most elvadult erdők lepnek, «paradicsom»-nak hítták. Ez volt Kosru
király legkedvesebb mulató helye, mérföldekre terjedő vadas kertjei,
mikben ezer elefánttal szoktak vadászni a királytigrisekre, tele voltak
a legpompásabb vadak minden nemeivel, maig is ott laknak az elvadult
pávák és struczok, miknek elődei a persa királynők kezeiből ették a
pirosmagú rizst.
A paradicsom pálmafái közől magasra emelkedtek a fejedelmi paloták,
szobrok, istenképek, egy-egy diadal emlékére épült templom, küszöbénél
az emberfejű szárnyas bikákkal, miknek jelképében volt egyesítve a
szépség, ész és érő.
Különösen Kosru Parviz sok új emlékkel és szoborral gazdagítá e
paradicsomot. A görög és római szobrászok seregestől vándoroltak
udvarába, elhagyva a classicus földet, melyen akkor vandalok és avarok
mulattak: mind nem nagy pártolói a szépművészeteknek.
Egy napon birodalma minden szobrászát összehivatta a király, s egy nagy
gömbölyü terembe gyüjté őket össze, melynek egyetlen nagy, ajtó
magasságnyi ablaka vörös selyemmel volt lefüggönyözve, ott maga körül
állítá őket.
– Művészek! szólt a király, ti égiek által ihletett emberek, kikkel meg
van osztva a teremtés hatalma. Parancsomra csodákkal népesítettétek meg
a földet, örökkévalóvá tettétek a hirt, kiragadtátok a mulandóság
kezéből a dicsőséget, megfosztottátok a feledékenységet fogaitól, hogy
ne árthasson velök a halandó nagyságnak; most egy új munka vár reátok,
halhatatlanná tenni azt, a mi legszebb volt valaha az ég alatt,
halhatatlanná tenni az istenség remekét.
A szobrászok találó érzettel suttogták egyszere: «Shirin».
– Ugy van! ő az, kinek emlékét örökkévalóvá akarom tenni, hogy évezredek
mulva is örüljön a föld annak, a mi volt és irigyelje azt. A feladat
nehéz; ki tudna ő rá nézni, a nélkül, hogy el ne vakuljon bele s
erőtlennek ne érezze kezét, hozzá hasonlót teremteni? Nem is fogjátok őt
láthatni, csupán egyszer, csupán annyi ideig, a meddig egy hosszu
lélekzet tart. A kinek ez egyetlen tekintettől lelkében nem marad a kép,
az ne fogjon a műhöz; a ki nem tud beszélő ajkat, mosolygó arczot,
pihegő keblet faragni a kőből, az ne fogjon a műhöz. Mert ha lesz
köztetek, ki őt oly híven állítandja elő, a mint én kivánom, annak oly
magas jutalmat adok, a minőt maga kivánhat, és ha elég bolond volna
koronámat óhajtani, neki adnám; de ha hűtlen lesz a szobor, melyet róla
másoland valaki, megbüntetem, mint tolvajt, mint szentségtörőt, ki
meglopta a szent tüzet, hogy ételt főzzön mellette! a milyen kegyetlen
volt Pallas Arachnéhez, ki istenekkel mert versenyezni, oly kegyetlen
leszek én ahoz, ki kontár kezekkel fog e műhöz. Most álljatok az
ablakhoz és nézzetek.
A király saját kezével megrántá a függöny bojtját s az felgördült a
szobrászok szemei előtt.
Egy gömbölyü kert tűnt eléjök, bókoló pálmáival, miknek fénylő
leveleiről a nap-izzasztotta harmat csepegett alá, a legsűrűbb
myrtusbokrok bozótjai közepett egy kisded tó feküdt, kristály tiszta
vizén keresztül meglátszott a drágaköves mozaik, melylyel feneke ki volt
rakva, négy felől négy corynthi érczből faragott sárkány okádta bele a
vizet, melynek körhabjain a partról belé hullott virágok szirmai
lebegtek.
A kert oly magas fallal volt körülvéve, hogy belőle csak a Takhti-Bostan
tetejét lehete meglátni, de belől nem látszott a fal ridegsége sehol,
oldalait befolyta a borág s még párkányai is be voltak ültetve
falrózsával s tarka, hosszu fűvel, melynek fürtei lehajlottak két felől.
A bokrokon túl hárfahangok hallatszottak, száz meg száz női ajk
harmoniája édesíté meg a léget. Kosru Parviz tizennyolczezer hölgyet
tartott udvarában, kiknek nem volt egyéb dolguk, mint az egyetlenegy
Shirin lelkét felderítni.
Egyszer szétnyilnak a bokrok, a szobrászok lélekzetvisszafojtva
tekintenek oda, s szemök világa vész!
Hat hölgy lép elő, – mind oly szép, mint a hold, egyik szőke, halvány
scandinav szűz, másik karcsú, mint virágszál, Circassia nemes
vonásaival, harmadik barna hindu leány, tagjai fénylenek, mint a
napsütötte ércz, negyedik rózsaarczú, parázsszemű avar delnő, aczél
rugalmu izmokkal, vállai nyíllövés és kardforgatásban domborultak ki,
ötödik szelid chinai leány, szemekkel, mikben titkolt láng ég, tagjai
átlátszanak, mint az alabastrom s hajlékonyak, mintha semmi sem volna
bennök szilárd, hatodik egy æthiop nő, ifjú gyermeki alak, nagy, őszinte
szép szemekkel, fekete arczán az ifjuság rózsái nyilnak, – a hajnal az
éjfél közepében.
Most előlép a hetedik. El veletek holdak! feljött a nap… E hetedik
Shirin.
A körüle állók kecsei arra valók hogy legyen árnyéka az övének. Csak
felhői ők a napnak, általa megaranyozva, senki sem látja őket többé, a
szemnek csak egy sugára van, s az mind Shirin arczán jön össze, csak őt
látják, csak őt bámulják, csak őt nem felejtik el soha.
Oh, ne hasonlítsátok azt, a mi szép, márványhoz, rózsához, liliomhoz; a
kő hideg, – rózsa, liliom hervadandó; nem szép az, a mi csak a szemnek
szép! valami mélyebb rejtelem van a szépség fogalmában, a mit az emberek
éreznek, de nem értenek.
Mi volt az a bűbáj, az a megtörhetlen varázs, a mi Shirin szépségéről
még az utókorra is elmaradt, hogy költők tőle lelkesüljenek föl? – Szép
arcz mindig volt a világon. – Szép lélek volt ez, mely az arcz fölött
lakik, mely olyan bűbájt ad minden vonásnak, hogy költővé kell annak
válni, a ki rátekint!
Ez a csodás vegyülete a lélekkifejezés ellentéteinek volt az, mi őt a
világ minden szépségei között páratlanná tevé; az ajk boldog
mosolygásában rejtve volt a költőibb vágyak utáni fájdalom, a homlok
derűjében méltóság és ártatlanság világolt, a szemekben vágyak könye
alatt égett a szenvedély tüze, s a szempillák csukódása boldogságot és
epedést vont reájok.
A hányat lépett, annyiféle alak volt. Egy pillangó után kapott, s azt
elfogta egy rózsára leszálltán; – mosolygó gyermek volt ekkor, ki tarka
foglyának örül. Ekkor megszánta a lepkét s tenyerére téve, szélnek
bocsátá azt; – lenge tündérnek látszék ekkor ég felé emelt orczával,
mintha utána repülni készülne a könnyü pillangónak. Most valami hidegre
lépett, s felsikoltott; – azt hivé, kigyó van lábai alatt; azután
elnevette magát ijedelmén s kaczagott, mint egy társaival játszódó
najasz; – azok felvették az általa eltaposott virágot, Shirin könyezett
fölötte, megsiratta, hogy elgázol, s keblére tűzte feléledni; – azután
leült a tópartra társaival, azok virágfüzéreket hoztak, átkötözték vele
homlokát, könnyü ruháit, termetét, ő hagyta magát felcziczomázni
mosolyogva; – a leányok valamit sugdostak fülébe, néha mosolyogva
hallgatá a suttogást, máskor, mintha csiklandaná a suttogó szó, eldugta
előle füleit, fejét negédesen húzva vállacskái közé; s egy szóra
összerezzent, méltóságteljes haraggal tekinte társnéjára, délczegen,
büszkén fölemelve fejét, szemei villogtak, szemöldei hajlása öldöklő ív
volt, mint Dianáé, midőn Niobe leányait lelövöldözé.
Azok reszketve simultak meg ez istenasszonyi tekintet elől.
Akkor hidegen inte nekik, hogy távozzanak el, s egyedül maradt,
ábrándozó alakkal eldülve a vízparton, s koszorúja virágait egyenként
szórva a fecsegő habba.
Végre keblére tevé kezét s hosszan felsóhajtott, arczán az örömtelen
boldogság nevezhetlen vágya látszott, mely lassanként rózsálló pírba
olvadott át; ez volt a szerelem, mely nem tud még szeretni. Fél lábával
a vízmederbe lépett, széttekinte szemérmetes arczczal, ha nem látja-e
valaki? s azzal megoldá nyakán és vállain a gombokat, melyek öltönyét
összetarták, és ekkor egy magasztos tekintetet vetett az ég felé, mely
egyedül lehetett méltó arra, hogy benne lakjék. A lebomlott öltönyt csak
a közé fűzött gyöngy- és virágfonadékok tarták még bájos termetéhez, a
leleplezett kar feje fölé volt emelve, mintha a napot akarná kérni, hogy
ne nézzen oly szerelmesen reá.
A következő pillanatban, mint Aphrodite állt a kristály habok között.
A király leereszté a függönyt a szobrászok szemei előtt. Azok még nem
birtak gyönyör és bámulat miatt magukhoz térni. Némely lángoló szemmel,
előre hajolt arczczal tekinte a legördült függönyre, mintha keresztül
akarná azt égetni tekintetével; más szemei elé tartá kezét, mintha a
szokatlan fénytől akarná azokat óvni, ismét más a magasba emelé arczát,
mintha az égben keresné a tüneményt, melyet a földön látott.
– Láttátok őt, szólt a király, most menjetek s gondolkozzatok róla; egy
év mulva e terembe fogtok ismét jőni. Annak, ki hű szobrát adandja,
királyi díj leend jutalma; – annak, ki beleveszt, halál fejére!
A szobrászok ábrándozó arczokkal széledeztek el, legutoljára maradt az
ősz Harun, a király legidősebb művésze, ki ajkaira tett kézzel, hideg,
nyugodt arczczal látszék magában a felvett körrajzokat egybevetni, és
mellette egy ifjú görög szobrász, kit a persa udvarnál elneveztek
Ferhádnak; ez térdeire volt rogyva, s fejét lehajtva keblére, arczát két
kezével elrejté.
– Egy év mulva visszajövünk; – szólt nyugodtan, művészi önbizalommal a
vén szobrász, s a mint észrevette ekkor az ott térdelő ifujt, felrázta
őt méla helyzetéből: – Ferhád, te nem láttad Shirint?
– Még most is látom, viszonzá az ifju.
– Hisz arczod eltakartad.
– Lelkemmel látom őt.
– Jer, siessünk alaprajzainkat megtenni, mielőtt elfelednők e látmányt.
– Oh bár tudnám én őt valaha elfeledni; oh bár feledhetné a szarvas azt
a nyilat, melyet sebében visel! feledhetné a tó a napot, melynek
sugáraitól kiszárad! oh bár viselném én ősz szakálladat Harun, hogy
attól félhetnék, hogy őt elfelejtem.
Ferhád ámolygó tekintettel kelt föl térdeiről s Harun vállaira
támaszkodva távozott el, mint kit egyszerre súlyos betegség lepett meg.
Ez órától fogva ritkán lehete Ferhádot meglátni az udvar palotáiban, s
oly különös volt magaviselete, hogy az emberek kitértek előle.
Maga elé nézett merően, magában beszélgetve, sóhajtva, nevetve; kezeivel
hadonázott, kért, könyörgött, sírt, reszketett, egyszer-egyszer megállt,
s büszkén széttekinte maga körül. Hiába szóltak hozzá, nem hallotta; nem
látott senkit, saját nevére nem neszelt, hanem ha valaki Shirint találta
mondani, akkor öszerezzent, egy hosszút sóhajtott, melyben gyönyör és
kín és örök lelki vágy volt egyesítve, s azzal mintha fáznék, hirtelen
palástjába burkolta magát és futott, míg haza nem ért.
Jó, szelid őrültnek tarták, kit a keleti szokás tisztelni tanított. Hisz
nem első volt ő már akkor, ki Shirint látta és megőrült.
* * *
Egy év fordult, a kitűzött nap elérkezett. A szobrászok felállíták
szobraikat a kerek szobában, azokat a király láttára egyenkint
leleplezendők.
A király megérkezett egész udvari kiséretével, előtte és utána zenészek
serege vonult, egyik sorban fiatal leányok, háromszegletű hárfáikkal,
másik sorban a tilinkósok, kettős sípszárakkal, előttük a kopasz Barbud,
kinek arczképe annyi alakban látható a palota faragványain, mindig a
király körül, ki akár csatába, akár vadászatra, akár törvénytételre
ment, zenészei mindig körüle voltak. Kosru Parviz örökké fuvolahangok
közt járt, álmába zene ringatta el, a hárfapendülések, mik a távolból
hangzottak hozzá, ezüst arczú tündérekként szőtték magokat bele álmaiba,
a hajnalt a tilinkó édesbús melodiája adta hírül neki, a mikor úgy
tetszett, mintha az ablakain besütő rózsapiros sugár zenéje volna ez,
egy úton jövő a hajnali fénynyel; a főzenész le tudta olvasni urának
arczáról a gondolatot, s ha a király Shirin szerelméről ábrándozék,
akkor is úgy tetszett neki, mintha minden hang Shirin kellemeiről
beszélne neki, s valami mondhatatlan édes, meleg, boldog érzést szórna
cseppenként szivébe. Ha csatába ment, lelkén keresztül harsogott a
tárogatók bátorító, elragadó, elkeserítő rivallása, elvadítva,
felbőszítve indulatait, s mikor ismét a királyi széken ült, könyörgő
jobbágyok, megalázott rabok előtt, a zene akkor sem hallgatott,
szelidítve, engesztelve zengett az a trón körül, elűzve a király
szivéről a vérszomj dæmonait, s a boszuálló kardnak élét kiverte a
reszkető hárfapendülés; – s ha a király magános óráiban előjöttek a rosz
szellemek, mik a barbár királyokat szokták üldözni: féltés, elbizottság,
gyanú, kegyetlenség, – a zene szétűzte őket, Barbud hárfája volt a
nemtő, mely Kosruhoz mindig közel volt, gyermekkora óta ellenállhatlan
hatalmat gyakorolva lelke fölött.
A király felült trónjára, udvarnokai körülállták, a szobrászok műveik
mellett vártak a király intésére, azokat egyenkint leleplezendők.
Az első lepel lehullt: a márvány szobor úgy állítá elő Shirint, mint
lepefogó gyermeket, ki mosolyogva tartja kezén a pillangót; a szobor
hasonlított Shirinhez, de nem volt benne semmi melegség, hideg kő volt
az, emberi alakká faragva.
A király hidegen rázta fejét.
– Ez nem Shirin, mondá tompán, elfordítva tőle arczát. Törd össze
szobrodat.
A szobrász reszketve hallá halálitéletét.
A második szobor kitűnt. Ez mint Najászt mutatta fel a királynét,
társaival játszadozva. A szobor tökéletes volt, hanem a szerencsétlen
szobrász elfeledé Shirin arczát s egy más nimfa képét másolta helyette,
nem tudva máskép, csak minta után dolgozni.
– Szentségtörő! Kiálta fel indulatosan a király, megcsalhatni vélsz-e?
Ennek egy vonása sem közös Shirinével; vessz el szobroddal együtt.
A többi szobrászok sem jutottak kedvezőbb sikerhez. A király haragvó
szavával túllármázta Barbud hárfáit, s halált ordíta valamennyi fejére.
Még kettő volt azonban hátra: Harun és Ferhád.
Nyugodt bizalommal lépett most elé az ősz szobrász, s a fehér lepelt
föllebbentve, kitárta szobrát.
A jelenlevők meglepetése önkénytelen zúgás tetszésmorajában mutatta
magát.
A szobor úgy ábrázolá Shirint, mint Venus Anadyomenét, a mint a habokból
felszáll, hosszú hajfürteit szárasztva a napsugárban. Leplezetlen idomai
a szobrászati tökély remekét tüntetik fel, a gömbölyü vállak, karok, a
hibátlan csípő, az izmok leglágyabb hajlásai mind oly magas művészettel
voltak képezve, mely nem hagyott elveszni semmit a remek alakon, a mit
szépnek tartott valaha költő és művész.
Az arcz maga tökéletesen el volt találva, vonásról vonásra megismerheté
benne a királynét, a ki csak egyszer is látta. – Harun önelégült
bizalommal jártatá körül szemeit a teremben levők arczain, kiknek
meglepetése volt művészetének leghizelgőbb dicsérete.
Csak a király arcza nem hizelgett. Még elégületlenebbül, mint a többi
szobrokat, nézte ezt s borúsan hajtá homlokát tenyerébe.
Harun észrevevé a király homlokán a kedvetlenséget s aggódva kérdé:
nincs-e eltalálva Shirin alakja e szobron?
– Találva van és még sincsen találva, szólt Kosru. Ez arcz Shirin arcza,
de e tekintet nem az övé, – ez alak Shirin alakja, szép, idomos: de nem
bájoló, de nem meleg. Ez ajk Shirin ajka, de hol maradt róla az élet,
hol maradt róla a hang? Shirin ajka ha csukva van, sem néma; Shirin
szobrát látom, de hol maradt róla a lélek, hol maradt a szerelem?
– Az élet Isten ajkáról jő, nem ember kezéből; szólt megalázott fővel a
szobrász.
– Vén szobrász, szived hidegen bánt e művel, csak fényét tükrözted
vissza a napnak, de nem melegét; törd össze szobrodat.
Az udvarlók szánó sóhajtásal látták összeomolni a szép szobrot a
kalapácsütések alatt, Harun szomorúan hajtá le ősz fejét.
Még Ferhád volt hátra, az őrült, az eszelős Ferhád, ki az egész idő
alatt nem hallgatott senkire, szobrával látszott beszélni, hozzá
sóhajtott, epedett, lábai mellé leült s megvetőleg nézte az összetört
szobrokat.
Midőn utoljára maradt, büszkén felállt helyéből, lenézte emelvényéről az
egész összegyűlt udvart, azzal lekapva szobráról a leplet, azt messze
elhajítá.
A király megrendülve ugrott fel trónjáról, az udvar csodától elragadva
kiálta fel, nem tarthatva magát: ez Shirin! ez ő maga!
Ez ő volt! Egy márványkép, mely él, szeret, mosolyg, bűvöl! Szobor, hol
az ajkaknak hangja, az arcznak ragyogása, s a szemeknek bűbája van;
minden vonáson, a legutolsó virágon is a művész szerelme látszik, mely
keresztül melegítette a követ, s élő lelket adott neki, mely fölötte és
körüle lebeg. A többiek mind az által iparkodtak igézetet gerjeszteni,
hogy levonták a leplet a női idomok kecseiről, Ferhád mindent eltakart
kegyeletteljes gonddal, a rózsákkal és gyöngyfüzérekkel átfont lepel
redői alá. Oh de e redők alatt a szív dobogását lehete látni, s a félig
eltakart inger tette épen azt, a mi emberien szép, tündérien széppé.
Ferhád azon pillanatot fogta fel, midőn Shirin fürödni készül, s
öltönyét csak a rózsafüzérek tartják még habkönnyű redőkben felséges
alakja körül. Szemei félénk szeméremmel tekintenek szét, keze a naptól
látszik óvni szelid arczát; minden vonás visszalehelni látszik azt a
mondhatlan bűbájt, mely őt minden aszonyok királynéjává tevé, azt a
csodás vegyületet fájdalom és mosolygásból, a gyönyört a néma vágyban, a
tiszta homlok méltóságát; a boldogság közepett támadó epedést
elérhetlenek után, azt a szerelmet, mely még nem tanult szeretni, s azt
a szépséget, mely önmagát nem ismeri.
Mindenki bámulva látta benne Shirin arczát, egyedül a király látta meg
benne Shirin lelkét. Elveté királyi pálczáját, palástját, lerohant
trónjáról, a szobor lábaihoz borult szenvedélyesen s csókjaival halmozá
el azt.
A király magán kivül volt örömében, a hárfahangok víg zenéje örvendő
lelke szökeléseit adta vissza.
– Ferhád! tied a diadal, – mondá a király, kezét nyújtva a szobrásznak.
Egyszer teremte Isten Shirint, te örökkévalóvá tetted őt, kivánj tőlem a
mit akarsz, és birni fogod.
Ferhád sötéten tekinte a királyra.
– Esküdjél meg, hogy megadod a mit kérni fogok.
– Mindent, a mi enyim, a mit adhatni hatalmamban áll, kérj akármit.
– Esküdjél a napra.
A király előhivatá főpapját, s a nap-bálvány aranyképére tett kézzel
megesküvék, hogy mindent meg fog adni, a mit Ferhád kérend tőle.
– Tehát azt kérem tőled, szólt Ferhád, hogy engedd el e szobrászoknak a
halált, kiknek szobraikat összetöretéd.
Az örömteljes meglepetés zúgása hangzott a teremben Ferhád nagylelkű
kivánatára.
– Legyen, mondá a király, nemes kivánatod magadat tesz legnagyobbá, de
még ez nem jutalom remekművedért; szólj, kivánj nagyot, én megadom.
– Ne adj nekem semmit, király. Én nem kérek tőled semmit.
– Mit! koldusnak hiszesz-e, vagy fösvénynek, hogy félsz tőlem jutalmat
kérni? Ha birtokomban van az, a mit kivánsz, tied leend. Kivánj.
Ferhád erre fölemelé lecsüggesztett fejét s a király elé lépve, hőségtől
reszkető hangon monda:
– Kivánok. Add nekem – Shirint!
… Az emberek arczain az ijedtség, a megdöbbenés ónszíne vonult egyszerre
keresztül, félre ugrottak Ferhád mellől, mint ki a villámot hítta le
saját fejére.
Kosru szótlanul ragadta ki egyik harczosa kezéből a dárdát s Ferhádnak
rohant vele, ádáz dühvel; még a hárfák is elhallgattak egyszerre, s
Barbud elfeledé a zenét ijedtében.
Csupán Ferhád maradt nyugodt; a napra mutatott kezével a király előtt.
– Előbb öld meg e napot, melyre esküvél, – monda neki, – azután engemet.
A király kezében aláhanyatlott a dárda. Érzé, hogy esküje által fogva
van.
– Ferhád, te őrjöngsz, te eszelős vagy.
– Tudom; – szeretek. Midőn e szoborra tekintél, nem gondolád-e mindjárt,
hogy ezt a szerelem alkotá? mely magában megőrült, az lehelte belé
tébolyodott lelkét, az él benne most is; Shirin az enyim. Mindenütt
előttem áll, a hol csak járok. Akár alszom, akár ébren vagyok, őt látom;
majd mosolyg, majd eped, majd sír, majd sóhajt; én látom őt, de
közöttünk széles puszta fekszik, forró sivatag: hiába futok felé, nem
érem el. Én birni akarom őt, akarok örülni mosolyának, hallani kaczagása
dallamát, együtt sírni vele, ha sír, s érezni keblének dobbanását.
– Hallgass, tébolyodott! kiálta Kosru; őrűlt kivánatodat megbocsátom,
kérj egyebet.
Ferhád fölvevé kalapácsát, s a szoborhoz lépett.
– Te csak igérni tudsz, király, s ha a megadásra kerül a sor, alkudozol,
mint valami örmény kalmár; én jutalmat kértem tőled e szoborért, te
megesküvél rá, hogy megadod azt, ha esküdet meg akarod szegni, az a te
dolgod, de ha kérésem megtagadtad, e kalapácsütéssel szétzúzom e szobrot
előtted.
– Megállj! eszelős, kiálta Kosru ijedten. Engedj beszélni fejeddel. Te
magad sem tudod, mit kivánsz. Shirin királynő és te koldus vagy.
– Szivem gazdag.
– Nekem három ország hódol, trónom elé mind a négy világrész hordja
kincseit, ritkaságait; a mit emberi kéz kivihet, én megtehetem, még sem
birom Shirin kivánatainak felét sem teljesíteni: nem királynak, hanem
Istennek kellene lennem, hogy lelke óhajtásainak megfeleljek, s mit
tehetnél te akkor?
– Oh király, viszonza Ferhád, – a költő, a művész közelebb áll Isten
hatalmához, mint a király. A mi hatalmadnak lehetetlen, lehetséges
nekem. A te hatalmad a rombolás, az enyim a teremtés. A mausoleum,
melyet nevednek építtetsz, az enyim is: te alatta fekszel, én fölötte
maradok. Sokat, mit meg nem adhat a kard, megád a szellem. Neked minden
hatalmad sem képes egy perczet elrabolni a halhatatlanságból; én
ezredeket foglalok belőle. Te zenészeid myriádjaival sem taníthatod meg
a szeretni nem tudót érzelmekre, mikre én szemeim járásával megtanítom.
Mi a te paradicsomod? körülkerített börtön; mi a te örömed? aranyos
unalom. Mit adhatsz te annak, a ki boldogság után vágyik? csinálhatsz-e
aranyból szivárványt? Ha egész erdőket ültetsz rózsafákból, találsz-e
bennök szerelmet? ha minden gyöngyét a tengernek összegyűjtöd,
kaphatsz-e azokért egy könyet, melyet a boldog epedés csalt a szerető
szemébe? Tied az ismert föld, enyim az ismeretlen menny. Én többet
adhatok, miként te.
A szobrász szavai után mély csend állt be a nép között, félelmesen
hallgatott mindenki.
A király letevé fegyverét s Ferhádhoz lépett nyugodtan. – Te mondád; –
saját szavaidban legyen itéleted. Ha hét ízben teljesíteni tudod Shirin
kivánságai közül azt, a mit én nem tudok: esküszöm neked, hogy bár
jobban szeretem őt életemnél, neked adom.
Ferhád keble tágult. Istent érze magában.
– Legyen, szólt erős lélekkel, elfogadom az alkut. – Orpheus jutott
eszébe, ki az alvilág kapuit nyitotta meg, hogy visszahozza hölgyét.
A király inte udvarnokainak, hogy távozzanak el; ő maga egyedül maradt
ott Ferháddal.
Ezen idő volt az, midőn Shirin szokott délesti sétáját volt teendő a
kertben, melyre a nagy széles ablak nyilt. A király és a szobrász ennek
függönyei mögé rejtőztek el.
Nem sokára közelgett a királynő hárfás serege, a hölgyek tánczolva,
énekelve képezének csoportokat a bokrok között; andalogva, édelegve jött
Shirin, kedvencz hölgyeivel, a lánykák egy gyöngyházzal kirakott
csónakot húztak elő, melynek felhajló orrán hosszúnyakú ezüst hattyú
díszlett. Shirin helyet foglalt benne, egy lányka arany evezőt fogott
kezébe; másik rózsaguirlandokkal koszorúzta fel a hajót, az árboczot és
a hattyú nyakát; egy harmadik tarka csigahéjból szivárványos
szappanléggömböket fujt a légbe, mik bűbájos ragyogással szálltak fel a
magasba; a többi a vízben úszva követé a csónakot, hintálva azt
jobbra-balra s tréfás enyelgéssel rángatva le társait a habok közé, vagy
felkérezkedve hozzájuk.
A lánykák beszélgettek egymással: ki mit szeretne legjobban?
– Én olyan szép kék ruhát szeretnék, mint ez az ég, szólt könnyelmű
lengeséggel a chinai hölgy.
– Én olyan balzsamot szeretnék birni, mely az ifjuságot örökké
megtartaná, monda a hindu leány.
– Én szeretnék ős hazámban lenni, szólt az avar amazon, bár azon barna
ifjak közül jönne ide egy, kik honn széles körváraink mellett gyors
paripán űzik a futó ellenséget, karjuk kemény, mint a vas, szemük égő,
mint a tűz, hajfürteik szalagok közé fogva, – és az engem elragadna
innen.
Ferhád a királyra tenkintett: – ha ezt Shirin találta volna kivánni!
– Hát te mi után epedsz, oh Shirin? kérdé egy negyedik leány, a hab
közül a csónak párkányára emelve tajtékfehér termetét. Te boldog vagy,
csak óhajtanod kell, s kivánságod teljesült. Kosru király kedvedért a
föld legutolsó végére elküld, hogy meghozassa a mit kivánsz.
Shirin epedve hajtá hátra fejét, hófehér karját leomló hajfürtei alá
téve.