A kiszámított veszedelmek közül egyik sem teljesült be. Ypsilantiék már
délre visszatértek a városba, teljes diadallal. A hetairia serege az
első lovassági rohamra szerteszét szaladt, maga Wladimireskó fogolylyá
lett, azt visszaviszik Bukarestbe, hogy ugyanazon a Philarethmezőn, a
hol a felkelő népet zászlói alá eskette, lenyakazzák. Hanem a vele
együtt jött János hospodárt nem bírták kézrekeríteni. Az a hajczéczú
alatt úgy el tudott tünni, mintha a föld nyelte volna el.
Páliné asszony nagyot lélekzett erre a kifejlődésre, a mit ebéd felett
maga az Ypsilanti herczeg közölt vele. Ő értette jól, hogyan tünhetett
el olyan egyszerre a hospodár? Csak a jelmezt, meg a maszkot kellett
neki eldobálni magától. Most már egy cseppet sem aggódott az ura miatt.
Okos ember az! Majd meglátja ő azt az utat, a merre a világnak nincsen
szája. – Most már vigan lehetett elkölteni az ebédet.
S aztán készülni az esteli előadásra.
Vigan neki! De hát a szegény, üldözött fejedelemnek?
Annak most a legújabb fordulat után még jobban szorúlt a kapczája!
Ha nem kapták meg János vajdát, keresni fogják János vajdát.
– Uram! Csak bátorság! Csak hidegvér! Csak lélekjelenlét!
Igen bizony! Ezer meg ezer debütánsnak mondták azt már, mikor a
rettenetes szinpadra ki kellett lépnie. Ismerik ezt a halálos
szorongattatást mindannyian. Abban a perczben érzi az ember annak az
igazságát, a mit a physikusok állítanak, hogy tizennyolczezer mázsányi
légoszlopot emel a vállán. – Hát még a kinek ezenkívül egy felemelt
pallos is függ a feje felett.
– Nem! Ezt én nem állom ki! szabódék a fejedelem, mikor az előadás előtt
az öltöző-szobában a direktorné elkezdte az arczát Fra Diavolóvá
maszkirozni. – Én kiugrom az ablakon, leütök egy kozákot a lováról s
keresztülvágom magamat az egész Ypsilanti seregen.
– Ugrik a gutába! Csitítá őt a direktorné. Maradjon veszteg. Énekelje el
a partituráját, a hogy tudja. A rendező előre ki fogja menteni, hogy el
van rekedve, a közönség kegyes elnézését kéri.
– De én egy hangnak sem vagyok ura. Semmire sem emlékezem.
– Nem tesz semmit, majd a hol belesül, én közbevágok és folytatom. Ne
féljen semmit. No csak frissen öltözködjék! Már az első felvonásra
csengetnek.
Azzal magára hagyta a szerencsétlen áldozatot s maga is ment öltözködni.
A darab elején van egy hosszú jelenet, a hol egy utazó mylord, a kit
kiraboltak, zsémbelődik a miladyjével, csak azután jön a sor Fra
Diavolóra.
Már folyt ez a jelenés, mikor a direktorné, Zerlinának öltözve,
bekopogtat a fejedelemhez: «fel van a herczeg öltözve?»
– Fel.
Benyit hozzá, hát elszörnyedve látja, hogy a fejedelem még mindig
nappali ruhájában ül ott a tükör előtt.
– Hát még hozzá sem kezdett?
– Nem én.
– Hát a Fra Diavoló-costume?
– Itt nincs.
– Tán még el sem hozatta a garderobe-szabótól?
– Nem én!
A direktorné toporzékolt dühében.
– Most mindjárt lásson hozzá; mert a jelenése következik! Ha velünk
jött, velünk játszszék. Ezer milliom tüzes mennykő!
– Jaj, lelkem direktorné asszony, csak most az egyszer ereszszen innen;
soha többet nem kivánok magának az útjába kerülni.
– Egy, kettő, három! Hozzák frissen a Fra Diavolócostumeöt! Az alatt
improvizáljon a két rabló valami tréfás jelenetet a szinpadon!
A rendező jelenti, hogy az egyik rabló nem játszhat, mert az a sok
sárgadinnyétől megbetegedett.
– No hát játszom én a helyett! mondá János vajda; kapva az egérnyiláson.
– Hát akkor ki a tüzes tatár énekli Fra Diavolót? mérgelődék a
direktorné.
– Én tudom, hogy nem. Ha négyfelé vágnak sem!
Ebben a kétségbeejtő zűrzavarban egyszer csak felhangzik a színpadról
Fra Diavoló «zászlódala», azon az ismeretes érczcsengésű hangon, követve
a publikum kitörő tapsától.
Itt van az igazi Fra Diavoló!
Hogy került ide Páli? azt most senki sem kérdezte: nem is kérdezhette,
mert a nyilt sczénában állt; hanem a felesége elfeledett egyszerre
mindent s kirohan a szinfalak közül hozzá s magánkívül örömében
megölelte és megcsókolá: «kedves édes uram!»
Páli pedig az alatt, a míg nemcsak a közönség, de a saját szinészei is
hangos tapsviharral szakították félbe a játékot, ezt dörmögé a
feleségéhez:
– Páliné ifjasszony, a mért korábban lépett ki a szinpadra, mint
instrukcziója volt, fizet egy forint lehuzást; a mért improvizált, két
forint lehuzást; – a mért illetlenül hangosan csókolt, három forint
lehuzást – gázsi napon.
De nem bánta az, ha félgázsira itélik is azért.
Páli úr aztán leénekelte szépen az egész Fra Diavolót közmegelégedésre s
nem látszott meg az arczán sem az, hogy honnan jött, sem az, hogy hová
megy.
Csak a két rabló duettjénél «lappangva járjunk és csendesen», súgá oda
félszájszegletéből a feleségének:
– Valyontén ki légyen amaz apagyilkoshóhér, a ki azt az áriát oly
kegyetlenül gyilkolja?
– Hallgasson! Az a fejedelem!
– Vagy úgy! Annak szabad gyilkolni…
Mikor vége volt az előadásnak, Ypsilanti herczeg felment a szinpadra, s
a vállára veregetve Pálinak, kegyes leereszkedéssel mondá: «No direktor
úr, hát úgy-e használt az én kúrám a torkának?»
A direktor arcza nem mutatta sem azt, hogy érti, sem azt, hogy nem érti
a czélzást.
Másnap reggel útnak eresztették őket. Hanem János vajda nem várta be a
reggelt: még az éjjel megszökött az erdőkön keresztül s szerencsésen
eljutott Erdélybe, onnan meg Párisba, nem is jött vissza többet
uralkodni.
Mikor Páli úr a truppjával Brassóba megérkezett, összegyüjté maga körül
a társaság tagjait s e szókat intézte hozzájuk:
«Rögtön és azonnal való elbocsáttatás, respektive válóper indítás terhe
alatt megtiltatik mindenkinek, hogy én előttem valaha arról, hogy
Bukarestben voltunk, egy szót kiejtsen a száján».
Ő sem beszélt róla senkinek.
Csak halála után merték suttogva odább adni a rémtörténetet, a
kényszerített hospodárral és Fra Diavolóval.