agyamban!… Most látlak utolérhetlen nagyságodban, oh én bálványom. Most
már százszor kedves előttem a halál, mert várhatok rád a túlvilágon…
Imádlak… Lelkedet bámulom… Szellemed volt az, mi körülem lebegett
mindenütt, a te arczod volt az, mit előttem láttam… Tégedet igért a sors
nekem… Az igéret nem e világra szólt… Lesz hát szebb világ.
– Azt meglátod azonnal! szólt Kubláj, kihúzva kardját. Hajtsd meg
fejedet.
Elemér egyszerre büszkén egyenesedett föl. Visszatérő lelke még egyszer
arczába és szivébe hajtá vérét.
– Mikor hajtotta meg nyakát nemzetembeli férfi a halálcsapás előtt?
orozva jöttél ölni? Tanuld meg hát, hogy az oroszlán még haldokolva is
oroszlán s szemedbe néz és fogat mutat. S ezzel fölkapta öltönye alá
rejtett kardját, megvillantá azt a holdsugárban, kényszerítve ijedten
visszaszökni orgyilkosát, ki magáért kezde már aggódni, s az ajtó felé
tekinte.
– Jőjj. Látod, hogy én nem mehetek; hivá Elemér, félkezével széke
karjára támaszkodva, míg a másikkal kardját emelé.
Kubláj óvatosan közelge vissza, a két kard előbb halkan csattant össze,
a viadal mindig hevesebb lett. Az aczélok szikrákat hánytak a
holdsugárban, végre Elemér egy utolsó csapást mért ellenfelére, mely ha
azt megéri, ránézve is utolsó leende.
Kubláj ijedten ugrott félre, s tétovázni látszott.
– Pihenj meg, szólt gúnyosan Elemér; várd el, míg a halál önkényt elejt,
akkor jőjj nekem. De míg egy ízem mozdulni tud, addig ne közelíts, mert
vezetőnek küldlek a másvilágra!
Kubláj nem merte őt megtámadni többé. A hős azonban érzé, hogy szive
mind lassabban dobog. Vége közel volt már, csak nehány lélekzete
lehetett még hátra. Elemér ezt visszafojtá. Úgy akart meghalni állva,
karddal kezében, hogy ne vegye észre e gyáva, midőn keble utolsót
dobban, hogy ajka csukva legyen, szíve meg ne mozduljon, midőn kebelébe
ütendi vasát… «Oh Dalma szeretlek!» sóhajtá még egyszer, s azzal
összerogyott.
Kubláj fogait csikorgatá, hogy vér nem jött döfés után a sebből, melyet
a haldoklón ejte, s arczán egy torzvonása sem volt a fájdalomnak utána.
Azzal ördögi vérörömmel foglalta el a holt ifju helyét, s annak
karszékében ülve várta, míg Halila visszaérkezik.
A nő gyorsan járt, imádkozott a szent fák alatt, felkereste a jóst, az
gyógyszerül egy tubafa-ágat adott neki férje számára. Halila, mintha
sejtené, hogy e fa lombjai csak a holtak számára zöldűlnek, az útfélen
saját maga számára is szedett gyógyfüvet – haláladó bürköt. Igy jött
aggodalomtól dobogó szívvel a kis hajlékba vissza, s még a küszöbben
susogá:
– Elemér! Jó férjem… Alszol-e? s oda simult és kezét kinyujtá a
kereveten ülőé után.
Azon perczben fölemelkedék az emir, s fagyos gúnynyal kiálta:
– Nem alszom.
Halila hátratántorodék, a szó elhalt ajkán.
Kubláj fenyegetőn húzódott közelebb hozzá:
– A férj itt fekszik lábaimnál. E kardon az ő vére piroslik. Nem
óhajtod-e, hogy a tieddel egyesüljön?
Halila e pillanatban azon ritka nemével a lélek jelenlétének, mely az
őrültség rettentő határán szokott megjelenni, ismerős mosolygást
kényszeríte arczára, s kezét nyájasan nyujtva Kubláj elé, nyugodtan
szólt:
– Hozott az ég!
Kubláj megütközve tekinte a nő szemébe.
– Te engem üdvözölni mersz. Megcsalhatni vélsz-e?
– Üdvözöllek, mint megszabadítómat. Ez ember erővel rabolt el engem.
– Könnyű volt ott a győzelem, a hol nincs ellenállás. Te azonban nagy
könnyen hozzá szoktál szerelméhez.
– Mondd: gyülöletéhez. Nem férjem: tömlöczőröm volt nekem, nem
gyöngédség: kinzás, üldözés, keserv volt, a mit nála találtam.
– Értetlenül beszélsz. Ha gyülölt, miért rabolt el?
– Te nem értesz mindent. A chagán meg akart tőlem menekülni, mert ő is
mást szeretett.
Kubláj meg volt lepetve. Kénytelen magában elismerni, hogy e nő igazat
beszél, mert azt is tudja, a mit ő csak sejtett.
– Tehát a chagán maga szöktetett el vele? Hanem ő örömest ráállt erre,
mert szerelmes volt beléd; nem volt-e az?
– Ő is mást szeretett. Én csak foglya voltam.
– Mást? Nem tudtad meg, hogy kit?
– Álmaiban sokszor beszélt elérhetetlen tündérképekről.
Kubláj összeveté azokat, a miket Elemértől hallott s gyanuja mindig
erősebb lett, hogy Dalma őt szerette és szeretteték általa s tudá
bámulni azon női szivet, mely ennyi lemondásra képes.
– És te miért nem iparkodtál innen megszabadulni?
– Azt csak az ő holttestén keresztül tehettem, s ime láthatod, hogy
nálad nélkül is meghalt volna.
– Mit beszélsz?
– Lassan ölő mérget kevertem étele közé… suttogá Halila, de meg is állt,
hogy magában bocsánatot kérjen Istenétől e hazugságért, melytől lelke
visszaborzadt. Oh mely örömest halt volna meg vele együtt; de most apja
vére lángolt fel szivében s föltevé, hogy élni fog.
Kubláj hitetlenül rázá fejét.
– Im lássad, most is bürköt hoztam a parti ingoványból, míg ő aludt, és
e tubafa-gally is számára van letörve.
Kubláj csodától elfogva kiálta fel:
– Astarothra! e nő nagyobb ördög, mint maga Astaroth! Egy gondolatom
támadt. Én meg akarom tudni, ki volt e férfi rejtélyes kedvese?
– Miként?
– A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak s gyilkosa
nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve
viszi a chagán elé, s felhivja mindazokat, a kikre gyanuja van, hogy
kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek.
Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E
törvényszék a Zomotor, a halálujítás. Te elhozod a chagán elé a
halottat. Én balfelől állandok trónja mellett, hogy arczát
szemlélhessem. Minek örülsz?
Halila nem birta arczán eltitkolni az iszonyú örömöt, mely szivében
támadt.
– Azon örülök, viszonza, hogy az is ott leend, a kit gyülölök.
– Te is, a hulla is fátyollal lesztek letakarva; a vérehagyott tetem
senkinek sem leend árulója, a holt arczát nem látandja addig senki,
ekkor egyszerre felrántod róla a leplet. És akkor az, ki neki szerelmese
volt, nem fog-e magáról elfelejtkezve rögtön oda rohanni hozzá s ha el
tudta titkolni szerelmét, lesz-e elég ereje eltitkolhatni fájdalmát?
– Valóban el fogja árulni magát, szólt elgondolkozva tervén a nő.
– Kezet reá, szólt Kubláj örömmel.
– Kezeim között tartom őt; suttogá Halila.
– Kit?
– Azt, a kin boszút akarok állani, szólt a nő, megrázva Kubláj kezét, ki
nem vette észre azt a fenyegető villámot, mely e perczben a hölgy
szemeiből feléje lobbant.
Apja vére lángolt fel a nő szivében.
V.
A honalapítás ünnepére összegyűlt szent berkeiben a nemzetnek színe,
java.
Azon napok emlékére volt ez ünnep szentelve, mikor még a varchoniták
szegény rabszolganép voltak, s puszta erdeikben idegen elnyomó számára
kovácsoltak kardot, lánczot önmaguknak.
Saját kezüktől elejtett vadállatok bőrébe öltözve jelentek meg a
férfiak, saját kezükszőtte öltönyökben a nők, mint egykor Bertezena
idejében; így állt Dalma is közöttük, vállain fényes párduczbőr
keresztülkötve, mely gömbölyü vállát és karjait engedé láttatni, miknek
gyöngéd idomzatán minden mozdulatnál kitünt a férfi-erőre szoktatott
izmok játéka.
A hölgyek szemérmesen tekintének daliás chagánjuk alakjára, büszke
önérzettel a férfiak. És Dalma elpirult, érezve, hogy termetére férfiak
tekintete van függesztve.
A vezérek üllőt, kalapácsot és vasat hoztak elő, Dalma izmos kezébe fogá
a nehéz pőrölyt, s a nép színe előtt a szikrázó vasból kardot kovácsolt,
egyet azok mintájára, mikből négy ér fel egygyel, s azt fölemelve,
fogadást tőn, hogy Bertezena utódait nem engedi rabszolgákká lenni soha.
Szemei könyeztek, midőn beszélt, a nép azt hivé: örömkönyek.
Ekkor nyakába akaszták a fejedelmi kaczagányt s egy magas fatörzsre,
mint trónra, felültették. Hasonló trónról osztá egykor Bertezena
parancsait.
A nép választottai tisztelegve járultak eléje. Jött legelőbb hét agg
rhabonbán, s a legvénebb végig simítva ősz haját, szólt:
– Üdv neked, oh Dalma, ki megtartád, a mit apáid szereztek, lásd hazádat
felvirulva és légy áldott. Boldog, a ki alattad születik, s boldog, a ki
alattad hal meg. Élj sokáig.
A hét vén rhabonbán elvonult, jött utánuk hat vezér: – a hetedik, a
legifjabb, nem volt ott. Senki sem tudta, hová lett.
Pedig neki kellett volna elmondani e szavakat, miket az utána legifjabb
vezér monda el:
– Üdv neked, oh Dalma, ki népek urává tetted nemzetünket, légy erős,
légy hatalmas, három tenger legyen országod határa, s az egész ég legyen
boltozatja. Élj dicsően és sokáig.
A nép azt hivé, Dalma örömkönyeket sír: az volt akkor is eszében, hogy e
szókat Elemér szájából kellett volna hallania.
A vezérek után jött hét ogur nő, tisztes, komoly arczú hölgyek.
– Üdv neked, oh Dalma, szólt az első, ki határainkat megvédted vad
ellenségtől s boldogságot és jóllétet árasztál tűzhelyeink körül. Légy
oly boldog egykor, mint mi mindnyájan vagyunk. Láss örülő családot magad
körül, délczeg fiakat, szelid leányokat, kikben tenmagad légy
megdicsőülve. Élj sokáig.
Dalma keserüen tekinte a szónoknőre, ki oly szomorú gúnyt monda reá
áldásképen.
Hét fiatal szűz jött ekkor elő, vadrózsával s liliommal koszorúzva.
Pirulva, pihegő kebellel járult elé a kiválasztott hajadon, nem mert reá
feltekinteni, midőn rebegő hangon szólt:
– Légy áldva, oh Dalma, ki bennünket hazát szeretni tanítál,
szerelmedért jutalmazzon szerelemmel a sors, mindenkitől légy szeretve s
legjobban szeretve egytől.
Dalma kezeibe rejté arczát.
Végre hét kisded jött elő. Kis vezérök bátran állt a chagán elé s
elmondá rövid üdvözletét:
– Üdv neked, Dalma! s magától utána tevé: «ha megnövünk, mink is veled
megyünk a harczba!»
Dalma sóhajtva tekinte szét. Mindenütt örvendő arczok vették körül. A
nép boldog volt és derült, a fák fel voltak koszorúzva, az erdőben
elszórt sírok beültetve lobogó kopjákkal, csak az ő lelke volt sötét. Az
áldás nem fogott rajta.
Majd jöttek a «hegedősök» húros hangszereiken nemzeti dalokat verve;
megszólalt a koboz és tilinkó, s míg az ifju szittya leányok
hőskölteményeket daloltak, körbe állt a fiatalság s eljárta a
«dalitánczot». Az ifjak kezeikkel a csatát utánozva tánczoltak, közbe a
hölgyek szelid éneklése zengett.
E pillanatában a közörömnek egyszerre szomorú kürthang rivallt meg a
háttérben s míg a mulatozók botránkozva tekintének az ünnepélyt zavaró
gyászhangra, Dalma mellett egy baljóslatú hang szólalt meg:
– Ez a zomotor hangja.
A chagán megdöbbenve tekinte oda. Kubláj állt mellette, trónjára
könyökölve.
A gyászhangok mindig közelebb érkeztek s nem sokára lehete látni a
szekeret, melyen fehér lepellel leterítve s zöld gallyakkal körültűzve
állt a gyászravatal, mellette földig lefátyolozott nő haladt.
A kikiáltó kürtjébe fujt és szólt:
– Dicső chagán és egybegyűlt férfiak! Ez előttetek álló gyász nő nevében
tudtotokra adom, hogy e nő «tetemre hív» benneteket általam, melynek
engedelmeskedni tartoztok haladéktalanul és ha az első vezér, vagy maga
a chagán volna is, a kit e nő hivni fog, az tartozik kezét a meggyilkolt
sebére téve leesküdni a vádat magáról. Szent a törvény és áll
mindnyájunk felett!
A férfiak néma főhajtással fogadák a kikiáltó szavát, maga Dalma is
leszállt trónjából, inte a gyásznőnek, hogy hívja fel mindazokat, kikre
gyanúja van.
Halila csendesen körültekinte sűrű fátyola alól; s a mint a férfiak
egyenkint végig lépdeltek előtte, kérdezve: «van-e rám gyanúd?» némán
inte nekik, hogy menjenek tovább.
Egyet sem hivott a hullához.
– Kire gyanakszol tehát jó asszony? kérdé Dalma, miután az mindegyiket
elutasítá.
Halila ekkor megpillantá Kublájt a trón mellett s rámutatott egyenesen.
– Ő reá! kiálta Dalma megdöbbenve. Ő Disabul követe.
– Tudom. Felelt Halila kikelt hangon s újra inte Kubláj felé.
Ez düh- és félelemtől reszketve huzódék hátra.
– Ez asszony őrjöng! hebegé. Én nem tartozom törvényeitek alá.
– Törvényeink nem ismernek különbséget, szólt Dalma. Ha e nő gyanúja
alaptalan s te ártatlannak érzed magadat, nincs miért rettegned; de ha
bűnös vagy, itt vétettél, itt lakolsz meg.
– De e nő engem félreismer.
– Ismerlek jól, szólt közbe Halila. Magad megvallád, hogy te ölted meg
férjemet; jer, tedd sebére kezedet, hadd szóljon a seb.
Kubláj huzódozva lépett oda s fogcsikorgatva sugá Halilának:
– Elárulál, de el fogsz veszni te is. Gondolj Astarothra.
– Mért nincs tíz életed, hogy férjemért áldozhatnám valamennyit.
– Legyen tehát, szólt Kubláj s kezét vakmerően a holt sebére tevé.
Mindenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde
felszökellni a sebből s elborítá a szemfedőt.
– Gyilkos! kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel.
– Te vagy e férfi gyilkosa? szólt Dalma szigorú hangon.
– Igen, én! Kiálta egyszerre vakmerően Kubláj, s lásd meg, ki volt az, a
kit megöltem?
S ezzel felrántá a szemfedőt, mely alatt Elemér holtteste feküdt,
hidegen, sápadtan…
Dalma, mint kit a villám ütött meg, rogyott össze a holttetemre,
szívszaggató hangon kiáltva:
– Elemér! kedvesem.
– Hah! Fájdalmad elárult! harsogá Kubláj diadalmámában. Te nő vagy és e
férfi szerelmesed. Trónod enyim.
– Tiéd a vérpad! szólt Dalma fölegyenesedve fájdalmas dühében. Nincs
hatalom, mely megmentsen boszúmtól.
– Így! így! biztatá Halila, megfogva Dalma kezét, ne hagyd őt kezeid
súlyát kikerülni. Törd össze, semmisítsd meg. Ölje meg a bakó, temessék
el a hollók, sirassa meg a vihar, átkozzam meg én!
– Te nem parancsolsz e földön többé! kiálta Kubláj. Én ország, világ
előtt vádollak, hogy nem vagy férfi, hanem leány s országod e miatt
Disabul országa lett, néped az ő alattvalója, te magad az ő rabszolgája.
Tedd le fejedelmi pálczád.
– Fejedelmi pálczám e kard! szólt Dalma, fölemelve azon kardot, melyet
az imént kovácsolt s miként egykor őse, Bertezena, épen úgy vágta ketté
Kublájt, hogy két része jobbra balra hullott.
– És most – kardom mutassa meg: férfi voltam-e, vagy asszony!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nehány hó múlva megkezdé Disabul tatár szövetségesével a harczot a
varchoniták ellen. Dalma keresni látszott a halált, egyetlen jóltevőjét
még e földön. Nem is sokáig váratott az magára, egy dicsőséges viadalban
a sereg élén csatázva elhullott. Holtteste úgy elveszett, hogy senki sem
talált rá többé.
Dalma halála után a varchoniták felkerekedtek egész nemzetestűl s
elmentek jobb hazát keresni. Inkább elhagyták ősi országukat, mintsem
rabszolgák maradtak volna benne.
SHIRIN.
Persia földén vándorlunk… Két árnyék követi léptünket: egyik a naptól
vetett, másik a multak emléke. Minden kőnek, minden dombnak története
van itt, mely beleszövődik a világhistoriába; ezek a rongyos sárpaloták
fényes városok romjaira vannak épülve, s azok a kecskék amott királyok
sírján legelésznek.
Domb emelkedik itt amott, kövek állanak ki belőle, külföldről jött
tudománybuvárok megássák az elhagyott dombokat; senki sem tudja már, mi
volt, mi emelkedett ott? és ők titkos borzalommal olvassák a kiásott
kövekről, hogy ott Ninive feküdt. Tovább mennek, – két-három napi járó
földre s valahány halmot megkérdenek, a romok azt felelik, hogy ott
Ninive feküdt. Egyik végéről nem lehet meglátni a másikat, egy egész
ország fekszik ott eltemetve. A nép elmegy mellette egykedvüen s
csodálva kérdi, hogy mit néznek e halmokon az idegenek, miken
ősemlékezet óta vad bokor és zöld fű terem?…
A régi Persia, Róma vetélytársa, a világhódító satrapák, a fényes
udvarok temetve vannak; sírjaikra senki sem gondol kegyelettel, neveik,
tetteik ott porhadnak a historia hideg lapjain; de a szerelmet, a szelid
ábrándokat megtartogatta a halhatatlan népköltészet, átmentek azok az
élő nép szivébe s a messze kornak tündérszerelméről beszélnek a
hagyomány regéi.
Mi van e nagy halmok alatt, azt a nép legvénebb bölcsei sem tudják
megmondani, de ha kérdenéd, hogy micsoda három halom az ott Kazri-Shirin
mellett, hova a környék ifjú leányai szelid danáikkal szoktak eljárni,
körültánczolva azokat tündéri karéjban? erre mindenki megtudná mondani,
hogy az egyik sírban Ferhad fekszik, a halhatatlan művész, azon nyilik
piros rózsa, a másikban Shirin alszik, a tündérbáju királyné, rajta
nyilik fehér rózsa; közepett fekszik Omaya, a vén gonosztevő banya, a ki
őket megrontotta, ezen terem tövisbokor. A két rózsabokor ott áll
ősemlékezet óta, ágaikkal egymást látszanak keresni, hulló
virágszirmaikkal behinti a szél a tájat, és azért jár évről évre ide a
környék leánya, hogy a rózsát megöntözze és elbeszélje egymásnak Ferhad
és Shirin szerelmét.
* * *
Nyugati Persia egyik legkiesebb rónáját hosszu félkörben szegi be a
Behistán hegyláncz; szelid zöld halmokon kezdődik előbb, melyek mindig
magasabbra hágnak, kopár bérczek, szédületes ormok emelkednek egymás
fölé, legmagasabb, legzordonabb bércz közöttük a Takhtibostan, a «kertek
trónja», mely ugy tűnik fel sötét, lombtalan homlokával a körüle
elterülő Kirmandzsah virány fölött, mintha agg kopasz király lábainál
ülne a viruló menyasszony.
A Behistán hegyláncz egy nyitott könyv, melynek sziklalapjaira népek,
királyok és hősök története van felirva. A sziklák oldalai, az ormok, a
gránitköbök tele irva ékbetükkel, miket bölcsek és költők véstek oda,
csodásan vegyítve a költőileg szépet a történetileg nagygyal, s a hol
kifáradt a bölcs és a költő, folytatá a mondákat a szobrász, odavésve a
néma betük közé a királyok, hadvezérek, csaták, vadászatok élő alakjait.
Minden királynak volt új hire, új dicsősége, voltak költői, szobrászai,
kik új költeményekkel, új szobrokkal faragták tele a bérczeket, s mikor
már nem voltak sem költők, sem királyok többé, előjöttek a vad bokrok,
vad virágok, körülnőtték, körülfolyták a komoly faragványokat s most ott
állnak e másfélezredéves kőalakok, minden évben fris lomb, fris
folyondár által bezöldelve.
A Takhti-Bostan tetejébe, a meredek sziklafalon háromszáz lépcső vezet
fel, s ott egy kiálló emelvényen végződik. A lépcsők fokai vakmerő
kapaszkodót képeznek a sima, egyenes bérczoldalba vágva: a gondolat
őrült merész; a hegytetőn semmi sincs egyéb egy ülőhelynél, éltét kelle
annak koczkára tenni, ki e szédületes lépcsők fokain felmászott odáig,
hogy onnan széttekinthessen.
Most nincs mit látni onnan. Kelet felől a sós puszta sárga látköre vonul
el, a közelben elvadult pagonyok lepik a tetőket, a dámvad megjelen és
ismét eltünik a sűrű rengetegben, csak itt-ott mered fel egy-egy fehér
oszlop félig letörten a magas zöld közől, jelentve, hogy itt temető van.
A hegy oldala mellett zuhogva szakad alá egy tajtékzó patak, százölnyi
magasan fölötte látszanak valami vízvezető maradványai; valaha ott járt
a folyam s most ismét kiszabadítá magát az emberi kéz rakta börtönből s
szabadon zúg, csattog ismét szikláról sziklára omolva, s fergeteg idején
száz mázsás kövekkel hajigálja a völgyet, miket meggyült haragjában a
sziklákról letép s alant ismét összetorlaszt.
A mult században egy csonka szobor feküdt e patak medrében, félig a part
szikláihoz dülve, melyek nem engedték alább hengeredni; talapja nem volt
már, egyik felemelt karja is hiányzott, de arczán még kivehetők voltak a
női vonások, öltönyén a rávésett gyöngyök és virágok maradványa, fején
még állt a gömbölyű tiara, a sassanidák fejékéhez hasonló, s alakjának
plasticai szépségéről még lehete gyanítani a művész lelkesülését, mely a
kőnek éltet adott. Így látta azt egy frank utazó, a köznép által
virágokkal koszoruzva, lombokkal körülaggatva, mert az a hit élt a
népben, hogy a ki e szobornak áldozatot hoz, az szerelmében meg nem
csalatkozik, – és a szerető szív háládatos.
E követ Shirin szobrának nevezik, és a patak maga is Shirin nevet visel.
Ujabb években angol történetbuvárok felkeresték Shirin szobrát és
patakját.
A patak azóta mélyebbre hengerítette le a szobrot. Most fel van az
állítva a part szélire, – virágokkal körülaggatva, mint az előtt, – a
szeretők szíve védje, mint hajdan, – de emberalak nincsen rajta többé.
Az arcz, a diadem, a ruhák rózsa- és gyöngyfüzérei le vannak róla
zsurolva egészen, kopasz, alaktalan kődarab, melyet a nép úgy említ,
hogy a «szép Shirin».
A patak benn a behistani hegyek között fakad, két óriási kőboltozat
alól, melynek mélyedésiben fejedelmi csoportozatok vannak vésve művészi
kéz által.
Az egyik boltozat padmalyán két szárnyas női alak látszik lebegni,
gondosan faragott szőlőlevelek és borostyánfonadékok közepett kezeikbe
nágas koronákkal, mikkel egy középen álló félholdat látszanak kinálni.
Alattuk, haut reliefben faragva, ül egy vén, komoly király sphinxektől
emelt trónjában, lábainál egy ifjudan szép nőalak foglal helyet, épen
úgy, mint a Kirmandzsah völgy a Takhti-Bostan hegy lábainál.
A király fején hat ágú hegyes korona van kettős szárnynyal, hosszú haja,
hosszú szakálla rendezett fürtökbe szedve, melyek helyenként gyöngyökkel
vannak átfűzve, – haj és szakáll. Királyi pálczája magas, földig ér és
fölül liliomban végződik, félkarjával arra támaszkodik. Hosszu palástja
művészi redőkbe van szedve, alóla görbe kard s hátul megnyuló sandalák
látszanak elő: – elől szétnyilva egy lánczszemekből font pánczélt enged
látni, mely apró csillagokkal és keresztekkel van átszőve.
A lábainál ülő női alak bizonyosan a királyné, fején a gömbölyü tiara, a
gyöngy-gombbal tetején, a finoman redőzött öltöny mindenütt tapadva a
tagokhoz, látni engedi az idomok tökélyét, s e mellett a ránczolatok oly
odavetetten könnyük, mintha csak a keresztülkasul font gyöngy- és
rózsafüzérekre volna bizva, hogy azokat összetartsák. Az egész alak oly
nemes és olyan gyöngéd, arczán lélek szól a kőből, minden vonás szelid,
bájos, nem olyan holt, mint más szobrok, látszik rajta, hogy a kéz, mely
alkotá, költőé volt – a szerelmesé.
Egy harmadik alak ifju férfit ábrázol, ki koronát nyujt a hölgynek,
egyszerű talár van rajta, mely válltól sarkig fedi. A kül elemek hatása
elől megvédve, tökéletesen ép maradt e mű, részletei oly finoman vannak
kidolgozva, hogy még a hölgy ruháit kapcsoló rózsák szirmai s a király
pánczéljának egyes lánczszemei is tisztán kivehetők rajta, magának e
három arcznak kifejezése pedig épen meglepő.
A király magasztos tekintettel néz el maga elé, látni rajta, hogy ez
arcz a minden királyok leghatalmasabbikának arcza lehet csupán, kinek
lábai előtt kelet és nyugat reszketve hajtja meg fejét és a ki jól tudja
és érzi hatalmát.
A hölgy szeliden, alig nyiló mosolylyal tekint fel, arczán bűbájos
ábránd dereng szét, mely a kő fehérétől még tündériebb kifejezést nyer.
Bizonyára ez arcz a minden királynék legszebbikének arcza, kihez imádva
fordul minden érző szív, – és a ki semmit sem tud arról, hogy ő szép és
szerettetik.
A harmadik alak egy szomorú arczú ifju.
A bolthajtás mellék gádorai apró domborművekkel vannak tele, miken
szarvas- és vadkanvadászatok vannak ábrázolva, amott lovon, itt
elefántokon üldözik a vadat a férfiak; másutt csaták ábrázolatai,
összekeveredett tömegekkel, miknek legkisebb alakját is csodás
biztossággal egészíté ki a szobrász. Másutt ismét pompás hajók, mik nagy
tavakon úsznak, tele hárfázó hölgyekkel, kik közt egy kopasz vén hárfás
ül középen.
Az átelleni bolthajtás fülkéjét egyetlen óriási alak foglalja el:
ugyanazon hosszu szakállu király lovon ülve, harczi köntösében, fején
korona, kezében bárd és gömbölyű paizs, hátán puzdra, ruhája
sárkányokkal és virágokkal van czifrázva.
E két bolthajtás között egy óriási mű veszi kezdetét, egy vakmerő hegyi
út, mely a Behistan hegylánczot egyenesen ketté vágni látszik. Alig
lehetne elhinni, hogy e merénylet emberi kéz munkája, ha az oldalfalak
mindenütt tele nem volnának ugyanazon ábrándarczú hölgy képeivel,
szobraival; két, háromszáz láb magasra emelkednek kétfelől az áthasított
bérczfalak, miket valami óriás, lőpor segélye nélkül tört keresztül; míg
egyszer félben szakad a mű, mintha a vakmerő kisértő belehalt volna
vállalatába, s nem támadt volna utána senki, a ki azt folytatni merje.
E roppant művek mind egyetlen költői lélek őrült szerelmének emlékei.
Ama csonka szobor a patakban, – a takhtibostani meredek lépcsők, – az
omlott vízvezetők, – a bolthajtások domborművei, – s a behistani átvágás
– mind egy tündéries regének mythosszerű lánczolatát képezik, melynek
szereplői régen elköltöztek, – ki a földbe, ki az égbe, – de emlékét még
ketten tartogatják: egyik a nép, ki danáiban a szerelem csodáiról
beszél, másik a kő, mely e csodákat megörökíté.