De azok, a helyett hogy bilétet váltanának, egyszerre csak nyakon
ragadják, felkapják a vállaikra s viszik ki az utczára nagy riadallal.
Hasztalan rugkapál kézzel, lábbal; hasztalan protestál, azok nem
hajtanak se szóra, se pofozásra, viszik ki a tért ellepő néptömeg közé.
Akkor látja aztán a fáklya világánál, hogy mindenünnen fegyveres
csoportok tódulnak elő, a kik egetverő lármával mutogatnak feléje
ököllel és szuronyhegygyel.
Egy szót sem értett az egész dologból.
De csak hagyta magát vitetni, nem bántották, sőt még a dulakodásban
elvesztett kardját is átadták neki.
Azt kezdte hinni, hogy ez ováczió. Talán Bukarestben így szokták
körülhordani a theátrumdirektorokat, mikor jutalomjátékuk van?
Hagyhatták volna az előadás végére.
Végtére a fejedelmi palota elé érve, felállítják a ballustradera, a hol
két oszlop között épen egy embernek való hely maradt.
S akkor aztán elkezdenek irgalmatlanul kiabálni felé.
Csak legalább tudná, hogy mit kívánnak tőle?
A mint széttekintget maga körül, meglátja a tulsó oszlop mellett Avakum
bácsit.
– Mit akarnak ezek? szól hozzá magyarul.
– Tartson valami beszédet a népnek!
– Beszédet? Hogyan?
– Oláhul.
– Hát tudok én?
– Hogyne tudna? A Mihály vajdából.
– Igaz a.
Most jutott eszébe, hogy hiszen egy egész szerepet hord az
emlékezetében, a minek a végén van egy hosszú monolog, annak valami
fejedelemhez méltó dikcziónak kell lenni.
Positurába vágta magát, a két kezét a mellén összetéve s aztán az egyik
hüvelykujját a másik körül szélmalmoztatva.
A mire óriási üdvriadal zendült fel a fegyveres sokaság közt.
Ez a kézmozdulat a hetairisták titkos jele, a miről egymásra ismernek.
Azután rákezdte a monologot. Elmondta csengő szóval, szépen. Nem tudta,
hogy mi van benne, de csak mondta.
Őrjöngő riadalt idézett elő minden mondásával.
Hiszen a népet hivta fel abban, hogy törje össze a jármát. Magasztalta
az oláh nemzetet, mint a rómaiak egyetlen méltó utódát. Fegyverre hivott
minden férfit és asszonyt. Halál a fejére minden idegennek. Végre irtó
háborut üzent a pogány töröknek.
Háládatosabb auditorium előtt soha sem beszélhetett volna.
A felhevült nép nem követelt tőle kevesebbet, mint hogy rögtön üljön
lóra és vezesse a fegyveres hadat az ellenségre.
– Hát most megint mi a kivánság? kérdi Páli Avakumtól.
– Masirozni az ellenség ellen.
– De már az nem az én mesterségem.
– Szóljon hát, nagy jó uram!
– Mit szóljak?
– A mivel a szerepét végzi a darabban.
– Igazság! Az ugyan csak egy sorból áll, de már annak az értelmét
megmagyarázta a szerző Pálinak: «Most azonban előbb bocsássatok a
fejedelemnőhöz, hadd vigyem meg neki a diadalhirt!»
– Helyes! Nagyon méltányos! Hadd menjen a fejedelem a maga feleségéhez s
tudassa vele, hogy micsoda örömnap virradt fel ma késő este Bukarestre!
Megfogták a lábait, felemelték, vitték a palota lépcsőire. Ott tették le
a fejedelemnő lakosztályának az ajtajában.
– Furcsa lesz ebből nagyon, gondolá magában a direktor. Neki is voltak
ábrándjai afelől, hogy mi drága pillanat lehet a fejedelem helyét
elfoglalni, az idegen emberi szemtől soha nem látott tündér szépség
mellett; hanem ilyen helyzetet nem képzelt a fantáziája soha.
Elvégre is a nép kivánja igy. S a nép szava szent! Menni kellett. Egyik
ajtó a másik után következett. Utoljára az is kinyilt, mely a
fejedelemnő szobájába vezetett.
A fejedelemnő pedig az ablaka függönyei mögül mindent látott és hallott,
a mi a palota előtt történt. Hallotta a rettenetes homágiummegtagadást,
a hűbérjog felmondását a fejedelem ajkáról a magas porta ellenében.
Ő pedig egy török hadvezérnek a leánya volt, a szerály politikai
cselszövényei közepett felnövekedve: büszke, uralkodni vágyó és
indulatos. A ki előtt mindennapi megszokott állapot volt a néplázadás,
janicsárzendülés, szultánok letevése, becsukása, újra felemelése,
lenyakazása. És a mellett fanatikus ó-mohamedán.
Gyakran kivánta a direktor szinről-szinre látni Unnahár fejedelemnőt,
már csak visszatorlásból is, miután a fejedelem olyan mindennapos volt
az «ő» Unnahárjánál; most tehát teljesült a kivánsága.
Ámde jól mondja azt a német poéta, hogy «ne kisértse az ember az
isteneket!» A beteljesült kivánság nem vált semmi örömére.
Akarta látni ezeket a tűzkerék-szemeket! Na hát meglátta. Meg a mi
azokon túl van, asszonyi szépség, egész a rózsás körmökig. No hát
megérezte! Mint a vad oroszlán, úgy rohant rá a szép fenevad, fúriai
dühében, s megragadta a torkát a két kezével, elkezdte rázni
kegyetlenül, hogy a fejedelmi süveg csak úgy kalimpált a fején s a
közben tajtékzó ajakkal kiabált rá rikácsoló szókat, a mikből ő nem
értett semmit sem. Csak annyit tudott kivenni, hogy görög nyelven
szidják. Diák korában ő is tanult görögül, de már egyébre nem emlékezik
a gyakorlatokból, mint arra, hogy «Krátesz kai Diogenesz penetesz ézán».
(Kratesz és Diogenes szegények voltak.)
De olyan szegények még sem voltak, mint ő ebben a pillanatban.
Hallotta, érezte, hogy őt most valamiért kegyetlenül szidják, de nem
tudta miért? Csak azt tudta, hogy rossz fát tett a tűzre.
Hej, de megbánta, hogy oláh fejedelemmé lett! Hej, de szeretett volna
inkább otthon lenni Páliné ifjasszony mellett s nyugodtan pipázni, a míg
az a juhtúrós puliszkát elkészíti!
A teremben félhomályosság volt, csak egy lobogó mécses hányta-vetette a
tétova világot egyik falra meg a másikra, ki-kiugratva egy-egy aranyos
szentet a rámájából: a csalódás tökéletes lehetett. Páli úr megkisértett
egy-egy szót kiejteni a mentségére, de a nyelve a szája padlásához
ragadt, azé az asszonyé meg úgy pergett, mint a kereplő.
Egyszer aztán egy almáriumból Unnahár asszony egy selyemzsinórt rántott
elő s azt odaprezentálta a vélt fejedelemnek, félreérthetlen
mozdulatokkal tolmácsolva, hogy az most semmi okosabbat nem tehet, mint
ha magát arra felakasztja.
– De már ebből nem kérek!
Akkor a fejedelemnő egy poharat vett elő, vizet töltött bele s abba
valami gyanus port kevert, azzal kinálta meg az elrémült
pseudo-fejedelmet. Ez természetesen méregital. Ettől meg már aztán
annyira elsavanyodott a kedve Páli uramnak, hogy megfordult, kifutott a
szobából, a dühös fejedelemasszony markában hagyva a fejedelmi
kaftánjának a fél ujját. Azzal rohant ki a palotából, le a lépcsőkön,
lélekszakadva.
A hetairisták, a mint ezt látták, azt hitték, a hősi lelkesedés ragadja
magával: rohan az ellenségre; megint felkapták, kezénél, lábánál fogva
felültették a paripájára s nagy zendülés között tuszkolták előre.
Bánta is Páli, akárhová, csak a rettenetes fejedelemasszonytól minél
távolabbra!
* * *
De még a trupp sem játszta ám végig a «Mihály vajdát».
Hanem a mint a ribillió kiütött, szaladt minden ember a szinpadról,
lemosni az arczáról a festéket, levetni a harczi ruhát, nehogy valami
vitéznek nézzék, s azzal sebtén összepakolták a ládákat, szekereket
kerítettek s akkor aztán «se kocsi, se ló, se ostor nem a tied!»
vágtattak ki a városból az általános zürzavar közepett. Nem tartóztatta
fel őket senki; látták, hogy komédiások. Hadd fussanak.
János vajda pedig ott kuksolt közöttük a direktor bő porköpönyegébe
burkolva, a társzekér hátuljában.
Csak mikor már a városon kívül voltak s megállapodtak, számba venni,
hogy nem hiányzik-e valaki a társaságból, akkor vette észre Páliné, hogy
az igazi ura, a direktor nincsen sehol. Ő szentül azt hitte, hogy az
hátul maradt, szokása szerint az utolsó szekéren, a hol a pénztárnok jön
a kasszával. Ő szokott annak a fedezete lenni.
Ezuttal egymaga jött a kassziros a kétkerekű laptikán, a mibe a direktor
saját mokány lova volt befogva.
– Hát az uramat hol hagyta, kassziros úr? kérdezé a direktorné.
– Azt biz elvitték a rebellisták a hoszpodár helyett a fejedelmi
ornátusban.
– Jézus Mária! sivalkodék a direktorné. Akkor megyek vissza
kiszabadítani. Az uramat csak nem hagyom itt nekik hoszpodárnak!
– Csitt! Ne lármázzon az ifjasszony! rángatta őt vissza János vajda. Nem
sietős annak a dolga! Ha letörli a képéről a maszkot, mindjárt
ráismernek, hogy nem ő a hospodár s majd kiadják az útját; utánunk talál
az! De ha kilármázza az ifjasszony, hogy én vagyok itt az ő ruhájában, ő
meg az enyémben, mind a hármunkat lenyakaznak. Siessünk innen
lóhalálában s hátra se nézzünk, a míg a határon túl nem vagyunk.
De az igazgatóné csak vigasztalhatatlan maradt s az egész úton sirva
sirt, akárhogyan kapaczitálták, hogy legokosabb most a futás, a
visszatérés volna a legnagyobb veszedelem.
Pedig hát ezuttal a futás is veszedelem volt.
Mert a mint hajnal felé egy nagy város alá megérkezének, a mi
alkalmasint Foksán lehetett, nagy trombitaszóval jön eléjük egy lovas
csapat szembe s körülfogja a karavánjukat.
Ezekről meg már senki sem tudta, hogy kicsodák és micsodák? Még a
herczeg sem értette a nyelvüket.
Hiába mondták nekik, hogy ők komédiások, a kardjaik nem arra valók, hogy
valakit megöljenek velük, nem használt semmit, azok mindenre csak azt
felelték, hogy «marsch Ypsilantihoz!» s a kurta szíjkorbácsaikat
suhogtatták hozzá. Közbe pedig sűrűn emlegették ezt a nevet «Jankó
hospodár!» s kutatták a szekerekben, nincs-e ott a hospodár? Még a
vajdát is leszállították s csak a borotvált képének köszönheti, hogy
elhitték neki, hogy ő a direktor, nem más. Egy embernél nagy bárd volt,
az mutatta, hogy mit tennének a Jankó hospodárral, ha megkaphatnák!
Ilyen veszedelem közepett konstatálva van, hogy mindig legbátrabbak az
asszonyok.
– No hát gyerünk az Ypsilantihoz! szólt Páliné asszony, kiülve a pikétre
a kocsis mellé. Majd beszélek én vele, akárki légyen.
Ez is egy rebellisvezér volt. Ez is János vajda ellen ütött pártot.
Csakhogy a míg Wladimireskó a hetairia segítségével csinált lázadást,
addig Ypsilanti az oroszok pártfogása mellett indított zendülést. Amaz
demokrata volt, ez pedig herczeg. Két rebellisvezér pedig egy országnak
sok. Még egy olyan nagy birodalomnak is sok, mint Oláhország! Két dudás
egy csárdában.
A jámbor török agák és ulemák minden véres veszekedés nélkül odább
álltak a bukaresti lázadók elől, s a hol leülhettek, tovább pipáztak;
hanem nagyobb baj fenyegette a hetairistákat Jászvásár felől. Ypsilanti
nem türte, hogy az ő szénájába vágja más a kaszáját s jött az orosz
segítséggel leverni a más által indított lázadást, hogy aztán maga
csinálja azt sokkal szebben. Mind a két lázadó vezér azzal fenekedett,
hogy ha a másikat megkaphatja, bizony lenyakaztatja.
Magas politika ez nagyon! Hogy értették volna ezt meg a szegény magyar
komédiások. Hagyták magukat fegyveres kiséret által a városba hajtatni.
Hanem hát a nagy veszedelem sokkal simábban folyt le, mint remélték; a
mint a bátor amazon, a direktorné, a herczeg elé lépett, ezzel a szóval:
«Én Páliné vagyok, a magyarországi császári királyi operatársaság
direktornéja!» egyszerre nagyon nyájas lett a vezér, levette a süvegét,
franczia komplimentet csinált:
– Nagyon örülök, hogy a véletlen közénk hozta a tekintetes asszonyt
(tekintetesnek titulálta!). Hiréből régóta van szerencsém ismerni.
Hallom, hogy Bukarestben milyen nagy diadalokat aratott. Igen sajnálom,
hogy azok a czudar lázadók onnan kizavarták. Majd megtanítom őket rövid
időn keztyűben dudálni. És akkor tiszteljenek meg egész társaságukkal.
– Köszönjük a grácziáját, kegyelmes herczeg, de elég volt nekünk egy
sütésből egy lepény. Most nem kivánunk egyebet, mint hogy minél előbb
mehessünk hazánkba vissza.
– Az pedig csak akkor történhetik meg, ha én nekem váltságot fizetnek.
Szólt tréfásan nevetve a herczeg.
– Szívesen, ha módunkban van azt lefizetni.
– Egészen módjukban van. El kell nekünk játszaniok azt a híres
darabjukat, Fra Diavolot.
Hej megszeppent erre a szóra a direktorné. Eljátszani Fra Diavolót – Fra
Diavolo nélkül. Az igazi tenor ott lovagol a rebellisek élén fejedelmi
palástban.
– De hiszen itten szinház sincsen.
– Az a legkevesebb. Neki állítok kétszáz plájászt s holnap reggelre
összeütik. Pompás lesz az!
– De azonfelül, ne tessék megharagudni, az uram, a ki a Fra Diavolót
énekli, egészen be van rekedve az éjjeli nagy zürzavar és fáradság
miatt.
– Ah! Azon mi tudunk segíteni. Nincs a világon az a rekedtség, a mit az
orosz kúrával négy óra alatt el ne lehetne mulasztani. Hol van a
direktor úr? Hozzák ide! Négy kozák vetkőzzék neki! Melegítsenek
téglákat, azután hozzanak jeges vizet. Tudják az oroszok a rekedtséget
kigyógyítani.
János vajdának meg kellett adni magát. Ha felvette az igazgató ruháit,
most le is kellett neki azokat vetni, s minekelőtte megmondták volna
neki, hogy miért, úgy megdömöszkölték, markolásztak, forró gőz fölé
tartották, hideg vízzel leöntözték, hogy protestálni sem maradt ideje.
Mikor aztán megint felöltöztették s a herczeg elé állították, ez
hatalmasat ütött a vállára:
– No direktor úr! Hát úgy-e, hogy elmult a betegsége? Most már ki tudja
vágni a magas C-ét.
A magas C-ét? Most rekedt már csak igazán be János vajda rémületében. De
semmiféle betüje a skálának nem jött ki a torkán.
– Akkor még egyet próbáljunk! mondá a herczeg. Hozzanak jó erős rhumot
egy pohárral! abba két tojás sárgáját kell ütni, aztán egy gerezd jól
összetörött foghagymát bele; az egészet, a milyen forrón csak lehet,
lenyelni!
Meg kellett történni. Inni, vagy meghalni! Ez volt a kérdés.
– No úgy-e, hogy elmult a rekedése?
– Tökéletesen! mondá az exvajda, nehogy még egy pohárral megitassanak
vele abból a pokoli kotyvalékból.
Akkor aztán becsukták az egész társaságot egy beszerikába, hogy el ne
szökhessenek, adván nekik enni és innivalót eleget.
– No, herczegecském, mondá a primadonna, most már együtt vagyunk a
paradicsomban (t. i. a szószban), úsznunk kell! Mindig kivánta a
herczeg, hogy hejh csak egy huszonnégy órára foglalhatná el mellettem a
direktor helyét! Hát most megvan. Kezdjünk hozzá.
– Hogyan kezdjünk hozzá?
– Azt majd mindjárt meglátja; szólt a direktorné s előkerestetve az
orchestrumból a primhegedüt, azt a kezébe és az álla alá fogta s egy
futamot csinált rajta.
– Mi lesz ebből?
– A herczegnek muszáj betanulni a Fra Diavolót.
– Nekem?
– Nem is másnak. Nyakunkon a hurok. Vagy énekelünk, vagy fölrántanak. Mi
tetszik herczegséged nyakának jobban, a bárd, vagy a hegedű?
– De én soha se énekeltem életemben még csak egy zsoltárt sem. Azt sem
tudom, melyik az «a», melyik a «c» a skálában.
– Dehogy nem énekelt! Hát én hozzám nem mindig azzal nyitott az
öltözőbe, hogy «igazán nem rút a növésem!» Ha akkor tudott énekelni
pajkosságból, most énekeljen politikából.
– Én? A fejedelem? Az Ypsilanti előtt?
– Most nem fejedelem az úr, hanem az én uram, a tenorista! Cserélje
vissza magát, nem bánom; teremtse ide az uramat, maga meg menjen a
sereghez és harczoljon! Az majd fog velem énekelni. A herczeg meg
verekedjék az Ypsilantival. De ha itt akar velem maradni, lelkem úgy
segéljen, el kell énekelnie a Fra Diavolót.
A megszorult exvajdának nem volt más választása, mint hozzáfogni a
szereptanuláshoz.
– No nézze, hiszen nem olyan nehéz ez! biztatá a direktorné, hiszen
minden gyerek tudja már a nótáját.
«Nézd, ott a hegytetőn
Egy bátor férfi néz felénk;
Fegyverén tartja jobb kezét,
Őrzi eszközét.»
A fejedelem megpróbálta, de egy hang sem volt az igazi, a mit kiadott.
Mikor meg aztán a végstrófában egyszerre fel kell csapni a magas C-ig:
«Reszkess! Féljed a vakmerőt!
Inkább nevezd te így őt:
Diavoló! Diavoló! Diavoló!»
akkor egy olyan óriási gixert bocsátott közre, hogy maga is a füléhez
kapott ijedtében.
– Ezt az elején kell kezdeni! Próbáljuk a hegedű után, mondá a
direktorné, s hozzá fogott belehegedülni taktusonkint a melódiát a
herczegbe. Cis – e – d – gis – h! Nem jól van! Cis – e – d – gis – h! Ne
vegyen mindig «as»-t a «h» helyett. H! H! Nem hallja, hogy H!
– ’sz lám mondom, hogy H! H! H!
Fogalma sem volt az egész solfeggioról!
– Ezt pedig be kell tanulni, ha törik, ha szakad is; mert ettől függ
mindnyájunk élete, halála. Mi veszedelembe döntöttük magunkat a herczeg
miatt, most a herczeg is tegye meg értünk és magáért ezt az áldozatot.
János vajda átlátta ennek a követelésnek a jogosultságát. Ha ő Pálival
szerepet cserélt, most annak a szerepét bizony el kell játszania.
De nem így képzelte ő azt magában!
Órahosszat «ut, re, mi, fa, sol, re, mi, do»-t énekelni a szép
asszonynyal szemben s ránczbahúzott homlokkal tologatni ki a torkából az
engedetlen hangokat. Hanem hát a direktorné remekül értett a
betanításhoz: képes volt, mint a latinok mondják: «a tuskóból is Apollót
faragni». Késő estére be volt tanítva Fra Diavolónak a két fő áriája: a
«zászló dal», meg a «Diavolós» duett; a többit lehet elütni
reczitativoval.
A publikum ugyan nem fogja benne az igazi Páli érczcsengésű hangját
feltalálni; de azt a rekedtségre lehet fogni, s majd helyreüti a hiányt
a primadonna a maga művészi énekével.
Délben az egész társaság Ypsilantihoz volt hivatalos ebédre, a ki
megvendégelte őket főuri munificentiával, kegyes leereszkedésből németűl
beszélve az asztalfőre ültetett direktornéval. Jankó vajda azonban nem
jött fel az ebédre. Ő ott maradt a sekrestyében – izzadni, hogy holnapra
egészen kirekedjen.
Ez alatt a plájászok szorgalmasan tákolták össze frissen vágott
fenyőfából a szinházat. A nagy kopácsolástól egész éjjel nem bírta a
szemét lehúnyni János vajda. Ha a vesztőhelyét szegezték volna össze az
ablaka alatt, nem lett volna rá nézve olyan rettenetes, mint hogy a
szinpadot kótogatják össze, a min neki magát produkálni kell.
Nem volt biz az álom. Mikor megvirradt, láthatta az ablakon keresztül a
rideg valóságot: egy éjen át fel lett állítva a szinház. Pajta biz az,
de a művészet szelleme templommá idomítja azt mindjárt.
A halálharang kondulása nem lett volna olyan rettenetes, mint az a szó,
hogy «menjünk a próbára», a mivel a direktorné invitálta a fejedelmet,
karjába akasztva a kezét.
Hagyta magát vitetni, mint az áldozatra szánt bárány. De hogy miképen
fog ez végződni? arról képzelete sem volt.
Kosztümös próbát kellett tartani. A herczeget felöltöztették Fra Diavoló
jelmezébe; maga a direktorné serénykedett az arczát olasz brigantinak
maszkirozni. Ő maga játszotta Zerlinát.
– Bátorság! Szedje össze magát! suttogá a fejedelem fülébe, mikor
kihurczolta őt magával a szinpadra.
Hiszen elég alkalma volt János vajdának a bátorságát kimutatni az
életben: volt ő nagy vérengző ütközetben, helytállt párviadalban gyilkos
szándékú ellenfélnek; de mi az mindehhez képest! Kiállni egy szinpad
közepére és rettegve gondolni arra a hangra, a mely a saját torkából fog
kijönni, ha nagyon kényszerítik. Rosszabb az arcolei hídnál!
S még hogy tökéletes legyen a kétségbeesése: a mint káprázó szemeivel a
prosczenium faggyugyertyáin keresztül tekint, ott látja az első lóczán
ülni Ypsilanti herczeget, a táborkarával együtt. Azok már a próbát is
akarják élvezni.
Zerlina már elénekelte a maga áriáját, s nagyot szorított Fra Diavoló
kezén, jelezve, hogy most ő rajta a sor.
Fra Diavoló azonban, az a rettenetes hős, a ki «Mindent, kit útban lát,
kegyetlenül halálra bánt», úgy támolygott, mint a kit a hideg lel; a
térdei összeverődtek; a kezével olyan messze tartotta magától azt a
fapuskát, mintha attól félne, hogy elsül; a verestollas kalábriai
vaczogott a fején, a nyaka előrenyult, a bal kezével pedig görcsösen
belekapaszkodott Zerlina viganójába.
Nagy szerencséjére épen ebben a pillanatban robog be nagy kardcsörtetve
egy ordináncz a terembe s nem törődve a művészet szentélyével, fenhangon
jelenti a fővezérnek, hogy a bukaresti lázadók előcsapatja már
megérkezett, s a kozákokkal csatába is elegyedett.
Erre a tiszt urak mind felugráltak, s siettek ki a lovaikhoz. Dobpörgés,
trombitarecsegés hangzott: indúlt a derék had a csatába.
– No csak végezzék a próbát, tekintetes asszony! Kiáltá a direktornénak
távoztában Ypsilanti. Estére visszajövünk az előadásra. Addig is lesz
gondoskodva róluk.
Ez annyit tett, hogy egy csapatot ott hagytak az őrizetükre, mely el ne
hagyja őket szökni.
Még soha ilyen hangosan nem mondták: hála Istennek! mikor egy ütközet
elkezdődött, mint ezúttal János vajda.
Pedig ez rá nézve megint nagyon kritikus megmenekülés volt, mert ennek
az ütközetnek akár az lesz a vége, hogy Ypsilanti győz, akár az, hogy
Wladimireskó győz, ő rá nézve nagyon gonosz következése lehet. Az első
esetben elfogják az álvajdát s az majd megmondja a saját érdekében, hogy
ő nem az, hanem a szinházdirektor; a második esetben pedig ő kerül a
bukaresti lázadók kezébe s azok ő rá, daczára az elváltoztatott
arczának, bizonynyal rá fognak ismerni. Neki mind a két csatázó fél
halálos ellensége. Bárcsak adná az Isten, hogy kölcsönösen mind a ketten
megennék egymást!