Az alcsuthi uradalom egy négyszögmértföldnél nagyobb területet foglal
el. Még ezelőtt hetven évvel ez az egész tájék egy nagy kietlen
pusztaság képét mutatta. Vadvizes völgyek, a mik büzhödt mocsárokon
végződtek, kopár sziklahátak, meztelen, sivár agyagdombok, aszú,
tövisbozótos legelők vettek körül hosszú bogárhátú vályogtanyákat, a
mikben a birkások teleltették juhnyájaikat. Ez volt az egyedüli
gazdaság: a birkatartás.
Mikor József nádor átvette az alcsuthi «pusztát», az egész nagy
területen nem volt több, mint három élő fa: egy fűzfa vizenyős lapályon,
egy diófa a legelősikon, és egy tölgyfa a hegytetőn. Még most is megvan
mind a három; kegyelettel őrizve, ápolva, körültámogatva. Egyéb fa nem
volt. Az ákácz még nem volt ismeretes Magyarországon, s a platán még
akkor csak a fejedelmi díszkertek vendége vala Európaszerte.
És József nádor elhatározta, hogy ebből a sivatagból fog egy
mintaparadicsomot alakítani.
De még ha csak a sivatag pusztával kellett volna felvennie a nehéz
küzdelmet! Hiszen a föld olyan jó «gyermek»; megjavul, ha javítják; de
nagyobb ősbozót volt ott az emberi társaságban.
Az egyik szomszédság voltak a «bicskei» nemes urak.
Azok a hirhedett verekedők, a kiket szekéren hordtak vármegyéről
vármegyére, tisztujításokra, alkotmányos jogokat gyakorolni furkós
bottal; a kiknek segítségét igénybe vették bracchiumok, repositiók
alkalmával. Le van irva «Rab-Ráby»-ban ezeknek a vándor hőseknek a vitéz
működése egy ilyen «önbiráskodási» harczban, a mire hajdani jogi
praxisunk felszabadított bennünket. Nem parancsolt ezeknek se a
vármegye, se a dicasterium soha!
A másik szomszéd pedig volt a dobozi compossessoratus. Mind csupa nemes
urak, a kik a szántás-vetés mesterségeig, még e rövid kilenczszáz
esztendő alatt, hogy Árpáddal bejöttek, meg nem alázták magukat. Rendes
foglalkozásuk volt ez ideig lovakat eladni, a nélkül, hogy lovakat
vennének. Ha paraszt tenné, azt mondanók, hogy «lopás», de nemes ember
nem «lop», csak «hódít». Az elhódított lovakat átverték a Dunán a
szigetségbe; ott eladták styriai lócsiszároknak, s azok vitték odább.
Ezt úgy hijják, hogy «szabad kereskedés». Utazni nem is igen mert senki
Dobozon keresztül, mert ott valami ingóját bizonyosan kisajátították. S
aztán panaszra menni a szolgabiróhoz a doboziak ellen, tiszta bolondság
lett volna; ugyan ki ne ismerné ezt a szép nótát:
«Ha a főbiró háborgat,
Lopok neki egy pár lovat;
Behajtom az udvarára;
Még meg is hí vacsorára.» (Akkor volt az!)
József nádor föltette magában, hogy ezekből a kevély, rakonczátlan,
tolvaj népekből, becsületes, munkás, okos embereket fog alakítani, s a
mint a táj képe lassan átidomul kopár sivatagból áldástermő viránynyá, a
rajta lakó ember is átnemesül vad, szilaj duhajból derék honpolgárrá.
S a kettős munka már a második nemzedéknél be van fejezve. Mind a kettő
teljesen sikerült.