Hát bizony a szép álomnak most már vége.
A szép álomnak arról a szép halálról.
Nem osztogatják már azt! «Muszáj» élni.
Egy csoport férfi azt mondta: «ejh, minek fussunk szét: maradjunk
együtt, mint hajdan a szenátorok a római forumon! Ezek legalább
biztosították a maguk számára a jó halált. Én is köztük voltam. Igazuk
volt; de nekem is.
Hisz mi az ördögnek is álljak odább? Ha nincs haza, ha nincs magyar
nemzet, ha nincs magyar költészet, irodalom többé! Minek a Tyrtæusok
fajtája? Tele sírni olcsó könyekkel az angyalok csizmaszárát, a kik nem
akartak segíteni rajtunk? Ha a kard kiesett kezemből, pokolba a lanttal!
Kinek éljek?
«Nekem!» csendült meg egy angyalhang. A bizony. Az égben lakó angyalok
ugyan hátat fordítottak, hanem a földön lakó felkeresett, rám talált: a
világosi «romok» alól magával ragadt, a hogy a walkürök elragadják a
csatamezőn feledettet; s azután elnyelt bennünket a vaderdők mélysége,
puszták délibábja.
A világosi nap után öt hónapig nem hallottam egyebet, mint a rigók
fütyölését, kondák kolompolását a Bükk erdejében. Áldott legyen a kéz,
mely ez öt hónapot kitörülte az életemből!
Ott gondoltam ki az ilyen meséket, – a melyekről csak évtizedek mulva
tudtam meg, hogy igaz történetek.
Abban a hosszú hegy csoportban, melyet egy névvel Király-hágó alatt
szoktunk érteni, látni a régi térképeken egy magyar falunevet, a sok
oláh között. A név magyar volt, hanem a lakosai már nem voltak azok.
Valamikor azok lehettek. Az egyes lakosok magyar családi neveket
viseltek még, de már a keresztneveik Ilia, Juon, Vaszilie. Még
nagyobbrészt nemes emberek is voltak a mellett. Tagjai a tekintetes
Karok és Rendeknek, a kiket restauratiók alkalmával szekérrel szoktak
felvinni a vármegyeház udvarára. Sőt az anyakönyveik bizonysága nyomán
még kálvinisták is voltak valaha. Aztán eloláhosodtak, elvesztek a
tengerben. Nem kaptak hitükbeli papot, nemzetükbeli tanítót, pap pedig
kell a halandó embernek, a holt embernek meg épen, hát fogtak, a milyent
kaptak, pópát és dászkált: attól aztán lettek oláhokká; hanem azért
három dolgot még sem hagytak el a régi megszokásból: az egyik az, hogy a
házaikat kívülről bemeszelték; a második, hogy hosszúszárú csizmát
hordtak; a harmadik, hogy a magyarokhoz jó szívvel viseltettek. Az
elmult tél keserves lázongásai alatt sok üldözött magyar család talált
náluk menedéket s azután elterjeszté a jó hirüket.
Megint ujra kezdődött a menekülők vándorjárása.
A legelső csapat volt az Erdély felől futó. A segesvári vesztett csata
után jöttek a leányok, a kik nem találtak a vőlegényeikre többé, ki
Magyarországra. Hozták a rémhirt: «jönnek a muszkák!» Még meg sem
pihentek jól, a mikor szemközt jön rájuk egy másik szekérvonat, telve
leányokkal, a kiket a temesvári ütközet tett árvákká. Hozták a rémhirt:
«jönnek a ráczok!» S a míg azon tanakodtak, hogy együtt induljanak-e a
harmadik útnak? ott lepi őket a harmadik leánynépvándorlás, mely Arad
felől ömlik alá; ajkán e rémhír: «jön a német!»
Most már együtt voltak mind a százan.
Csupa lány. Egyetlen egy fegyveres kisérő nem volt velük. Szégyen is
lett volna.
A legelső éjjel valamennyi szekeres megszökött tőlük. Ott maradtak, mint
a túzokcsapat az ólmos esőben. Most már nem is menekülhettek, csak
gyalog, ha lett volna hová?
Százan voltak, kétszázféle tanácsot adtak maguknak: egy sem vált be.
A zűrzavar, tépelődés közepett jön a hire, hogy roppant porfellegek
közelítenek onnan Magyarország felől.
Vajh! melyik jön?
A jó barát-e, vagy az ellenség?
Valjon mit hoz?
Szabadulást-e, vagy elpusztulást?
Milyen csufondáros keresztkoma a sors! Hogy megtréfálja a
keresztlányait! Se az egyik, se a másik nem volt, hanem egy pár
ökörcsorda, a mit a magyar hadtestek egyike után tereltek. Az nem volt
ütközetben; mikor szétbomlott a hadi rend, az élelmező biztos
eltereltette az utból a hegyek felé. A kétszarvú bataillon nem rakja le
a fegyvert.
A hajcsárok csúf, rücskös, szurtos ficzkók voltak; – de mégis csak
férfiak voltak! A vezetőjük tultett valamennyijén: ez volt a
megtestesült Kalibán.
De azért férfi volt: még pedig hős! Lóháton jött, fegyvert viselt, a
kalapjához piros toll volt tűzve.
Ünnepelt vitéze lett a társaságnak. Körülfogták, majd megették: «édes
bácsinak» szólongatták.
S hogy tűrte a hizelkedést a hamis. Meg is fizetett érte emberül. Olyan
nagy szavakkal, hogy azokat még a mennybéli bankigazgató sem birta volna
kész pénzzel beváltani.
«Ne féljetek leánykáim, biztatá a fehérnépet. Most vagyunk már csak
igazán jól. A magyar hadsereg egyesült a muszka sereggel. Most együtt
fordulnak a németek ellen. Konstantint kikiáltották magyar királynak. A
cserkeszek meg a lengyel ezredek mind átálltak hozzánk. Klapka Bécset
ostromolja. A török szultán átküldte a Dunán Omer basát nyolczvanezer
törökkel, Ledru Rollin kikötött Triesztnél százötvenezer francziával,
Stratimirovics az egész rácz sereggel Perczel Mórhoz állt! Olyan ágyúzás
folyik odalenn a Maros mellett, hogy idáig hallik!
S a leányok a füleikkel a földre fekve, hallgatóztak. És csakugyan
hallották azt a nagy ágyúzást, a mit csodaképen egész Tiszán túl hallani
vélt minden ember: én magam is megesküdtem volna rá, hogy hallom. Az egy
országos nagy halluczináczió volt.
Az a rücskös pofa mennyi csókot kapott ezekért a dicsőséges jó hirekért.
Hogy itatták kulacsaik utolsó maradvány borával.
Reggelre aztán ez is odább állt búcsúvétel nélkül, valamennyi
hajcsárjával. A marhákat átverte Havas-Alföldre.
A száz leány ott maradt százképen megcsalva. Tízezer égrekiáltó panasz
egy tömegben.
Azt a falut, a hová a száz leány menekült, valamikor magyar nép lakta.
Kálvinisták voltak és nemes emberek. Egy kis szigetet képeztek a
tengerben, a mi aztán lassankint elnyelte őket: eloláhosodtak. Először
nem kaptak hitükbeli papot, akkor kitértek a keleti hitre; azután
eldisputálták a vármegyén a nemességüket, utoljára elfelejtettek
magyarul. Csak a hosszúszárú csizma viselete emlékeztetett rá, hogy
valaha magyarok voltak; a bocskort nem vették fel. Aztán még maradt
valami más is: valami elveszthetetlen együttfájása a szívnek az anya
nemes szivével, a mi elkiséri a magyart még az oczeánon túl is, s eltart
még akkor is, mikor az utolsó három szót is elfelejtette már az
anyanyelvből: «Isten, – haza, – kenyér».
Ezek a falusi emberek mondták a leányoknak, mikor azoknak a
kétségbeesését látták, hogy bizony rossz helyre kerültek. Jobb lett
volna nekik ott maradni a hadak utjában. Osztrák, orosz katona nem
bántja a védtelen leánynépet, legfeljebb pajkoskodik vele; hanem ha
egyszer a móczok előjönnek, azoknak a keze között kétszer hal meg az
asszonyféle! Azok pedig bizonyosan ide fognak jönni; mert rég fenik a
fogukat erre a falura, a minek a népe nem csatlakozott hozzájuk.
Erre aztán a leányok országgyűlést tartottak. Igazán országgyűlés volt.
Képviselve benne minden vidék, minden osztály és felekezet. Nagyobb
gonddal nem lehetne egy felsőházat összeállítani.
Mi történjék a leánynemzettel?
Az indítványok nagyon szétágaztak.
Olga, a szép árvalányhajú liptómegyei kisasszony azt indítványozta, hogy
követséget kell küldeni az orosz hadvezérhez, hogy vegye oltalma alá a
hadsereg nem harczoló részét, s fogadja el részükről is a kapitulácziót.
Ez az indítvány megbukott.
Fanny, a feketeszemű bájvirág, regényesebb megoldást talált ki. Nem
messze van már Törökország. A férfiak egy része is oda menekült.
Törökországban a szép hölgyeket nagyon megbecsülik. A kiből szultána nem
lesz, mint bayadere, utczai tánczczal, énekléssel szép életkört
csinálhat még.
Ez a kalandos terv is el lett vetve.
Katicza, az alföldi vad rózsa azzal a tervvel lépett fel, hogy
mindannyian öltözzenek fel oláh fátáknak, s álljanak be a falu házaihoz
szolgálóknak: így majd nem ismernek rájuk az idegenek. Ez legtöbb
kilátással birt az elfogadtatásra, de meghiusult a helybeliek
ellenállásán. Ha ez kitudódik, a móczok felperzselik az egész falut s
leölik a lakosságot.
Erre aztán öten-hatan kezdtek el beszélni, s a zsivajnak az volt az
értelme, hogy meneküljön hát, ki merre lát: száz leány száz felé, a míg
az egyiket kergetik, a másik csak megszabadul.
Végre megszólalt a korelnök, a leányok legidősebbike, a ki maga
választotta ezt a méltóságot. Veronkának hítták.
Hogy szokatlan nagy volt a bátorsága, azt már azzal bebizonyította, hogy
kimondá: hány esztendős? Ritka leánynak van bátorsága azt megmondani (ha
a harminczon tulmegy). Az övé pedig tulment már három esztendővel.
– Harminczhárom esztendős vagyok. Sok szép időt megértem. Ki voltam? Mi
voltam? Senki ne kérdezze, a hogy én sem kérdezem senkitől az ő dolgát.
Most egyformák vagyunk mind. Láttam én már férfiszerelmet is,
férfiharagot is, hétköznapi és ünnepi alakjában. Egyiktől sem kell
megijedni. A ki nem ijed meg tőle, azt nem bántja. Azt is megtettem
egyszer, hogy bementem az állatszelidítővel az oroszlánok kaliczkájába.
A ki nem fél, azt a fenevad sem tépi össze. A kutya is annak szalad
utána, a kit futni lát. Maradjunk szépen együtt. Ha jönnek a móczok,
behuzódunk ide a beszerikába. A mi pálinkás hordó csak van a falu
korcsmájában, azt megvásároljuk, mind ide hozzuk a templom udvarára, a
kerítésen belül sorba felállítjuk. Ha ide betörnek, fogadom, hogy mind a
pálinkás hordóknak fognak nekiesni, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy
a templomban is kereskedjék. S ha teleiszszák magukat, békén odább
mennek.
Ez az indítvány aztán tetszett. Egyhangúlag el lett fogadva.
A faluból is voltak ottan többen a leánygyülésen, kiváncsi asszonyok,
férfiak. Az utóbbiak közül feltünt egy magas, sugár legény; arczán olyan
ősmagyar jelleg, mintha Debreczenből való volna. Oláh legény volt ez is:
régi nemes gazda fia. A pópa Gligornak keresztelte.
De nemcsak a deli alakja által tette magát feltünővé Gligor, hanem azzal
a buzgóságával is, hogy a Katicza indítványának pártolást igyekezett a
maga népe közt szerezni: az bizony jó lesz! cselédül fogadni a házhoz
ezeket a szép magyar leányokat. Ő maga ki is szemelt egyet közülök, a ki
legszélről állt a fal mellé huzódva, egy szép szőkehajú leánykát, nem
lehetett még tizenhat évesnél több.
Mikor az indítvány el lett fogadva, Veronka odainté magához Gligort.
– Te neked, úgy láttam, hogy tetszett az az ajánlat, hogy minden ház
fogadjon fel egy leányt cselédnek.
– Igen bizony. De az öregek nem egyeztek bele. A móczok megtudnák és
rajtunk állnak boszut.
– De egy leányt csak be lehetne fogadni egy háztájnak? Az nem tünne fel.
Látod azt a szép szőke leánykát ott, a falnak támaszkodva.
– Hogyne látnám? mikor mindig azt nézem.
– Fogd kézen azt a leányt, s vidd haza az apád házához. Nem való közénk
ez az árva teremtés. A bátyja tábori pap a magyar hadseregnél. A bátyján
kívül más férfinak még a szemébe sem nézett soha. Az egész hadakozás
alatt mindig együtt jártak: a pap a sebesülteket vigasztalta, a huga meg
ápolta. Ártatlan gyermek még. Magunkat, többieket nem sajnálom, hanem
azért az egyért a szívem fáj.
Gligor azt mondta, hogy bizony gondját fogja viselni, ha rábízzák.
– Hát majd este, ha sötét lesz, odavezetem hozzátok. Ne szólj felőle
senkinek.
Akkor aztán azt indítványozá Veronka a társnőinek, hogy örökítsék meg az
ittjárásuk emlékét. Van itt a patak mentében egy óriási palatábla: arra
valamennyien karczolják fel a neveiket. Ki tudja, hátha még egyszer itt
összekerülnek megint.
Így támadt az a fekete album.
Akadt egy áruló a faluban, a ki felkereste a hegyek között táborozó
móczokat és tudatta velük, hogy itt száz úri kisasszony van egy
csoportban. Egyúttal azt is elmondta, hogy a pálinkát mind megvették a
korcsmárostól hordószámra s odavitették a beszerika udvarára. Nem kell
belőle inni, mert meg van mérgezve. A bányák közelében könnyen szerzik a
mirenyt; minden háznál tartanak azt a patkányok ellen.
Éjfél után jár az idő: mindenkit elnyomott az álom a falu házaiban, csak
a leányok voltak ébren, abban a faházban, a mi Isten tiszteletére
szolgál. Ők hallhatták a nehéz lábdobajt, mely megölőik közeledtét
hirdeté. Azok nagy csendben körülfogták a beszerikát, nem is vesződve a
bezárt kerítés ajtajának kifeszegetésével: könnyű volt azon átugrani.
Veronka ott ült a toronyban és onnan nézte, mi történik ide alant? A
borszeszes hordók oda voltak állítva a beszerika ajtója elé. Ha
megiszszák, jól jár vele mind a két fél; ha kiöntik a földre, azzal is
jól jár mind a kettő.
A fejszeütések a hordók fenekére megadták a választ. A széttört
hordókból szétömlött a földre a borszesz, bokáig lehetett benne járni.
– Jertek csak elő, szép méregkeverők! hangzott a támadók kiáltása, s
döngött köröskörül a beszerika gerendafala a baltafokoktól.
Nem lehetett irgalmat remélni.
– Hát így is jól van! mondá Veronka, s azzal leoldozta a nyakából azt a
szép himzett kendőt. Egy üvegcse volt a zsebében, finom illatszerrel:
talán «cservirág-vízzel», azt mind felitatta vele. Akkor aztán egy szál
gyufával meggyujtá a kendőt s ledobta az embertömeg közé, onnan a
toronyablakból.
Egy percz alatt lángban állt a beszerika udvara. A földre kiöntött
borszesz fellobbant a támadók lába alatt s körülfolyta a beszerikát,
elterjedve a deszkakeritésig.
Azokról, a kik az óriási máglyában bennszorultak, nem tudni többé
semmit. Azok a vörhenyeges folyondárok, az a tüskés cziher, a mi azt a
gömbölyű tért felburjánozta, tudna valamit beszélni.
A mi vétkük volt a szegény leányoknak, ez a lángörvény bizony
letisztítá.
A móczok boszuja aztán az ártatlan falu ellen fordult. Annak a helyén
most szép szál erdő tart árnyékot.
A kik elmenekültek a lakosok közül, eltagadták, hogy valaha odavalók
voltak. Még a neve is feledségbe ment az elpusztult helységnek.
A ki elfutott, még azután is üldözték, s ha a ruházatáról ráismertek,
kegyetlenül kínozták halálra.
Gligor a menekülés előtt átöltözteté oláh fátának a pártul fogott
leányt; maga is bocskort kötött s kecskebőrbekecst öltött.
Elől-hátul ellenség volt; ki nem lehetett kerülni, hogy meg ne állítsák.
Eltagadta a születése helyét, azt mondta Hátszegre való.
– Hát ez a leány?
– Ez a mátkám.
– Ha mátkád, esküdjél meg vele. Itt a pópa, azonnal összeád.
Gligor szemébe nézett a leánynak:
– Mit akarsz inkább? Velem együtt élni, vagy velem együtt meghalni?
Szabad a választás.
A leány odanyujtá neki a jobbját.
– No hát, mondd az esküt! kiabálták rá, feje fölött villogtatva a
felemelt véres kaszákat.
– Nem mondhatja, mert néma, mondá Gligor.
A leány nem tudott az ő nyelvükön.
Azért csak összeadták őket, férj és feleség lett belőlük.
De nem bocsátották őket szabadon; ott kellett nekik az ő hegyeik közt
letelepedni, s éjjel-nappal őrt álltak fölöttük, hogy el ne
szökhessenek.
Nem is akartak. Megszerették egymást.
A száz leány közül ez volt az egyetlen, a ki életben maradt.
De ez sem beszélt soha semmit arról a réméjszakáról, mely társnőit
elhamvasztá. Megmaradt következetesen némának. És megmaradt
parasztasszonynak.
Testvére, a tábori pap, a szabadságharcz után a papi pályán fényes
polczot vívott ki magának, egyházi méltóságra emelkedett; nagy vagyont
gyüjtött, s azt halálával mind jótékony, emberbaráti czélokra hagyta. És
huga, az oláh parasztnő, soha sem tudatta vele, hogy életben maradt.
Csak a mikor a derék főpapot temették, akkor láttak a fényes
székvárosban a temetési pompa közepett egy öreg anyókát a hatlovas
gyászhintó után, egy oláh paraszt karjára támaszkodva, bandukolni: ez
volt a nagyhírű főpapnak a testvére. – De még akkor is néma volt.
Magyarul nem volt szabad beszélnie; tehát megtanult némának lenni. Az
utolsó a száz leány közül.