Elbeszélés.
Abban az évtizedében a jelen századnak, a melyben a letaposott fű
kezdett újra kinőni, történt ez a furcsa história.
(Mert a fűnek az a szokása, hogy akárhogyan tapossák, megint újra
kihajt.)
Egy helyen egy főúr tette azt, hogy a magyar tudományos akadémia
felállítása végett, egy évi jövedelméről lemondott, s mikor azt
kérdezték tőle, hogy hát maga hová lesz azalatt? azt felelte: «majd csak
eltartanak itt-amott a barátaim». Másutt meg egy magyar operatársaság
alakult, jó családokból való ifjakból és leány-asszonyokból: azok is
lemondtak a jövedelmeikről, csakhogy egész életük hosszára; hanem aztán
azokat is eltartották a barátaik imitt-amott.
Páli volt ennek az utóbbi vállalatnak a nagymestere. Nagy muzikális
ember, a ki a hires operákat ott Bécsben előadás közben a térdére tett
papiron lekottázta (különben nem kapta volna meg) s abból a partiturából
tanította be a társasága tagjainak, meg a vidéki muzsikusoknak. Azért
pompásan mentek azok az előadások! A «Havasi juhászleány», az «Új
vasárnapi gyermek», a «Schweizer familia», az «Arany idő», a «Csörgő
sapka», «Pikó herczeg», «Lantosok», a «Golkondai herczegnő», «Tancred»,
a «Hamis Catalani». Mind hires operák voltak, a miknek a dallamait
apáink utána énekelték. Némelyikünk még mint bölcsődalra emlékezhetik
vissza arra a coupletre, hogy «Vad uraim hallják kentek! Engem meg ne
egyenek: Mert ha megtudja London, Akkor lesz ám jaj kenteknek, A fekete
bőrötöknek!» A legkedveltebb opera volt azonban «Fra Diavolo».
Mindezekben maga a direktor adta az első partiekat: ő volt a tenor;
gyönyörű hangja volt; még én hallottam énekelni, pedig már akkor öreg
legény lehetett; azt a magas «F»-et olyan tisztán, mint ő, ki nem vágta
senki. A felesége pedig volt a primadonna, és a sopránistáné.
A director jól megtermett férfi volt: ha haragba jött volna, veszedelem
lett volna vele szembeszállni; hanem hát soha sem szokott semmiféle
indulatba jönni, még a szinpadon sem. A mit oda lehetett festékkel
festeni az arczára, az ott volt; ha szerelmes volt: gömbölyű szemöldök,
felfelé meredő bajusz; de az meg nem mozdult soha. Ha az volt az
instructióban, hogy «kihúzza a kardját és vív», kihúzta és vívott; az
ellenfelének a kötelessége volt odaállni, a hova ő szúr, nem az övé,
odaszurkálni, a hol az áll. Ha az énekesnő nem volt elég magas termetű,
mikor arra került a sor, hogy megölelje, ő bizony nem igen keresgélte,
hogy hol van? hanem elölelt a feje fölött; hanem ezt mind elnézte neki a
közönség azért a gyönyörű énekéért.
Aztán az életben is épen ilyen flegmatikus volt. A felesége s egyuttal
primadonnája pedig egészen hozzáillett, ha nem is a szinpadon, de azon
kívül.
Az emlékezetes pozsonyi országgyülésnek vége volt és azzal együtt a
színi évadnak is: közelgett a nyár. Aratás az egész világnak; csak a
szinigazgatónak nem az. A milyen nehéz feladat másnak kitelelni, olyan
nehéz neki kinyaralni. Kulisszák, gárderób, rekvizitumok, partiturák,
mind be voltak már pakolva rendben a nagy nehéz vasasládákba; a
direktornak csak abban kellett még határozni, hogy mely világsark felé
fordítsa Thespis szekerének a rudját? Válogatása volt Kassa, Szeged,
Komárom és Kolozsvár között. Pestre nem volt szabad menni. Mindegyik
városnak volt jó és rossz oldala. Számtalan apró körülmények, a miket
egy bölcs vezérnek eleve meg kell fontolni. Egyik helyen a fő-fő
szinházi mæcenásnak van családi gyásza, másik helyen az orchestrum
(értsd czigánybanda) költözött el; a harmadikon kellemetlen
konkurrenczia van: ezt mind latba kell vetni. Az igazgató ágensei
bejárják az egész országot s neki minden körülményről híven referálnak.
Egyszer ebéd után így szól a direktor a feleségéhez:
– Paktáltam már.
– Kivel? kérdi a primadonna, szokás szerint összehajtogatva az
asztalkendőket.
– Az Avakummal.
– Hová?
– Bukarestbe.
De már erre a szóra mégis csak letette az ifjasszony a szalvétát.
– Hová tetszett csak mondani?
– Bukarestbe.
– Hol van az? Kérem!
– «Itt» van mindjárt, Brassóhoz egy ugrás.
Az ifjasszony rákönyökölt az asztalra s így bámult a direktorra.
– Messze van az, kérem?
– Ne féljen az ifjasszony. (Soha sem tegezték egymást.) Csinált út van
egész odáig és jó alkalmatosság. Brassói oláhszekerekkel hamarább
odajutunk, mint a Hortobágyon keresztül Debreczenbe. Avakum barátunk
egyenesen onnan jött; maga az új hospodár plenipotencziázta meg, hogy
angazsirozza a társaságunkat két hónapra. Fixum fizetés ezer darab
arany; azonkívül a napi «ájnam». A szála ingyen. Belefér hétköznap
hatszáz piaszter, abonamán szüszpandüvel kilenczszáz.
– De olyan messze! Hisz az már az ország határán is túl van.
– Voltunk mink már Zágrábban is: az is kívül van a grániczon.
– Nem is mennék én többet oda vissza. Most is a hátamban van még a
horvát textus. Aztán, apropos, micsoda nyelven fognánk ott játszani?
– Hát természetesen oláhul. Ott nem értenek mást.
De már erre fölpattant az ifjasszony s lecsapta a szalvétát a kezéből.
– De már abból nem lesz semmi!
– Hát volt az a maga instrukcziójában, hogy azt a szalvétát a földhöz
vágja? Nem lehet konverzálni gesztikuláczió nélkül? Nincs itt galleria,
minek az embernek a hangját erőltetni? Elég a próbán, ha csak
markirozunk. Hát miért ne lenne ebből semmi?
– Azért, mert az oláh textust nem tanulják meg a theátristák.
– Hát a sugó mire való? Hát szokta Ártányi úr valaha tudni, mikor a
sugólyuk elé járul, hogy mi lesz az, a mit ő most el fog mondani? Hát
Lengőné asszony a minap a helyett, a mit a sugó mondott neki, hogy
«chaoszból lett a világ», nem deklamálta, hogy «hauszknechtből lett a
világ»? s milyen applauzust kapott érte! Hát nem tökéletesen mindegy-e,
hogy valaki oláhul nem tudja a rolléját, vagy magyarul? Csak a sugó
tudjon oláhul. Azt pedig én garantirozom.
– Az úr könnyen beszél. Az úrnak az egész akcziója abból áll, hogy
megáll a proscenium lámpás előtt, összeteszi a mellén a két kezét s
aztán a két hűvelykujját jobbról balra forgatja egymás körül.
– De bizony forgatom néha balról jobbra is.
– De mink többiek hogy csináljunk akcziót olyan textushoz, a mit nem
értünk?
– Hát mondok magának valamit, a mit megért. Az ifjasszony kap havonkint
két fél jutalomjátékot, a többi szolisták egyet-egyet. Értette ezt?
Ezt már megértette. És valahány aktorral és aktrikszszal alkuba állt a
direktor, a mint azt mondá neki, hogy havonkint fél jutalomjáték,
négyszáz piaszter minimum garantirozva, hát az egyszerre mind tudott
oláhul.
– Most még mondok valamit magának, ifjasszony, mondá a direktor a
feleségének, mikor a társaság meg volt nyerve az argonauta expeditiónak.
Az új oláh fejedelem fiatal férfiú, a felesége meg ifju asszonyság.
Bizonyos, hogy az egyik én belém, a másik meg magába fog beleszeretni.
Nagyszerű ajándékok lesznek.
Senki se keressen ebben a szóban immoralitást. Egy cseppet sem ártott az
se Páli úrnak, se az ifjasszonynak, ha valaki beléjük szeretett.
Schmukkot, aranyórát, igazgyöngyöt szabad volt teremni e világfentartó
szenvedélynek, de egyéb következést az nem vont maga után.
A direktor úr és a direktorné ifjasszony az élet szinpadán épen olyan
hidegvérrel hagyták minden embernek a maga szólóját leénekelni, mint
mikor a lámpások előtt álltak. Mintha csak két márványszoborra pazarolta
volna valaki a szerelmét. Hanem azért az, hogy a közönségből mind a
páholybeli czelebritások, mind a kakasülő tekintélyei a szinjátszók
sommitásaiba szerelmesek legyenek, ez a művészet ügyének előmozdítására
fölöttébb kivánatos.
Egyébiránt az Avakum szavára mindig el lehetett indulni. Görög ember
volt, Brassóban lakott; mindig utazott, eleven hirlapja és börzéje volt
a két országnak, tudott a maga nyelvén kívül még magyarul, szászúl,
németül, oláhul, ráczul és törökül; ha rászorultak, tolmács volt;
különös előszeretettel viseltetett a csempészett áruczikkek közvetitése
iránt; bejáratos volt igen magas uraságokhoz; értett az ékszerek
megbecsüléséhez és eladásához, s még azonkívül a magas politikához;
tagja volt a hetairiának.
Páli ellenben nem értett semmihez, csak a muzsikához; a politikához
pedig még a semminél is kevesebbet értett. Politikus muzsikust még nem
látott a világ. Annálfogva Avakum bácsinak nagyon könnyű dolga volt vele
szemben, mikor a szerződés megkötése után a «Zöldfánál» a társasággal
együtt a bucsulakomán poharazott.
– Láttátok már azt a Bukarestet? Nem láttatok semmit! Olyan nagy város,
mint Bécs; csakhogy szebb. Van benne százharminczhárom templom. Mikor
egyszerre harangoznak valamennyiben, mozog alatta a föld. Mind aranyos a
tornya. A legnagyobb tornya a Kalca, nagyobb volt, mint a szent István
tornya. De ledőlt a nagy harangozástól. Van ottan egy olyan nagy piacz,
hogy beleférne egész Pozsony város. Mikor vásár van, egész Európa,
Ázsia, mind ott van. Huh! Micsoda szörnyű pompa. Itt igazgyöngyöt
árulnak kosárszámra, ott persa shawlokat végszámra. Mikor kirakodnak a
Szentgyörgy templom körül a nagy «hán»-ban: egyik felül a
marketéniákban, másik felül a brassovániákban, középen a szaljánákban:
nincs más pénz, csak arany meg ezüst.
– Hát bor van-e? kérdezé Ártányi úr, a hős bariton.
– Az folyik, mint a Duna! Egy sustákért adnak egy vederrel. Az olyan
szép legénynek, mint maga, adnak ingyen.
– Hát a theátrum milyen? kérdezé a direktorné.
– Bizony nem is olyan rongyos, mint Bécsben a karinthi kapunál; van egy
hosszú promenade: egyik végin a fejedelem palotája, a másik végin a
theátrum; még a tavalyi hospodár építtette életében, a Kallimaki
herczeg, de ez nem theátrumnak építtette, hanem bazárnak.
– Hát a fia csináltatta theátrummá? szólt bele Kovács úr, a
szólótánczos.
– A fia! förmedt rá Avakum. Micsoda fia? Maga ne szóljon, maga csak
tánczoljon. Magának nincs más a rolléjában, mint hogy a bokáját
összeverje. A Kallimaki fia! Kell is az oláhoknak a fia az apja után!
Örülnek, ha az öreg meghalt s változtathatnak. Most van ott a Jankó. A
János vajda. Derék fiatal hospodár. Ott volt Párisban, tanult a
Sorbonneban. Tudja maga, mi az a Sorbonne? No hát ne is kivánja
megtudni. Fain uraság. Tud francziáúl; nem iszik, csak champagneit.
– Szép ember-e a fejedelem? kiváncsiaskodék Betti leányasszony, a fiatal
naivistáné.
– Jaj lelkem, azt ki sem lehet mondani, hogy milyen szép; nagy, magas
termetű, formás ábrázatú: épen olyan, mint a direktor úr; ha bajuszt
ragaszt magának, szakasztott olyan, mint a János vajda. No majd
meglátja!
– Hát a fejedelemasszony szép-e? Ezt már a direktor úr óhajtotta
megtudni.
– Hohó! Nagy uram. Olyan a két szeme, mint a tüzes kerék, mikor
fajerwerk van.
– Hát más egyebe?
– Azt nem látni.
– Tán csak nem jár fátyollal, mint a török asszonyok?
– De úgy jár. Nagyvezér Bajraktár leánya volt. Ott vette el Jankó vajda
Konstantinápolban. Az most is török szokással él. Idegen férfival nem
beszél! Sehova nem jár.
– Hát akkor a szinházba sem fog járni? Hát akkor én kinek énekelek?
– Kinek énekel az úr? Hát van Bukarestben tizenkét ezer hintó, a kin
mind nagyságos és méltóságos bojár urak járnak, a kiknek egy gombja a
süvegén többet ér, mint egy magyar falu! A darabot egy órával későbben
kell kezdeni, a míg a sok uraságok kiszállnak a hintókból.
Most azonban direktorné ifjasszony tett fel egy praktikus kérdést.
– De mondja csak Avakum bácsi, hogy lesz az mégis ezekkel a darabokkal;
ha mi nekünk oláh nyelven kell mindent előadni, Ki fordítja le a
textust? Páli úr hét nyelven tud, de az oláh nincs közte.
– Óh, az a legkevesebb. Ott van a híres poéta Tarakszaki. A ki irta
azokat a híres darabokat. Micsoda? Nem ismerik maguk a Tarakszakit? A ki
nagyobb a Schillernél. De mit mondok? Kocebúnál is nagyobb! A ki irta a
«Mihály vajdát» hat felvonásban. Majd azt kell eljátszani! Mikor a Jankó
vajda nevenapja lesz. Megcsinálja a maguk darabjait Tarakszaki úgy, hogy
senki sem ismer rá, hogy nem igazi oláh darabok. A Tarakszaki! Hah! Nem
ismerik a Tarakszakit!
Ezt annyira szivére, vette hogy nem is beszélt erről a tárgyról többet,
csak annyit mondott még, hogy: «aztán abban a Bukarestben több magyar
embert találtok, mint itt ebben a Pozsonyban.» Ezzel történetesen igazat
talált mondani. Meg is bánta Avakum bácsi és elhallgatott.
* * *
Másnap útra kell az egész társaság. Két zernyesti oláhszekér befogadta
valamennyit. Olyan szekerek is voltak azok. Tizenhárom ló volt
egyik-egyik elé fogva. Brassóból szállítottak Levante-árúkat Bécsbe s
most üresen tértek visszafelé; könnyű volt velük megalkudni. Belül olyan
volt az a vászonsátor, mint egy szoba. Az urak filkózhattak is, ha
akartak. Bizonyosan meg is tették.
A tapasztalatokkal teljes út, ha nem is mult el minden viszontagság
nélkül, de azért csak véget ért egyszer. A vándorok megérkeztek a
százharmincz templom városába. Ott igen jól lettek fogadva; a vakaresti
kolostorban (a hol az új hospodárt szokták üdvözölni az országos rendek)
megvendégelték őket s onnan aztán lovas-bandérium kiséretében, pisztoly
és puskadurrogás mellett vonultak be a fővárosba.
De nem lódított semmit az Avakum. Bukarest csakugyan pompás egy város.
Egy kicsit ugyan sárosak az utczái, de hiszen nem lehet minden város
deszkával kipadlózva, mint Debreczen. Egyébiránt itt minden tisztességes
ember vagy lovon jár, vagy kocsin. A theatristákat nagy hirtelen
elkapkodták szállásra az odatelepűlt magyar iparosok; a direktor
főhadiszállása pedig magában a pompás Brankován palotában volt.
Tartattak üdvözlő szónoklatok is, és azok viszonoztattak; mind a két fél
«vivát»-ot kiálta a végén; az magyarul is, oláhul is csak jót jelent.
A szives fogadás viszonzásaul a theátristák este a fejedelem konakja
előtt serenadeot adtak, elénekelve a legkedveltebb operarészeket s ezzel
is hosszú fogakat csináltak a közönségnek (németül legyen mondva).
Másnap csak potpurrit lehetett adni, nem levén még lefordítva semmi
darab; énekdarabok és nemzeti tánczok voltak; a szinház tele volt; a
közönség lelkesedett; mindent fóráztattak, a battutát háromszor is, a
mihez egy műkedvelő csimpolyás szolgáltatta az obligát tánczzenét: a
bevétel meghaladta a legvérmesebb reménységet is.
A nagy költő, Tarakszaki, még az előadás folyama alatt bemutatta magát a
társaságnak. Az alakja nem felelt meg ugyan a róla formált képzeletnek,
mert sánta volt és pupos hátú; de hiszen egy vitéz harczias nemzetnél
nem is illik, hogy olyan ember töltse az időt a tollforgatással, a ki
délczeg és lóratermett; a poétázás csak a görbéknek való. Ő különben
nemcsak annak a tudatával volt tele, hogy ő a világnak a legnagyobb
költője, hanem arról is teljes önérzettel birt, hogy nálánál szebb és
szeretetreméltóbb férfi nincs a világon. A szinésztársaság minden női
tagjának sorba udvarolt. Tudott magyarul és németül. A direktornál ott
maradt ebéden és vacsorán s adott neki jó tanácsokat. Legelső volt a
nagy hat felvonásos drámáját ajánlani neki előadásra. A direktor birt
annyi tapasztalattal, hogy nem utasította vissza, hanem azt mondta, hogy
«hagyjuk azt legutoljára». Majd mikor a hospodár nevenapja lesz. Előbb
fordítsuk le azt a Fra Diavolot. Hiszen a szöveg betanulásához is kell
egy kis idő oláhul. Tarakszaki megigérte, hogy egy éjszaka lefordítja az
egész librettot, ha az igazgató viszont megigéri, hogy az ő «Mihály
vajdáját» azonnal kiosztja a theátristák között; már ki is vannak irva a
szerepek. Ez a kölcsönös fogadás mindkét részről be is lett váltva. A
költő elhozta az oláh Fra Diavolót, a direktor pedig kiosztotta a
«Mihály vajdát» szerepszámra.
A Mihály vajda rendkívül szép dráma volt, a milyen se a francziáknak, se
az angoloknak nincs, a németeknek meg nem is lehet. Abban minden férfi
kiváló nagy hős, még a törökök is; mert, ahogy a költő mondá: «gyávákat
legyőzni nem dicsőség.» (Mint a világtörténetből tudjuk: Mihály vajda
volt az, a ki Szinán pasát seregestől tönkreverte és Bukarestet a
törököktől visszafoglalta.) Ellenben a ki asszonyszemély volt a
darabban, az meg mind magaslelkü és szentimentális volt. Ennélfogva
Tarakszaki, a mint egy szinészt elfoghatott, azt el nem eresztette
addig, míg a szerepe sajátságairól fel nem világositotta. Néha felment a
szinpadra s megállította a próbát, hogy az összes társaságot betanítsa,
hogyan kell az ő darabját deklamálni. Különösen sok fáradságot fordított
Páli úrra, a czímszerep osztályosára. Ennél a mondatnál így a jobb
kezével fel az ég felé, a bal lábával dobbantani, a fejét hátravetni; a
másiknál így gyorsan hátrafordulni, a két kezével a hajába markolni,
azután az ökleivel az eget fenyegetni; végre a feltalált ellenséget
személyes tusában (egy hosszú monolog alatt) a földre legázolni. A
társaság majd a levegőbe repült nevettében, a ki ismerte már Páli úrnak
azokat a «hires akczióit», a mikre őtet a művészet szent dühe el szokta
ragadni.
De még hatásosabb leczkék voltak azok, a miket Tarakszaki a direktorné
asszonynak tartott, felolvasta előtte a szerepét, mind azokkal az édelgő
szemforgatásokkal és szemérmetes hunyorításokkal, a mik azt művészi
zománczczal ékesítik. Valódi szerelmi vallomásoknak vehette a szakértő.
Azok is voltak. A költő nem titkolta, hogy a bájos primadonna kecseinek
áldozik szíve oltárán.
Csakhogy ezen a téren veszedelmes vetélytársat adott neki a fátum. Magát
a fejedelmet.
János vajda (hogy ő is róla megemlékezzünk) franczia műveltségű férfiu
volt: a restauratió korában küldetett szülői által Párisba, s az akkori
korszellem eszméitől felvilágosítva tért haza, a midőn a magas Porta őt
jelölte ki az oláhországi fejedelmi szék betöltésére. Idehaza rögtön a
korszerű reformok meghonosításán kezdé uralkodói működését. Ő ismertette
meg a bojárokkal a legelső biliárdot, s a nagy hán épületét átalakíttatá
theátrummá s mindjárt uralkodása első esztendejében nyomtatott egy
kalendáriumot helybeli typográfussal, ugyanott a szinczédulákat is ki
lehetett nyomatni.
Hogy a hospodár mennyire udvarol a szép primadonnának, azt tudta az
egész város. Hisz az ő hintaja hordta Páliné asszonyt a palotájától a
szinházig, próbákra úgy, mint előadásokra; az ő dorobánczai czepelték
kosárszámra a direktornéhoz a legfölségesebb kantalup és ispaháni
dinnyéket, a dulcsászás döbözöket és a fakéregbe burkolt kászu-turót s
más efféle ritka csemegéket. Előadás alatt mindig ott ült a páholyában
és ő kezdte a tapsot, ha Zerlina kilépett. A függöny legördültével pedig
azonnal sietett a páholyából egyenesen a szinpadra, sőt az öltözőszobába
is, gyakran a tyukszemére taposva Tarakszaki uramnak, ki szintén ott
leskődött a szentély ajtajában, a miért eleget csufondároskodott vele a
szinészhad: «a mi szabad a hospodárnak, az nem szabad a poétának».
Ilyenkor Tarakszaki III. Richardi positurákba vágta magát.
– Mit nekem Jankó vajda? A két ujjamat a számba teszem, egyet füttyentek
s ő bukfenczet vet a trónról.
Hej, milyen nagyokat nevettek ezen a mondáson.
Pedig kár volt nevetni! Mert az az egy mondása a poétának komoly alappal
birt.
Oláhországban mindig olyan politika volt, hogy az ország maga magától
akart elszaladni. Az egyik rész a törökökkel tartott, a másik az
oroszokkal. Aztán akármelyik került felül, az mind azt tartotta, hogy az
ország pénztára arra való, hogy a paraszt hordja bele a pénzt, az úr meg
szedje ki belőle. Egyszer aztán támadt egy harmadik párt, a melyiknek se
a török, se a muszka nem kellett, se a bojárok nem kellettek, hanem
kellett nekik a «szabadság». Ezt úgy hívták, hogy a «hetairia».
Ennek a titkos társulatnak a tagja volt Tarakszaki, még pedig kiváló
vezéralak benne.
A hetairia főszékhelye azonban nem Bukarest volt, hanem Galacz; ott
lakott a legtöbb bevándorlott görög. A költő is görög indigena volt.
De hát Páli uram társaságának mind ezekhez nem volt semmi köze; nekik
egyéb feladatuk nem volt, mint hogy egyik nap potpurrit játszanak, másik
nap Fra Diavolot, és ismét legmagasabb fejedelmi kivánatra Fra Diavolot.
(Több darab nem volt náluk oláhul betanulva.) Igaz, hogy a hospodár
nagyon szivesen is nézte ezt a darabot, különösen azért a hálókamrai
jelenetért, a hol Zerlina azt énekli a tükör előtt: «igazán nem rút a
növésem!» Ez a dal annyira tetszett a fejedelemnek, hogy valahányszor
benyitott az öltözőbe, mindig azt énekelte: «igazán nem rút a növésem.»
(Pedig egyáltalában hamis volt minden hangja.)
Tarakszaki eleget mondta a direktornak: «adjatok már valami más darabot;
meglátjátok, hogy megharagszik a közönség s valami katasztrófa lesz
belőle». De a direktor mindig azzal vágta ki magát, hogy nagyon el
vannak foglalva az ő darabja betanulásával.
Egy este aztán az történt, hogy a mint Zerlina kilép a szinpadra, a
parterreről egy óriási hagymakoszorú repül a lábai elé.
Ez pedig bizony nem volt a hetairia műve, mert ennek az eredete sokkal
magasabb helyen volt keresendő.
A fejedelemasszony dobatta ezt a koszorut.
Mert «Unnahár» herczegasszony (mint török nő) maga soha sem járt ugyan a
szinházba, de azért voltak, a kik besugták neki, hogy a hospodár mily
hévvel udvarol a szép primadonnának, s ennél a kérdésnél még a
keresztyénasszonyok is pogányokká lesznek.
A szegény primadonna majd elájult erre a megtiszteltetésre, hanem a
szinpadon levő direktor, ki épen a hős rablót adta, egész phlegmával
hajolt le a hagymakoszorúért s azt a karjára öltve, szokott hidegvérrel
így szólt: «jó lesz ez nekünk lencsére!» S azzal énekelt tovább.
Ez az improvizáczió az egész közönség tetszését megnyerte, s a sokszor
látott Fra Diavolo ez este még több taps mellett játszatott végig, mint
egyébkor.
– De bizony jó lesz már valami másról gosdoskodnunk, mondá a direktor az
előadás befejeztével, mert valóban már a verebek is könyv nélkül éneklik
a fákon «Diavolo, Diavolo, Diavolo!» A publikum grácziáját vissza kell
szerezni. Erre pedig csak az az egy mód van, hogy vegyük elő a
Tarakszaki drámáját; vesse palástul a gyomrát kiki a maga szerepének, s
tanuljuk be: együk meg. Ettünk mi már ennél keményebb falatot is, mikor
Zágrábban horvátul játszottunk el egy darabot. Mutassuk meg, hogy mit
tud egy magyar, ha összeszedi magát!
A nemzeti büszkeségre való hivatkozás használt. A szinészprivilegium
alkalmazása után minden ember nekifeküdt az oláh szerepnek, a minek a
tartalmát még nem is sejtette.
(Hogy mi az a szinészprivilegium? azt mindjárt elmondjuk. Mikor valaki a
szerepét a kezébe kapja, megemeli, érzi, hogy «nehéz». Akkor fog egy
plajbászt. A hol hosszú mondásokat talál, neki akasztja a plajbász végét
s aztán diagonalisban nagyot húz vele a sorokon keresztül odáig, a hol
punctumot talál. A mi keresztül van húzva, azt a drámaíró hiába gondolta
ki. Így aztán a darab rövidebb is lesz, meg jobb is.)
Csak Páli maga tanulta be lelkiismeretesen a maga hosszu monologjait, az
első szótól az utolsóig, a mikből egy jótát sem értett. De tudta, mint a
karikacsapás.
A próbák fölségesen mentek, a szerző jelenlétében. Az instrukcziókat
ugyan nem csinálta meg a direktor, csak a szöveget fujta el, ellenben a
többi szinészek inkább csak az instrukcziókat csinálták meg, mint hogy a
szöveget mondták volna; de mind másképen lesz ez az előadás napján.
Nagy izgalmat támasztott a városban már az előkészület is a Tarakszaki
darabjához. A díszletekhez való butorzatot a bojári palotákból
kölcsönözték oda, sőt a czímszerepet játszó direktornak az udvarmester
odaadta erre az estére magának a hospodárnak a valóságos fejedelmi
köntösét, a miben a «vekie» templomban felvonulását tartotta; a magas,
kócsagtollas süveget, a sárga selyem alsódolmányt, aranyos paszománttal
s a félujju zöld kaftánt, a mi sarkig ér, s körül van prémezve drága
fekete rókamállal, meg a görbe kardot hozzá. Ha mindezeket felveszi s
hozzá lefelé görbülő keskeny bajuszt, s a bajusznál kétszerte vastagabb
szemöldököt ragaszt magának, szakasztott olyan lesz, mint maga a Jankó
vajda.
Az iránt, hogy mi van a darabban? senki sem kérdezősködött: nem volt itt
czenzura.
A fejedelem nevenapjára volt kitűzve a darab. Abbonnement suspendüvel.
Minden szabadjegy érvénytelen az előadásra. Még is fulladásig tele a
szinház. Alig várhatja a közönség a függöny fellebbentét. Végre a
fejedelem megérkezik a páholyába, szokás szerint a fejedelemnő nélkül; a
közönség feláll a helyéről s a zenekar hármas tust húz az üdvözlésére.
Azután jön az overtura, összeállítva mindenféle operákból és
népdalokból. Ennek is vége van. A függöny felgördül. Az első felvonás
kezdődik a török táborral. Szinán pasa grasszál. A szinészek rettenetes
dolgokat mondanak a sugó után oláhul. A publikum azt hiszi, ugy kell
annak lenni. Így beszélnek a törökök. A legszebb frázisokat általános
hahota kiséri. Olyan siker, hogy egy szerzőnek a haját kell kitépni
kétségbeesése dühében. De hát hol van «ő», hogy ezt nem teszi?
Tarakszaki nincsen jelen. Másban töri ő most a fejét. Csak komédia volt
ő tőle ez a tragédia. Arra való, hogy jelt adjon vele az összeesküvőknek
a kitörésre.
Ő maga a hetairia szövetségében a blamides rangfokozatában állt, míg
Avakum csak a sistemini közé tartozott.
Erre a napra volt tervezve, hogy mikor a hospodár a szinházban fog
lenni, a fővárosban levő hetairisták egyszerre fegyvert ragadnak, a
szinházat körülfogják, egyidejüleg Galacz felől az ottani hetairia, a
kleftekkel és armatolokkal egyesülten berohan a városba az eforok
vezetése alatt, kiknek fővezére Wladimiresko Tivadar, a fejedelmet
elfogják, a portától való függetlenséget kikiáltják s akkor aztán
kényszerítik a fejedelmet, hogy a népmozgalom élére álljon, az oláh
sereget a török zsarnokok ellen vezesse s ha ettől vonakodnék, akkor
leütik a fejét s kikiáltják a respublikát.
S ez a darab jobban volt betanulva, mint az a másik ott a szinpadon.
Tarakszaki, mint auktor is nagy volt, de mint rendező még nagyobb. Mind
a három «bahtmi» tudta a szerepét, schlagwortra megjelent, s egy
óranegyed alatt elfoglalta a hetairia Bukarestet egy puskalövés nélkül.
A hospodárnak a páholyba hozták a rémhirt.
Annak sem kellett több.
Rohant a páholyából a rejtekajtón le a szinpadra s onnan ajtóstól együtt
be az öltözőbe.
– Nem szabad! sikoltozott a félig kosztümözött primadonna, a betörő elől
a spanyolfal mellé menekülve.
– Jaj, ifjasszony! lihegé a halálra sápadt fejedelem. Végünk van!
Kiütött a ribillió! Le akarják vágni a fejemet.
Erre a szóra Páliné ifjasszony is elfelejté, hogy csak az egyik képe van
kifestve s kiejté kezéből a puderes skatulyát, meg a kendőző-tégelyt.
Az utczáról felriadó lármát itt is lehetett már hallani.
A direktorné azonban eszes asszonyság volt, a ki nem egyhamar veszté el
a lélekjelenlétét. Hirtelen segítséget talált.
– Gyorsan! Gyorsan! Fusson herczegséged ide a mellékszobába. Ott találja
Páli úrnak az öltözetét, öltse fel magára frissen. Borotva is van ott,
lenyesheti vele a bajuszát, szakállát, meg a szemöldökét. Aztán velünk
menekülhet, minket nem bántanak.
Ennél okosabbat csakugyan nem lehetett kigondolni! Elfoglalni a
primadonna férjének a helyét. Hisz ez volt a vágya a hospodárnak is,
csakhogy nem ilyen körülmények között. Ki gondolhatna most a
pásztorórára?
Ez hát jó lesz a fejedelemnek. De mi történik a direktorral?
Páli úrnak csak a második felvonásban levén dolga, ő bizony a szépet a
hasznossal akként egyezteté össze, hogy a míg rákerül a sor, teljes
fejedelmi ornátusban ott őrizze a pénztárt, gondosan felügyelvén, hogy
ingyen senki be ne lopakodjék. Hát egyszer csak elkezd egy egész csapat
marczona képű ficzkó benyomulni az ajtón, a kik semmi szándékot sem
mutatnak a fizetésre.