Hányszor vett részt azóta a nádorfi az olyan aratásban, a hol a
lekaszált kalász Isten képét hordja! Ott volt a nagy világcsatákban,
mint dandárvezér; a 66-iki háboruban az ő ágyuié volt az utolsó szó.
Mikor Pozsonynál félbeszakítá az ütközetet a fegyverszünet izenete,
olyan fekete volt az arcza a lőporfüsttől, hogy a mint a kifáradt
tisztikarral együtt ebédhez ült a «Zöldfában», a jó öreg Palugyay «Herr
General»-nak czímezte.
«Hát nem ismer már, öregem, hisz egykor jó barátok voltunk!»
És annyi füstfelhő, golyózápor közül mindig sértetlenül jött elő.
Golyó kikerüli, vadkan meg nem tépi, darázs meg nem szúrja.
A vadkant soha sem lövi, mindig késsel szokta felfogni (pedig egyszer
beletört a kése s majd Zrinyi Miklós sorsára jutott), s a méhek közé
tévedt tolvajdarazsakat kiszedi a kezével: nem bántják.
«Bizonyosan tisztelik Árpád vérét», mondám rá, mikor a szememmel láttam
ezt a merényletet.
«Jobb magyarázatát adta ennek az x-i plébános, szólt a főherczeg;
szerinte valami olyan rossz illata lehet a kezemnek, a miért a darazsak
irtóznak beleharapni».