És még mindig nem következik a románo csibakéró sziklariben.
Elébb az exegesisén kell kezdenünk, hogy támadt egy magyar főherczeg
keblében az a gondolat, hogy ő a czigányok nyelvét tanulmányozza?
Fiatal korában jött az az eszméje, hogy ő a magyarok eredetét szeretné
feltalálni. Hogyan? A nyelvészet nyomán.
Ha a czigányok őseredetét fel lehet vezetni Hindosztánig, miért ne
lehetne a magyarokét is Ázsia belsejéig?
De hát vajon igaz-e az is, hogy a czigányok Hindosztánból származtak?
Ez a kérdés volt a kiindulási pontja.
A Vasa-ezrednél, kinn Lombardiában, a hol a főherczeg az 50-es évek
elején szolgált, volt 36 czigány katona. Azokat József főherczeg
egyenkint magához hívta, külön mindegyikét kikérdezte egyes szavak
jelentése iránt, míg meggyőződött róla, hogy az igazi szavakat mondják,
nem csalják meg. (Eleinte megpróbálták). Mikor e szavak össze voltak
gyüjtve, akkor megtanulta tőlük a ragozást, a szókötést, a declinatiót,
a conjugátiót, jó studium volt a grammatica viva.
Mikor Magyarországra visszakerült, már akkor jól tudott czigányul.
Egyszer egy erdélyi városba kerülve, a vendéglőben ebédelt együtt több
tiszttel, a kikkel akkor a polgári hivatalnokok is együtt tartottak. Ott
volt a Bezirkscommissär is. – Nagy úr volt akkor egy Bezirker!
A terem közepén egy czigánybanda huzta – a polkát, meg a mazurt.
– No most elhuzatom velük a nagyidai keserves nótát, mondá a kerület
főnöke.
– Bajosan teszik meg, szólt a főherczeg. A czigány nem igen áll
kötélnek, ha a maga nemzeti gyászát akarják vele elhuzatni.
– No majd én megmutatom, hogy nekem megcselekszi!
A főherczeg erre odaszólt czigányul a primásnak.
– Húzd rá neki azt a nótát, a melyikért huszonöt botot kell kapnod, én
minden botért, a mit kiállsz, száz forintot adok.
A primás ráhunyorított, s azt mondta rá: «csácsó»! s a mint a nagyságos
úr ráparancsolt, hogy huzza el a nagyidai nótát, rárántotta neki a
Rákóczy-indulót.
A Bezirker majd a bőréből ugrott ki dühében, de a czigány olyan ártatlan
képpel esküdött mennyre-földre, hogy ez az igazi nagyidai nóta, hogy
inkább adott neki egy fertálybankót, csak ne huzza tovább.
– «Jobb szerettem volna én ennél a huszonöt botot!» szólt nagy búsan a
primás.
(A főherczeg szerint a czigányok gyásznótája nem a nagyidai vereségről
szól, hanem az őshazájukra való visszaemlékezést tolmácsolja).
Azután folytatta József főherczeg a czigánynyelv tanulmányát korábbi
nyelvészek munkái, pld. Liebig nyelvtana nyomán, s külföldi utazásaiban,
a más nemzet czigányai között.
Egyszer egy nagy német városban akadt egy vén czigány-asszonyra, a kinek
a czíme csak ez volt: «Die alte Hexe». – Ennek a bátyja az akasztófán
halt meg, úgy szintén az apja is, – valamintségesen a nagyapja is; –
tehát jó familiából való. – Ő maga azonban «egyptomi bűvészet»
segélyével csodakurákat művelt s hetedhét országban híres volt felőle.
Különösen a makacs női bajokat, a mik minden orvosi tudományon kifognak,
csalhatatlanul meggyógyította. Két magas fejedelmi hölgy is, kik közül
az egyik a főherczeg rokona, fölkeresé a csodatevő czigány-asszonyt,
József főherczeg kiséretében. Mikor a főherczeg a czigány-asszonyhoz
belépett, megszólítá őt a maga nyelvén: «te vén asszony! hát mért
hazudod te azt, hogy te egyptomi vagy, hiszen tudod, hogy mink Indiából
jöttünk ide!» Nagyot lobbant az öröm a vén asszony fekete arczán az édes
czigány szóra. «Hát hogy ne tudnám? De hát azoknak a fehérbőrüeknek
nagyot kell hazudni, hogy elhigyjék! Csak te hallgass! Téged nem csallak
meg, de ha ezek meg azt kivánják, hát hadd legyen nekik, a mit kivánnak.
S azzal elővette az egyiptomi varázs mondatokat, (a mikkel a zsizsiket
üzik ki a lencséből) aztán disznózsirból elkészítette a csodatevő írt, a
minek a reczeptjét a mágusok hagyták hátra papyruslevélre irva. József
főherczeg nem árulta el a csodaszer titkát a magas úrhölgyek előtt s
azok bizonyosan meggyógyúltak tőle. – Nagy orvos a hit!
Külföldön a czigányok közé fehérek is keverednek, hanem azokat az igazi
czigányok magasról lenézik, s csak a legaljasabb szolgálatra használják;
azt tartják, hogy ezek rontják a czigány becsületét. Nálunk nem szokás
ez.
Egy öreg magyar czigány primás, a ki a főherczegnek nagy kedvencze volt,
összeirt egyszer a számára egy egész czigány szótárt is. Csak az a baj
van vele, hogy az öreg primás a czigány nép Kazinczyjának képzelte magát
s olyan új szavakat csinált a miket semmi czigány meg nem ért. Például
erre a szóra «ágyu», a mi a czigányban nincs meg, összeragasztott két
szót «ágy-gyúl», úgy hogy most meg egy czigány Szarvas Gábor kellene
hozzá, a ki a szótárát kinyelvőrölje.
De nagy praktikus hasznát is vette József főherczeg a czigánynyelv
ismeretének. A csehországi hadjárat alatt rajta kaptak egy czigányt,
hogy a poroszok részére kémkedik. Más tábornok főbelövette volna rögtön,
talán a főherczeg is, ha nem czigány a kém; – így azonban maga elé
hozatta s elkezdett vele czigányul beszélni. «Mit fizetnek neked a
burkusok, a miért nekik hírt viszesz?» – «Hát, hire válogatja: van
olyan, a melyikért száz tallért, van olyan, a melyikért ezer tallért
adogálnak.» – «Aztán hány púrdéd van otthon?» – «Egész kápláralja; csak
azokért adtam rá a fejem». – «Hát én nem bánom, hordj hirt felőlünk a
burkusoknak; ha te nem teszed, megteszi más; hanem aztán viszont én
nekem meg hozz hirt a burkus táborból, hanem nekem nincs ám annyi
pénzem.» – «Neked pirincz megteszem én azt a te aranyos szép szavadért
ingyen.» – S az egész hadjárat alatt az a czigány család volt a
főherczegnek a legjobb hadi kéme – a poroszok költségén. Azok száz
szemmel strázsálták az öreg czigányt, hogy el ne árulhassa őket, hanem
az a purdéitól küldötte az izenetet, s azok az arasznyi porontyok olyan
pontosan elmondták a rájok bizottakat, mintha irásban hozták volna.
Ezután kezdett a főherczeg az összehasonlító nyelvészeti tanulmányhoz.
Először az európai különféle czigány idiomák eltéréseit tanulmányozta
át, azután fordult az ázsiai rokonszerü nyelvek egybevetéséhez. Hogy
ebbe a vizsgálatba belemélyedhessen, meg kellett ismerkednie a
szanszkrit, arab, török, hindusztani nyelvvel, irodalommal,
irásjegyekkel.
Ennek a tanulmánynak az eredménye a «románó csibakéró sziklariben».