Fekete? és album? Ez már magában is ellenmondás. Azonban nem tehetünk
róla, azért az mégis fekete és mégis album.
Valahol a zarándmegyei havasok között volt egy helység, de már a nevére
sem én nem emlékezem, sem az a jó barátom, a kitől ennek a mesének a
vázlatát hallottam. Falu volt ott; de már tíz évvel később, mikor én ott
jártam, olyan szép erdő nőtt fel a helyén, hogy a medve is ellakhatott
benne.
Egy kerek tér volt az erdő közepén, a mit nem az ismeretes erdei fák
nőttek be, hanem valami rozsdás, veres levelű bozót, fekete bogyókkal, a
minek megint nem tudom a nevét: a vezetőim sem tudták. Csak annyit
mondhattak, hogy ott sok csont van: koponya is és aztán igen sok kigyó;
azok között derék viperák. Békén hagytam őket. A hegyek közül folyik alá
egy rohanó patak; ennek a neve, ha jól emlékezem rá, «Czermura».
Figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk belőle: nem arra való víz. A móczok
azt a hasznát veszik ennek a pataknak, hogy a fehér gyapjuból szőtt
czondráikat beleáztatják, kövekkel lenyomtatva, mint szokták a nyers
kendert, két hét mulva kiveszik a vízből tintafeketére festve.
Ez a hegyi patak bizonyosan valami savanynyal van telítve, az adja meg
neki azt az erőt, hogy a mely sziklákat az útban talál, azoknak az
oldalait alávájja.
Nagyon változatos itt a sziklák csoportozata. Geolognak csupa
gyönyörüség. Van homokkő, óriási özönvízkori csigakövületekkel telítve,
a leggyönyörübb chalcedont, carniolt, csikos achatot ökölnyi
példányokban rugja fel az ember, mikor a hegyoldalt mászsza; a
hegygerinczen bazaltoszlopok orgonasora vonul végig s a bérczpatak
medrét palakő szegélyezi.
Egy ilyen nagy óriási fekete palatábla dűl ki, félig előre hajolva az
alját mosó patak fölé; felülről pirosgyümölcsű, fehérvirágú folyondárok
csüngnek le a párkányáról, egymásba kapaszkodó fűzéreket fonva, két
oldalán rézrozsdazöld és aranysárga rámát képez a kövi rózsa és a
szakavirág (sedum): ez az a fekete album. Fekete, mert palakőből van, a
mi szokása szerint mindig gyászol, s album, mert tele van írva nevekkel.
Legfelül lapidaris betükkel van bevésve a kelet ideje: 1849. augusztus
16.
(Három nappal később – «az» után).
Vannak ott mindenféle irások: szép finom karczolatok, késhegygyel a
fekete kőlapba vésve; otromba, görbegurba betükkel öklözött sorok;
nyomtatásszerű betük, magyar, német és cyrill irásjegyek. Némelyik
mellett vers is van, a másik mellett csak e szó: «Isten hozzád!» Van
olyan, a melyik fölé egy nyillal keresztül ütött sziv van rajzolva,
egyhez meg épen oda van karczolva a név tulajdonosa silhouetteszerű
arczképe is profilban: az látszik, hogy rajzolni is tudott.
Csupa leánynevek.
A hogy meg birtam számlálni, több lehetett száznál, csakhogy a legfelül
eső neveket már benőtte a hírnévtemető növények pereputyja: a szenes
zuzmó (lichen deustus), a földabrosz tarjag (verrucaria geographica) s a
régiségek hitelesítője: az avas pörs (lepra antiquitatis). Tíz
esztendejük volt hozzá, azóta megint elmult huszonöt: valószinű, hogy az
egész albumot betakarták már.
A Czermura is megtette az alatt a magáét. Azon a napon, a melyen a nagy
palatáblára száz leány felkarczolta a nevét, bizonyosan el lehetett érni
annak a legfelső szélét is, ha egyik a másik vállára állt. Tíz évvel
később már úgy alá volt mosva a sziklalap, hogy az alsó széle ember
magasságnyira emelkedett. Ki tudja, hol jár most?
… De hát az a száz leány, hogy került oda azon az egy napon? Ki tudja,
hol jár most?
… Azt a sziklalapot, ha emlékezetem nem csal, úgy híjják, hogy «Tyiatra
Kalmanuluj» (Kálmán király köve).
Régi emlékezetes hely lehet.