Következtek e szavakra a tettek: az ölelkezés, összecsókolózás, a
tánczra kerekedés. Még annál is nagyobbak.
A muszka hadnagy szeretett volna emlékül magával vinni olyan igazi
magyar bankókat. (A hol a tábora letelepedett, ott már az ilyent
mutogatni halál volt.) Kináltuk neki ajándékba: hiszen kétséges értéke
volt már. De nem fogadta el. Aranynyal, ezüsttel váltotta be. Imperiált,
rubelt dobált a magyar bankóért. Pedig csak egy hadnagyocska volt.
Végül, mikor már jól berugott, osztrák tíz forintos bankókat csavart
össze fidibusznak, azokkal gyujtott szivarra.
Másnap már ugyan felszállt az agiója a magyar bankónak: de annyival
lejebb szállt az ágiója a magyar kardvasnak.
Meg volt mérgezve minden ember a muszka tiszt szavától: hiába volna
tagadni.
A mint a magyar fővezérrel összejöttem (még akkor is nyitott volt a
sebe, a mit a fejére kapott az ujszőnyi ütközetben, beduin módra volt
átkötve egy kék-fehér selyemkendővel: O...y doktor barátom ott előttem
távolítgatta el belőle a csontszilánkokat) megkérdeztem tőle, hogy mért
jártak itt a muszkák.
– Fegyverszünetet ajánlottak.
– Békealkudozás végett?
– Van eszükben! Csupán azért, hogy időt nyerjenek bennünket körülfogni.
Nem álltunk rá.
– Az a hír, hogy az orosz fővezér önnek egy pár drága pisztolyt küldött
ajándékba.
– Az náluk szokás. Én viszonoztam neki az ajándékot a magam
pisztolyaival. (Azzal elővette, megmutatta a szép kaukazi művű
ezüstveretes orosz pisztolyokat.) Hanem azért, ha összekerülünk, bizony
a saját pisztolyával lőjük agyon egymást.
Hát nem lőttünk agyon senkit.
Az uj-aradi ütközetben már nem akartunk verekedni. Elfeledtünk mindent,
a mit tizenhat csatában tanultunk.
Láttam ott valamit, a mi most is kiugraszt az ágyamból, ha vele álmodom.
A tollam kartácsokat fecskend engedetlenségében: nem akarja leirni!
Láttam a huszárokat futni! A mi centaurusainkat, a világverő hősöket
futni számra kisebb ellenség előtt. Nem fogott már a kardunk. Nem
találtuk már a szivünket sehol.
Kövezz meg bennünket, új nemzedék: jól teszed! de mindannyiunkat!
… Hol is hagytam csak el?
Ugy «kétezer szekér».
Kétezer szekér állt összetorlódva Arad körül.
Ez volt az utolsó sziget a tengerben.
Az utolsó éjszakán, mint az árvíz, öntötte ki az ágyaikból az embereket
az a hír, hogy a magyar fővezér az egész seregét fel akarja oszlatni
apró csapatokra s azzal guerilla harczot fog folytatni az erdélyi és
bánsági hegyek között; s hogy időt nyerjen a kibontakozásra, abból a
kétezer menekült járműből szekérvárat tömörít az orosz hadsereg utjában
s az alatt, a míg a muszkák azt megostromolják s utjokból
félretakarítják: ideje lesz a havasok útszakadékait elérni.
Hej, de olcsó lett egyszerre a szekér! A melyet tegnap ezeren vettek, ma
kétszázért kinálták. Vágtatott, ki merre látott. A széles utczán alig
birtak a szekerek kimenekülni; délig tartott hajnaltól az utazás a
piacztól a város végéhez.
Nagy esők jártak az elöző napokon. Az út fenékig volt ázva. Egy roppant
nagy faltörő vas ágyu, a mit a temesvári ostromparkról menekítettek
idáig, ott pihent a kátyúban rézsutfekve az uton, nyolczbivalyad
magával. Az elzárta az országutat.
No hát keresztül az árkon, neki a mezőnek, a merre világ van!