Ernyőtlen parasztszekéren, a minek a fuvarosát állomásról állomásra
hazafiui szónoklattal, bankópazarló bőkezűséggel és főbelövöldözési
fenyegetéssel kellett a tovább utazásra felbiztatni; mellettem az
egyetlenem, a drágám, (még nem voltunk egyéves házasok), oldalamon a
kard, vállamon a puska; a lőcsre akasztva a tarisznya a kenyérrel és
szalonnával, a mivel gazdálkodva kell bánni, mert nem tudjuk, hogy hol
kapunk másikat, ha ez elfogy? előttünk az avar: rétek, miken le van
taposva, de nincs lekaszálva az aszú fű; szántóföldek, a miken nincs
vetés, hanem felmagzott dudvaliget; sziksóval terített, tömpölyökkel
szétszakgatott, bokortalan sivatagok; nagy messzeséget elfogó nádasok, a
mikből csak úgy fúj ránk a mocsárláz miasmája; láthatártájban puszta,
közepén egy kútgémmel, a mit elcsigázott ökörcsorda vesz körül; a kút
fenékig ki van már merítve, aranyért sem adna egy kulacsra való zavaros,
fanyar vizet; éjszakára szállás leégett faluban, melyben nem lakik
senki; mégis van olyan ház, a melyiknek nem égett be a padlása: se ajtó,
se ablak rajta, tele van szúnyogokkal és egérrel; a míg az egyikünk
aluszik, addig a másik hajtja róla a gonosz látogatókat fűzfagalylyal;
máskor változatosság kedvéért éji szállást nyujt egy szalmaboglya; a míg
a szekér tovább czammog a tengelykötő sárban, leszáll az ember s a nádas
szélében igyekszik ledurrantani egy gojzer szalonkát, s teleszedi
kalapját nefelejtssel. Az utóbbi a «kedves»-nek, az előbbi pedig majd
annak a háziasszonynak, a kihez valami emberlakta helyen be fogunk
szállni, hogy ne jöjjünk üres kézzel. Aztán hajnalban, még a
holdvilágnál, ismét tovább. Délig afrikai hőség, délután jön a számum,
az egész világ porrá látszik válni, míg megjön a vízöntő zápor, jéggel
vegyest, s egyetlen köpönyegünkön keresztül bőrig áztat. Egymás szivétől
meg csak felmelegszünk.
Tegnap homoktenger állt előttünk, ma meg egy sík vízár; annak is neki
kell vágni; valahol csak lesz partja. Majd valami folyóhoz érünk, a híd
le van égve, a tegnapi záportól megáradt a folyam, ott várni kell, míg
alább adja; a velünk együtt ottrekedő szekértábor káromkodik helyettünk
is. Ezen is túl esünk. Következnek hegyes-erdős útak, falvakkal, a
miknek a házai úgy el vannak szórva, hogy az egyik faluvég a másiktól
napijáró útat tesz. A ronda, füstös házak kerítése mögül fenyegető
arczok tekintenek ki ránk, néhol fejszét is mutogatnak magyarázatképen,
a nem értett köszöntéshez.
És még mindig megyünk.
Hová?
Hát ugyan hová mennénk? Magyarországot keresni. Görgeyt keresni. Csak
egy helyen van még Magyarország, ott, a hol Görgey tábora jár: ő hordja
magával.
Aztán mit akarunk ottan? Férfiak, asszonyok?
Hát ugyan mit akarnánk?
Oda akarunk állni azoknak a sorába, a kik elmondhatják: «az én két
talpam alatt még van Magyarország, a szuronyom végén ott van a határa!»
aztán lefeküdni is jó lesz az ottan. El akarjuk végezni a dolgunkat úgy,
a hogy végezték a púnok Carthagóban, a makkabéusok a Thábor hegyén, a
lengyelek Osztrolenkánál, a görögök Missolunghiban: verekedünk, a míg a
fegyverben tart; ütünk a puskával, ha elfogy a lőpor; harczolunk a
késdöfésekig. Hát az asszonyok mire valók? Levegőbe röpíteni a
tűzaknákkal a vitatott sánczokat, ha minden veszve van.
Igaz hitemre mondom, hogy ez volt a nászutazásunknak a kitűzött czélja.
S ilyen nászutazást tett rajtunk kívül még ezer meg ezer férfi és nő.
Így került össze az a száz leány is egy rakáson a Tyiatra Kalmanuluj
alatt.
Miféle leányok lehettek azok?
Hát bizony – voltak ottan mindenfélék.
A honvédtiszteket kisérték.
Gyermekészszel, rajongásból, a szülői házat elhagyott hajadonok, azután
a diadal fényes napjaiban eljegyzett mátkái koszorus hősöknek:
árvaleányok, a kiknek egész családjából csak a fegyverhordó bátya maradt
meg, annál voltak «otthon»; hős amazonok, a kik nem szeretőt, hanem
ellenséget kerestek; hűséges cselédleányok, megszokott ápolói egy-egy
hadastyánnak; költői kedélyű hóbortos szüzek, kiket Petőfi versei
megittasítottak; vidéki szinésznők, a kiknek a társulata igazgatóstól
együtt katonává lett s aztán ők is vele mentek ezredleányának;
selyemben, hintóban utazott dámák, kik valami élelmezési biztosra nézve
voltak nélkülözhetetlenek – és azután a «senki leányai», az osztályozás
mindenféle fokán végig egész addig a segéd-markotányosnéig, a kinek a
czíme a hadsereg nyelvén «flinta», – volt ezek közt sokféle rangfokozat.
Hanem azután jött egy nap, a melyik a rangkülömbségeket mind
kiegyenlítette.
A mikor a szekértábor minden oldalról összekerült Görgey táborával.
Görgeynek a hadseregével nem járt semmi asszonyféle. A tiszteknek
odakinn kellett a zászlóaljaiknál lenni éjjel-nappal a mezőn. Az nem
hordott magával fölösleges bagázsiát; itt azután vége volt a regény
világának; Görgey mindenféle nőnemen levő embert félreparancsolt a
táborából. Magam is ott hagytam az én drágámat valamelyik félreeső
alföldi városban.
Én Szalontán találkoztam a fővezérrel. Ott marasztott magánál vacsorára.
Volt benne valami hasonlatos az «Utolsó vacsorához». Akkor is
tizenhárman ültünk az asztalnál. Ejh, valaki meg talál halni közülünk.
Nem ez volt most az aggodalom. «Tizenhárman az asztalnál: ejh, valaki
még élve talál maradni közülünk.»
Soha se hiszi azt el nekem senki, ha azt mondom, hogy az Ur minden
angyalai között arczra és alakra legszebb, leggyönyörűbb a halál
angyala: úgy, a hogy én azt láttam magam előtt, meg a többiek mind, a
kik vele álmodtak, másról nem is beszéltek, csak róla. Hisz rá kell
találnunk: más gondolat nincs! Két óriás fogott össze, hogy bennünket
agyonnyomjon; ha minden magyarnak tíz élete volna, annak is el kellene
fogyni. Hanem az egyik óriást rászedtük; három napi járó földre
elhagytuk magunk mögött, összekuszáltuk az egész haditerve hálózatát; a
míg a gubanczot kibontja, az alatt mi időt, utat nyerünk. Velünk van még
harminczezer harczos (igazi harczos), azok között a két veres sipkás
zászlóalj, a 3-ik meg a 9-ik; száznegyvennégy ágyu; a legvitézebb
huszárok. Amott túl a Maroson áll még egy másik hadsereg, Dembinszky
alatt, negyvenötezer ember: ha ez a kettő egyesül, neki esünk a két
óriás közül az egyiknek s úgy összekapaszkodunk vele, hogy mire a másik
óriás odaér, lesz mind a kettőnkön mit eltemetni neki!
A fővezér azt mondta:
«Még egyszer verekedni fogunk: még egyszer és utoljára. Nem látta még a
világ a honvédet harczolni, csak most fogja látni!»
Ittunk-e bort annál az asztalnál? azt már nem tudom, de hogy tökéletes
ittasan keltünk fel, arra emlékszem.
Ittasan ezektől a szavaktól.
Nem is beszélt senki másról, csak arról, hogy milyen dicsőséges lesz a
végünk! Csodákkal fogjuk megtölteni a történet lapjait! Bámulva és
elszörnyedve fogja olvasni az utókor, milyen volt az a jelenet, mikor az
a csepp oroszlánvér, a mit Isten minden férfiszívbe odacseppentett,
megmérgezi az egész lomha folyadékot, hogy az fölforrtában óhajtja a
sebeket, a miken keresztül kiszökik! S mikor ez egy egész nemzetre ragad
el egyszerre!
Ágyúk bömbölése, granátok pukkanása mellett, kardok csattogása között,
paripák robajától reszkető földön, vonagló holttestek tömegébe szorulva,
védeni a fenlobogó zászlót, míg marokba szakad a kard; elsötétül a szem,
kifolyik a vér, s megnyilik a másvilág. Nem, még ott sem hagyni abba!
Még a felhők között is ujra kezdeni a harczot; ledobálni még a
mennyország kapujából is, a kivel ide lenn megküzdöttünk, s aztán
beordítani a paradicsom kapuján, hogy az angyalok és szentek ijedten
ugráljanak fel a térdeplő zsámolyaikról: «Feltámadást uram! Feltámadást!
Nem nekünk, hanem a hazánknak!»
Milyen szép mámor volt az! A menyegzői éj hajnalhasadtát nem képzelheti
az ember szebbnek.
Ez tartott három napig.
Az alatt Szalontáról elértünk Aradra.
Ott aztán megtudtuk, hogy az a másik nemzeti hadsereg, a melyiknek a
miéinkkel egyesülni kellett volna, nem várt ránk: magában ütközött meg
az egyik óriással, a hátát egy ellenséges várnak vetve; ott semmivé lett
téve.
… Nincs már halál. Elment aludni. Élni muszáj! – Hogyan élni? Az a
porszemek gondja, a miket a szél szerteszét kavar.
Kétezer szekér találkozott össze ezen a ponton.
Kétezer szekér, a minek nem volt hová utazni többé.
És akkor ez a szekér volt a haza, az otthon, a család, az ingó vagyon,
és a menedék. Drága is volt: egy pár lóért szekerestül ezer forintot
adtak. Igaz, hogy magyar bankóban.
Valaki megpendítette, hogy most így, a hogy «együtt» vagyunk, mindjárt
szépen vissza is mehetnénk őseink régi hazájába, Erdélyen, az ojtozi
szoroson keresztül, Etelkuzuba, Lebediásba, Kióvba és így tovább. Nagy
viszhangra talált.
Kisértek bennünket óriási nagy ökörcsordák. Katonanyelven «kétszarvú
bataillonok». A népvándorlás képét ez még teljesebbé tette.
A fővezér hadiszállásán fényes egyenruhájú orosz tisztek jelentek meg,
parlamentaire zászló mellett; a kiknek itt jártáról mesés mondák
támadtak egyszerre a táborban. A főrendű muszkákkal apróbb qualitású
segédtisztek is jöttek; ezeknek kívül volt a helyük. A míg a tábornokok
egymással zárt ajtók mögött tanakodtak, az alatt a főhadnagyok
kedélyesen társalogtak velünk, apróbb kuruczokkal. Mindenik tudott jól
németül. Eljöttek velünk a csárdába, pajtás-poharat ittak, ott volt a
genialis hegedüsünk, Reményi Ede: annak a nótáira nagyon lelkesültek;
utoljára velünk együtt siratták a bús magyar nótát.
Volt közöttük egy fiatal herczeg (eszes fiu), mi közöttünk meg egy hadi
pacsirta (bohó fiu), de mind a ketten geniális ficzkók.
(Hadi pacsirtának hítták a honvédek azokat a tollforgató, de kardhordó
embereket, a kiket a magyar kormány azért küldött minden hadtesthez,
hogy a hadjárat nevezetes eseményeit feljegyezzék; meg is tették, versbe
is szedték: hasznos férfiak voltak.)
A mi hadi pacsirtánk hamar lelkesedett: a víg poharazás között rászaladt
a nyelve, hogy «de bolondok volnátok ti muszkák, ha velünk barátságot
nem kötnétek. Mi ha összefognánk, együtt meghódítanók az egész világot!»
A muszkának sem kellett több. Otthon volt már! Még ő kezdte feljebb.
Egekig magasztalta a magyart. Mit neki a többi dibdáb nemzet! Csak a
magyar hős: a magyarnak van esze is, szive is. Az orosznak nagy okai
vannak a mi szeretetünkért versenyezni. Mi állunk egyedül utjában
Konstantinápoly felé, ha minket megnyerhet, övé a fél világrész. S az új
világrészben, a mely akkor nem Oroszország többé, hanem «Dél-Európa», a
magyar lesz bizonynyal az irányadó nemzet. Az államalkotó faj. A
kormányozni tudó, a vezérléshez szokott elem. A mi főuraink fogják
kiszorítani a szentpétervári udvarból a mostaniakat: a németeket. Onnan
is ki fogjuk verni a németeket, orosz repülőszó szerint «a mi
leggyűlöltebb barátainkat».