád nélkül te koldus vagy, s ha
elvennéd leányomat, egy koldusból csinálnál kettőt. Látod, én is szegény
vagyok. Üldöz a balsors. Alig kuporgattam össze valamicskét a végvárak
felszereléséből, pedig tisztességes úton kerestem, fillért fillérhez
adva, nem volt egy hamis pénz közötte; neki jön Móré János véletlen
halála, a számadások elsikkadnak, apád szépen kimosta magát, az egész
baj az én nyakamba hárul, s elvesztem birtokom, még szinte meg is
köveztek. Most újra néhány megtakarított forintom volt, mind a
harminczad-bérletre költöttem, s íme látod, e hivatal is elmult rólam, s
házam, mindenem adósságba megy. Eredj te vissza. Majd leányomat valami
tisztességes birtokos nemeshez adom, épen kéri egy – s te pedig gazdag
ember lehetsz és lesz sok gyermeked.
Salamon tántorogva felállt, de el nem ereszté Fuggert. Valami nagy,
rémes gondolat járhatott lelkében, mert arcza elsáppadt, s a hang
háromszor megakadt torkában, midőn szólni akart.
– Te azt mondád, hogy vagyonodat egy eltévedt számadás miatt vesztetted
el, mely Móré János révén sikkadt el. Én tudom, e számadás hol van?
– Vén Izsák kezében hihetőleg.
– Nem merte azt magánál tartani, de elpusztítani sem, nehogy bűntársai
saját veszélyük nélkül elárulhassák. Egy elhagyott pinczeboltba van
elfalazva. Kívüle csak magam ismerem a helyet. Én elvezetlek oda, te
vezess leányodhoz engem.
Fugger alig birta elfojtani örömét. Önkénytelen hévvel ragadá meg
Salamon kezét, s mohón megrázva azt, azonnal magával akarta őt vinni.
– Jer, vezess oda.
Salamon az első lépésnél megdöbbenni látszott. Föltünt lelke előtt Izsák
reszkető alakja, a halvány nő, a síró gyermekek, kiket el volt árulandó
s lábai megtagadták a tovább menetelt. Fugger éles tekintete észrevevé a
habozást s fölrántva az ajtót fedező függönyt, odavoná őt.
– Vess egy utolsó pillantást reá.
Salamon szenvedélytől ittasan rogyott össze a küszöbnél, s mentől tovább
nézte a leányt, annál inkább eszét veszté, ez óra kiforgatta őt
lelkéből; csókolá apja halálos ellenségének lábait és elárulá családját
egyetlen mosolyáért e leánynak.
És a leány csendesen elmerülve imádkozék a boldogságos szűz képe előtt
apja életeért, nem tudva semmiről, a mi a mellékszobában történik.
IV. PÓK MÁRTON.
Ugyanazon Pók Imrének, ex familia Mérges, ki saját ifjabbik testvérét a
vízbe vetve, keresztül szúrta, volt egy bátyja, Márton, a ki pedig Budán
hóhér vala.
És pedig ezen embert nem a nyomorúság vitte ezen utálatos mesterségre,
hanem a dicsvágy. Ő valami büszke tudott arra lenni, hogy az emberek
félre tértek előle, ha az utczán megpillanták, s hogy annál borzasztóbb
legyen, meghagyta nőni hosszúra ritkás kesely szakállát, görbe nagy orra
volt, mint a keselyűnek, s kiülő hideg szürke szemei, hogy irtózat volt
reá nézni.
Háza messze kívül volt a sorompókon, azt ő, mintha messziről ismeretessé
akarná tenni, kívül befestette veresre, s az ormójára feltett egy kopasz
halálfejet.
Mikor vesztenie kellett valakit, akkor volt neki ünnepe. Felvevé vörös
palástját, s oly kevélyen lépegetett az elitélt háta mögött, mint valami
triumpháló hadvezér. S mentül ritkább neme fordult elő a kivégzésnek,
annál nagyobb volt az ő öröme; oly szivesen, oly buzgósággal bánt a
kerékkel és harapófogóval, mint egy remekelő mesterember a maga
munkájával, s mikor saját elitélt testvérét kellett neki felnégyelni,
azon egész nap teljes ornatusban járt a városban alá s fel.
Irtózott is tőle minden ember, még a ki semmit sem vétett is, borzadva
látta őt maga előtt, s ha véletlenül ki találta a nevét szalasztani,
keresztet vetett magára.
* * *
A vén Izsák várta éjfélig Salamont. Mindenki aludt már a háznál, csak
Péter virrasztott vele.
Az öreg ezalatt valami kemény táblájú könyvet vett elő dugaszból, s
abból olvasott és abba irogatott holmit.
Én bizony nem tudom igaz-e, nem-e? de följegyzem, mert nagyon beszélik,
hogy azon könyvbe Izsák haragrovásai lettek volna feljegyezve. Ki mit
vétett ő ellene, s kit hogy torolt ő vissza?
Perényi Gábor diákja, Ambrosius, a ki inventálta a dolgot s tudott
zsidóul olvasni, mondá, hogy azon a lapon, melyen Fugger György neve
állt, lettek volna ilyenféle számadások.
Az egyik oldalon:
«1496-ban Fugger György kieszközölte, hogy a zsidók a királyi városokból
kitiltassanak.»
Másik oldalon:
«1499-ben Móré János számadásait eldugva, Fugger György nyakába
hárítottam a végvárak felszerelésében támadott hibákat. Megbukott
miatta… Szemet szemért!»
Tovább amott:
«1505-ben Fugger György elsőszülöttemet Rubent, méregkeveréssel és
varázslással vádolta. Ruben a kínpadon halt meg.»
Túlnan ismét:
«1506-ban Fugger György két éves gyermeke elveszett. Dajkája azt mondá,
hogy a vízbe esett. Fiat fiért!»
A legutolsó sorok ezek lettek volna:
«1521-ben Fugger György a rézbányákat elárverezte kezemről.»
«1522-ben a harminczadok bérletét én nyertem el. Fugger bukott. Vért
vérért, pénzt pénzért!»
Az ilyen boszúrovás egyébiránt nem új dolog. Olasz velenczéseknél is
szokásban van ez, s Izsák onnan származott Budára.
Ez utolsó sort nyilván akkor irta oda, midőn amaz éjszakán Salamonra
várakozék, fél fülével az utczára figyelve, ha nem hall-e lépéseket?
Már éjfél után járt, a midőn az utcza végén csakugyan léptek kezdettek
hallatni, de mintha többen jönnének egyszerre. Izsák aggódva hallgatott,
a léptek mind közelebb jöttek, s háza elé érve ott megállának, s
nemsokára hallatszék a kopogás az ajtón.
Izsák fölkelté Aisaht, hogy tekintsen le az eresz nyilásán, ki van ott?
mire a nő sápadtan jött vissza, jelentve, hogy egy csoport férfi áll a
ház előtt fáklyákkal kezükben.
– Ne nyissátok ki, szólt Izsák, előbb tudjuk meg, mi szándékuk? s azzal
vevé a mécset s leballagva a tornáczra, reszkető hangon kiálta:
– Ki van ott? mit akartok?
– Nyiss ajtót a király nevében! harsogá egy rekedt hang, öklével
megdöngetve a kaput. – Én vagyok itt – Pók Márton.
Az öreg kezéből kiesett ijedtében a mécses, a sötétben alig találta meg
az ajtót, s a hogy kinyitá azt, betódult rajta a sokaság; csupa
fegyveres darabantok, kik mindjárt megfogják Izsákot két kezénél fogva,
s a fáklyákkal szemei közé világítának neki.
– Te vagy Izsák, a tőzsér? kérdé tőle egy hadnagy eléje lépve.
– Én vagyok, mit akarsz velem?
A hadnagy erre elővőn szó nélkül kebléből egy összegöngyölgetett
pergament s azt kitekergetve, megfogá két szélénél fogva s elkezde
olvasni belőle.
«E mai napon és esztendőben, úgy mint urunk születése után való egy ezer
ötszáz huszonkettedik évben, Lætare vasárnap után következett pénteki
napon, délesti tizenegy és félórakor a legmagasabb nádori és az ország
veszélyes állapotja alatt permanens törvényszék által
Itéltetett:
Miszerint Izsák nevezetű tőzsér, úgymint a kit hitsorsosai vén
Melchizedechnek is neveznek, közönséges nevén pedig a köznép által arany
mankós koldusnak hivatik, e mai napon és órában saját fia Salamon által
bevádoltatván, hogy az ország által reá bizott élelmi szereket a
végváraktól csalárdul megvoná, e bűnös nyereséget Móré Jánossal
megosztani segített, s annak számadásait meghalálozásával
elsikkasztotta, – ámbátor a törvények előtt a fiu tanubizonysága az apa
ellen meg nem állhat, de mindazonáltal a felségsértés és hazaárulás
vétkeire nézve hazánk törvényei e részben kivételt tesznek, s ily
nefandus bűnökre nézve a vérségi rokonok bizonyítványait nemcsak
elfogadják, sőt meg is jutalmazzák; ennélfogva a kézhez adott
irományokból napnál világosabban kiderülvén a fent nevezett vádlott
kemény bűnei, a büntető igazság teljes szigoránál fogva, hogy az ország
vészes napjaiban minden gonoszaknak rettentő példa szolgáltassék, a
vádlott minden további perorvoslat, mentség, exceptio és apellata
mellőzésével, a kegyelem útjának elzáratásával, vagyonának és polgári
becsületének elvesztésére itéltetik; bárhol található jószágai
elkoboztatván, háza földig lerontatván, s maga és harmadízigleni utódai
homlokaikon megbélyegeztetvén… A bírák csak Istennek számolnak itéletük
felől.
Költ Budán, a királyi várban, mint feljebb. Bátori István, Magyarország
nádor-ispánja.»
Izsák ez itéletet nem hallotta végig. A mint a hadnagy odáig olvasá,
hogy Salamon volt árulója, összeesett, mint a gutaütött, s a mint a
poroszlók elereszték karjait, leesett a földre, kopasz fejét a
márványhoz ütve.
A hadnagy erre félre állt s előlépett Pók Márton, vörös köpönyegében úgy
állva a lobogó fáklyák között, mint – Isten bocsá – Belzebub.
Némán inte háta mögé. Két hóhérlegény izzó serpenyőt és bélyegvasat
hozott elé. Pók Márton neki gyürközék s a mint Aisah gyermekeit ölelve
keblére, zokogott, megérinté annak vállát.
Az asszony feltekinte, s csak akkor járt végig agyán az eszme, hogy az
itélet őt és ártatlan családját is bünteti! Iszonyúan felsikolta s
gyermekeit keblére kulcsolá, mintha ön testével hinné őket megmenthetni.
S a mint a bakó odalépett, akkor annak kezét ragadta meg, azt százszor
össze-vissza csókolá és rimánkodott keservesen:
– Oh ne bántsatok minket. Mi soha sem véténk senkinek; hagyjatok
bennünket elbújdosni, mi elmegyünk oly messze, hogy embernek szeme soha
ránk nem talál.
Pók Márton kirántá kezét; ekkor a nő térdeit ölelte át, és a kicsi
gyermekek odatérdeltek eléje, összetéve kezecskéiket.
– Te nem bánthatsz bennünket ily iszonyúan, oh hiszen te jó ember vagy,
szemeidben irgalmat látok, oh ne fojtsd el azt szivedben. Tán neked
vannak honn gyermekeid, gondolj reájuk és könyörülj az enyimeken; hogy
tudnád ez ártatlan tiszta homlokokat eléktelenítni? Meggyalázni soha le
nem mosható bélyeggel, oh légy könyörülő ember! és mi egész életünkben
érted fogjuk imádni Istent, és tégedet fogunk nevezni egyetlen
jóltevőnknek a világon…
Pók Márton kétfelé törlé vézna bajszát s az egyik tüzes bélyeg után
nyúlva, hideg vérrel mondá:
– Hóhérnak panaszkodol.
Többet aztán Péter nem látott és hallott, mert megborzadva a jeleneten,
de még attól is tartva, hogy még őt is valami atyafiságba találják
keverni s hevenyében még el is bánnak vele, felmászék a padlásra s ott
kibújva az ablakon átkúszott a szomszéd háztetőre, a honnét lejutva
aztán, nyargalt hazáig, s ez napságtól fogva elkezde őszülni, a minthogy
fél esztendő alatt fél feje szürke volt.
V. KÉT SZIV TALÁLKOZÁSA.
Szomorú az én lelkem, midőn e dolgokról kell írnom. Elhagyott bennünket
a felséges Isten, és elfordítá arczát a magyartól, hogy ne értené maga
magát, hanem szolgálna például minden országoknak, hogy mivé lesz a
nemzet, mely önmagát nem szereti?