A mint VIII. István értesült IV. Györgynek ilyetén megpuhulásáról, ő is
úgy tett, mint a hogy az elefánt-szelidítők szoktak tenni a vad
elefánttal, hogy tudniillik először megkínozzák, megkoplaltatják, azután
pedig nyájasan beszélnek hozzá s piskótával traktálják.
– No hát, édes fiacskám! ha eszedre akarsz térni, akkor én is
kegyelmesebb apád leszek. Hát ráállsz, hogy lemondasz a libapásztor
Katáról.
– Le is mondtam már.
– Eldobod a lószőr-gyűrűjét?
– Rá is tapostam már.
S igazat mondott benne, mert a keze ujjáról csakugyan eltünt a gyűrű; a
lába ujjára huzta azt fel. Ott is jó helyen van az. A régi perzsák a
lábujjakon viselték a gyűrűiket, azok pedig, a tudósok tanusága szerint,
a mi apáink voltak. És így csakugyan rajtataposott György úrfi.
– No hát igy jól van. Már most hát ráállsz, hogy elveszed a Drugeth
Katát?
– Venném biz én, de úgy vagyok vele, mint az egyszeri czigány a
grófkisasszonynyal, hogy félig már meglenne a házassága, ő már
beleegyezett, de a grófkisasszony még nem. Én nem kellek ám Drugeth
Katának.
– Dehogy nem kellesz! De még a széket is megtörli a kötényével, a hová
leültet, olyan nagyon kellesz. Látod, mi ez? Levél. Drugeth Kata irta.
Olvasd csak, mi van benne? Csunya irás, de nagyon jó. «Nem bánom,
rászánom magam, hogy bekössem a fejem a kegyelmed fiával». No, a többit
még se olvasd. Rólad van szó. Nagyon megtetszettél neki. Még elbiznád
magad. Azt irja, hogy már meg is hozatta a püspöktől a dispenzácziót.
Csak egy héttel hamarább izenjük meg a lakodalom napját, hogy a
tortákkal elkészülhessenek, meg a vadpecsenyékkel. A túzoknak hat napig
kell állnia a páczban. No hát mikor küldjem meg az üzenetet?
György úrfinak a félkotyó módja mellett titokban igen gyors esze volt.
Egyszerre keresztül villámlott az agyán, hogy miféle hamisság van abban
a levélhistóriában? Drugeth Kata bizonyosan meghallotta, hogy őt az apja
itt a toronyban zárva tartja és mindenképen mortifikáltatja: arra
gondolta ki azt a furfangot, azzal kiszabadíthatja ebből a kelepczéből.
Csak egyszer aztán kint lehessen még egyszer a gyepen.
– Hát én nem bánom, felcsapok! Kata csak Kata. Nekem mindegy. Hanem
egyet keményen kikötök, s ha az meg nem lesz, akkor egy tappot sem
mozdulok innen a tömlöczből, ha mindjárt a szakállam keresztül nő is a
falon.
– No ugyan mit kivánsz?
– Hát azt, hogy mikor én lakodalomra megyek egy olyan uri társaság elé,
a milyen a Drugeth Kata kastélyában össze szokott gyülni, hát akkor én
alám egy becsületes igazi derék mént adjanak; mert én olyan görhes
kabalára, mint a milyennel a multkor parádéztam, világ csúfjára többet
fel nem ülök.
VIII. István nagyon megörült a nyilatkozatnak. Hisz ez nagyon olcsó
feltétel!
– Meglesz fiam, meglesz. Ha csak paripa kell.
– De nem a magunk istállójából való paripa, hanem igazi tizenhat markos
angol telivér.
Most már szeretett volna valamit lealkudni belőle István úr: felébredt
benne az egy pillanatra elszundított zsugoriság.
– Nono, fiacskám. Talán tizenöt markos is elég lesz! Aztán a félvér
alkalmasabb a lakodalmi menetre. Gondold meg, hogy ott salvékat lőnek; a
telivér megijed, bokros lesz, kirúg, ledob, meghalsz.
– Nem alkuszunk visszafelé! erősködék György úrfi. Egy hüvelyket sem
engedek el belőle. Vagy lesz ilyen lovam, vagy nem lesz. Ha lesz,
megyek; ha nem lesz, maradok.
VIII. István urnak bele kellett nyugodni a kapituláczióba. Nagy sor:
angol telivérre vesztegetni a pénzt, mikor annak sincs több négy
lábánál; de csak ki kellett szorítani az erszényből: a «láda» majd
kifizeti.
Mikor Eleutherius mester szemrehányást tett e könnyelmű költekezés miatt
István urnak, holott ennek az árából tíz veres oroszlánt lehetett volna
beszerezni, azzal vigasztalta:
– Ne bántsd, komám. Ez a ló fogja nekünk az igazi arany csikókat elleni.
E naptól fogva aztán egészen kerékvágásba zökkent a nagyreményű házasság
dolga: kicseréltettek a jegykendők, sorba jártak a vőfélyek, négy
vármegye lett összehiva a lakodalomra.
VIII. István az ünnepélyes szertartásra a nagybátyját, a jászói
prépostot, Kelement szólította fel, az meg is érkezett a czifra nagy
üveges hintójával, a mit hat kövér ló huzott. Ebbe pakolták bele a két
urat, a prépostot, meg a káplánját, egymással szemközt ülve. VIII.
István otthon maradt Szepesvárban, a hogy szokás az örömapának, hogy a
majdan meghozandó menyét a kapuban üdvözölhesse. Maga helyett elküldé
Eleutherius mestert, felültette a legjobbnak csufolt lovára, a lelkére
kötve, hogy aztán a fiút szem elől el ne bocsássa.
A nászutazás reggelén még új díszruhát is kapott György úrfi (mind
fizeti ezt a «láda»!) Igazi délczeg dalia lett benne.
Szépen kezet csókolt az apjának, mikor elbucsúzott tőle, fogadta, hogy
engedelmes fia marad.
– Úgy is legyen!
Azután nagy muzsikaszóval megindult a nagyszámú násznép Szepesvárról
Dunajecz felé; a várból mozsarak durrogása kisérte őket bucsúzásul.
Mikor Dunajeczen innen, ahhoz a nagy kaptatóhoz eljutottak, a melyiknél
meg szokták pihentetni a lovakat s a prépost lovainak különös szükségük
volt erre, akkor György úrfi oda fordult a kiséretet képező levente
társasághoz:
– No urak, urfiak, daliák, leventék! Lakodalmas menetnél versenyt szokás
futtatni a menyasszony tiszteletére. Ki ér fel hamarább oda a tetőre?
Az sem mindennapi bolondság, versenyt futtatni hegynek fölfelé!
Megtették. Mire nem vállalkozik az ember, a míg fiatal?
Hanem a hatalmas telivér szégyenben hagyta valamennyit: úgy elrúgtatott
a többiek elől, hogy nyomába sem értek, a többi lovasság még a kaptató
közepén járt, mikor György úrfi már fenn volt a hegyi út magasán. A
lovasok aztán kiálltak a versenyből; látták, hogy hiábavaló az
erőlködés.
György úrfi pedig visszafordult egy perczre onnan a hegytetőről s a
megemelt kalpagjával intve a hátrahagyott násznépnek, azt kiáltá nekik
vissza:
– Köszöntetem az otthon valókat!
S azzal sarkantyuba kapta a paripáját s eltünt a szem elől.
Csak Eleutherius mester rugaszkodott az eltünt úrfi után teljes egy
lóerővel. Ütötte a sárkányt a kantárszárral mind a két oldalán. Rosszat
sejtett. Egyszer aztán a griffmadara elbotlott egy kőben s végigvágta
magát az útfélen, az aranycsináló keresztül repült a fején, odanyulva,
mint a béka; az orrát betörte.
De mégis hamarább csülökre kapott a mester, mint a paripája, mert ez
olyan kellemetesnek találta az árokban heverést, a négy lábát felfelé
fordítva, hogy semmiképen sem akart kijönni a pozicziójából.
Eleutherius azonban nem adta fel azért a versenyt, hanem gyalog
folytatta a pályázatot. Majd a lelkét adta ki, mire a dombtetőre
feljutott. György úrfit természetesen ott nem találta; tehát még egy jót
futott utána a domb fensíkján s onnan megint lefelé a lejtőn, a mi már
sokkal könnyebben ment, míg egyszer aztán kibukkant az erdőből a
síkságra, a honnan a dunajeczi völgyre lehetett nézni.
György úrfi ott vágtatott már a part mentében.
A zöld gyepen most is ki voltak terítve a vásznak. A leánycselédek most
is öntözték azokat nagy dalolással: egy leány, fehér ruhában, fehér
kendővel a fején, most is a libákat őrizte.
Eleutherius mesternek minden csepp vére leo ruberré vált, mikor azt
látta, hogy az ő vőlegényül hozott György úrfia megáll a
libapásztor-leány előtt, alig szól hozzá valamit, s a leány ott terem a
háta mögött a lovon. A leányok vihánczoló dévaj rikoltozása felhangzik a
völgyből. György úrfi ellenben hátra sem néz, hanem sarkantyuba kapja a
paripáját s vágtatva tünik el a völgyi uton; a messziről villogó torony
irányában kanyarodott el az égerfák között.
Most már minden késő! Ennyit tudott Eleutherius az alchymiából.
Mit tehetett egyebet, mint hogy leült az útfélre s megvárta, míg a többi
lovagok lassanként felszállingóznak hozzá.
Miután azok egyesével jöttek, nem akarta mindegyiknek külön-külön
elmagyarázni, hogy mi történt? mért ül itt az útfélen, a fejét a két
térde közé sülyesztve? hanem a legelsőnek megmondta érthető alchymiai
stylusban, hogy adja tovább a többinek.
– Ha a leo ruber az anser virgoval összetalálkozik, akkor a magisterium
magnum degeneral, mivel hogy a leo rubernek több affinitása van az anser
virgohoz, mint a mercurius vivushoz s ezért a balneum Proteiből nem lesz
aurum, hanem csak massa Adamitica.
– Megbolondult a mester! kiabálták a vőfények. Abból pedig nem lehetett
ennél a tudománynál egyebet kivenni.
Elvégre a prépostot is felvontatták a kövér paripák a tetőre, az is
megállította a hintaját Eleutherius előtt. De már az eléje lovagolt
vőfélyek elbeszélték neki, hogy a mester meggárgyult.
– No hát, mi történt, Eleutherius mester? kérdé, a hintajából kihajolva.
– Hát a leo ruber, meg az anser virgo…
– De, ebanyád! ne beszélj nekem másvilági bolondságokat, hanem süsd ki
az anyanyelveden, hogy gye igyes mladipán?
– Do pekla! felelt neki a mester. Elrugaszkodott a jó anglus paripán
előre, felkapta az útfélen a libapásztor leányt a nyergébe s
elvágtatott. Üthetjük bottal a nyomát. Ezóta meg is esküdött vele.
– Nye bojsza! biztatá a prépost. Ne félj semmit. Csak menjünk utána.
Tarsolyomban van a dispenzácziója: a nélkül pedig nincs az a parochus, a
ki kopulálja őket; ha csak azt nem akarja, hogy az eperjesi püspök
deficziencziába tegye. Csak ott szoríthassuk őket Hanusfalván!
Az út Hanusfalváig folyvást hegynek alá visz, a Magurán keresztül; a
prépost lovai hegynek fel sem igen rugaszkodtak neki, de lefelé meg
éppen minden lépésnél tanácsot tartottak a négy lábukkal, hogy melyik
legyen az első?
Az a sok falu ott sorban egész Óvárig mind a Drugeth Katáé volt s
mindenütt üdvlövésekkel fogadták a szepesváraljai násznépet és a
prépostot.
– Lövöldözhettek, bolondok! dörmögé a prépost, mikor elszalasztottuk a
vőlegényt.
A hanusfalvai határban meg már éppen mozsárdurrogások próbálták ki az
érkező paripák szivét, s egész ünnepiesen érkezett népcsoport kiabálta a
vivátot a násznép elé.
– Mi van itt ma? kérdezé a prépost a legokosabbnak látszó hanáktól.
– Elkéstek arról kegyelmetek! felelt a szólított. Most esküszik Kata a
templomban.
– Kivel?
– Hát a pan welkomozsnyéval.
A nevével nem szolgálhatott a pan welkomozsnyénak.
A prépost megörült. Ha Drugeth Kata esküvőt tart, akkor az nem lehet
mással, mint György úrfival. Azért sietett az bizonyosan olyan
lóhalálában előre, mert türelmetlenül várt a menyegzőjére. Ilyen a
világi fiatalság!
Hanem azt nagyon természetesnek találta. Meg is hagyta aztán a
kocsisnak, hogy ne zaklassa a lovakat, a czeremóniáról már elkéstek; azt
ő úgy sem kezdheti ujra, az áldással elég jókor fog érkezni, a lakomával
pedig úgy is megvárják. Igy aztán szép ünnepélyes menetben vonulának fel
a kastélyig, a hová éppen akkor érkezének meg, a mikor a templomból jött
kifelé a sokaság, azután a czifra uri násznép, a násznagyok, vőfélyek,
nyoszolóleányok, végre a boldog pár.
Kelemen prépost eléjük járult, de egészen a szájába fagyott az
epithalamium, mikor meglátta a templom lépcsőin karöltve alájövő párt. A
menyasszony csakugyan Drugeth Katalin volt; hanem a vőlegény korántsem
volt IV. György úrfi; mert ez már olyan negyven felé járó, fekete hajú
és körszakállú uraság volt, a kiben a prépost csakhamar megismerte
Wesselényi Pált, Drugeth Kata hajdani kedvesét. Most emlékezett már rá,
hogy hallotta ám valahol Wesselényi Pál özvegygyé lételét, ime tehát
mégis csak összekerült Drugeth Katával.
Drugeth Katalin mosolyogva mutatá be a prépostnak a vőlegényét, ez
órától fogva hites társát.
– De hát engem nem azért hittak ide, hogy Wesselényi Pál uram nuptiáit
czelebráljam; hanem hogy az öcsémet, a Csáky György grófot kössem össze
az ő mátkájával.
– Az is megtörtént már. Együtt tartottuk meg a kettős esküvőt. Ők is
mindjárt utánunk jönnek, csak a neveiket diktálják a pontifikátornak a
matrikulába.
– De már ezt megakadályozom, szétbontom, eltépem! Impedimentum van
közben! A papot elcsapatom, a ki az esketést végrehajtani merészelte,
tüzeskedék a prépost.
– Ne csapassa el kérem, kegyelmességed, azt a papot, csitítá őt Katalin,
mert az maga az eperjesi püspök.
Erre a szóra aztán hosszúra nyúlt a prépostnak az ábrázatja. Ez ellen
már nincsen segítség!
S nem sokára élő szemeivel kellett látnia, hogy jön elő a templomból az
új pár: György az uti köntösében, a menyasszony szintén abban az
egyszerű fehér ruhájában, a melyben őt a vőlegénye elragadta; csakhogy
éppen egy fehér koszorú volt a fején, természetes virágokból.
Tisztelettudók lévén, maguk előtt eresztették a püspököt.
Kelemen prépost savanyú képpel üdvözlé az egyházi főnököt, hanem aztán
csak még sem tudta magában a nemesi vér felgerjedését elfojtani s
szemrehányást tett neki.
– Azt már mégsem tettem volna fel főtisztelendő méltóságodról, hogy egy
gróf Csáky ivadékot összeadjon egy libapásztor-leánynyal?
– Hisz a menyasszony egy Oroszlánkői Jakzsich grófkisasszony, Oroszlánkő
és Pruszka örököse.
Ekkor aztán örvendetes bámulás fogta el az egész szepesváraljai násznép
szivét.
Drugeth Katalin pedig elnevette magát.
– Igy szoktam ám én nevelni a rám bizott leányokat, hogy a míg
hajadonok, senki se nézze ki belőlük a grófkisasszonyt, akkor lesznek jó
háziasszonyok. Miután kiállották a próbát, György öcsém is hű maradt a
kedveséhez, holott csak szegény árva nevelt leánynak képzelte; Katicza
is ragaszkodott hozzá, pedig azt hitte, hogy szegény félportás ármális
nemes az öcsém, annálfogva megérdemlették egymást. Én tartom ki a
lakadalmukat; a kelengyéről is gondoskodom. Csáky István uramnak egy
fillérje sem bánja. A lakodalom után mennek násznépestül haza Oroszlánkő
várába.
De bizony vivátot kiáltott erre az uri és paraszt sokaság egy
szívvel-lélekkel s aztán megszólaltak a török sípok: a násznép sietett a
lakomához s az, ha nem csalódunk, eltartott egy hétig, a mikor aztán
minden ember meg volt elégedve.
Csak Eleutherius mester nem.
Ez az aranycsinálási methodus a leggonoszabbul megy. A kért láda nem
jött el.
Eleutherius mester vissza sem mert többet menni VIII. István urhoz.
A szepesi XIII város is kiváltatlan maradt egész Mária Terézia idejéig.
Biz azokat Lengyelország feloszlatása alkalmával szereztük vissza.
Mikor VIII. Csáky István meghalálozott, a fiai kénytelenek voltak a
falakat szétbontatni, hogy az apjuk által leeregetett kincseket
megkaphassák. Mindegyiknek jutott három szekér ezüst, meg egy véka
arany.