Csáky VIII. István csak számlálgatta a napokat odahaza: elmult egy hét,
hogy IV. György leánykérőbe elment, s azóta «sem szó, sem tartomány.»
Mikor már a harmadik hétbe fordult az idő, kezdett nyugtalankodni: hátha
valami érte a fiut? Utána küldte a hetes czigányt, hogy nézzen körül
Drugeth Katáéknál, mit csinál az úrfi.
A czigány visszakerült s azt a hírt hozta, hogy az úrfi épségben,
egészségben megvan, ott ül a patak partján és horgászik és segít a
libákat őrizni a libapásztornénak.
– Bolond beszéd! czigány beszéd! mondá István úr, s hitelesebb személyt
küldött ki a kémszemlére: a solymárt.
Ez aztán azt a hírt hozta, hogy látta az úrfit a kastélykertben a
kerítésen keresztűl, fenn volt az almafán, almát szedett s azt a Drugeth
Kata kötényébe hajigálta.
– Ez már jó beszéd, okos beszéd! Almát szedni Drugeth Katával! Ádámnak,
Évának a házassága is ott kezdődött az almafa alatt.
Akkor aztán egészen megnyugtatva várt a fia hazatérésére, a ki a jövő
holdujsággal csakugyan megkerült.
– No hát «széna-e vagy szalma»? kérdezé tőle.
– Azt a lovamtól kérdezze, édes apám uram; gondolom, nagyon jól
tartották; mert mindig vissza akart velem fordulni az úton.
– De hát téged hogy tartottak?
– Mint a galamb a fiát.
– Mondtam ugy-e? Csak egyszer megismerjenek. Hát elhoztad a gyűrűjét a
Katának?
– El biz én. Itt az ujjamon.
István úr nagyot nézett a lószőr gyürűre.
– Hát ez volt a Katának a legszebbik gyürűje?
– Nekem ez volt a legszebb, mert maga csinálta.
– Furcsa gusztus! Hát beleegyezett Drugeth Kata a házasságba?
– Bele bizony. Még az áldását is ránk adta.
– Mi a hét csudát adott rád?
– Mondom, az áldását.
– Hát még kire?
– No meg a Katára.
– Miféle Katára?
– Hát arra a Katára, a kinek ez a jegygyűrűje.
– Micsoda Kata? Hogy hijják? Mi a neve?
– Én bizony ezt elfelejtettem tőle megkérdezni.
– De hát miféle leány?
– Derék, szép, jó leány. Éppen hozzám való. Annyit tudok róla, hogy
libapásztor.
– Tyhű! Ezer lófarkas ördög! Hisz ennek a fiunak elment az esze!
– Hogy ment volna el, mikor soha sem volt?
– Te egy libapásztort akarsz feleségül venni?
– Hát ha azt szeretem.
– Hol a kardom? Egybe kettéhasítalak!
– Az bizony jó lesz, apám uram, legalább akkor két guzsalyszár telik ki
belőlem.
Erre a szóra egyszerre világosság támadt István úr fejében, mert
furfangos, eszes úr volt ő kegyelme. Átlátott az egész szövevényen.
Drugeth Kata bizonyosan megmutatta Györgynek az ő hozzá írt levelét.
Ezért a fiú megorrolt s az apja boszujára a legelső szolgálóval
összekötötte magát. Drugeth Kata pedig, hogy őt megtromfolja, maga is
előmozdította ezt a házasságot.
– No majd kiverem én a te fejedből azt a libapásztort!
– Sohasem azt, apám uram. Még ha olyan apróra összevagdaltat is
kegyelmed, mint a kolbásztölteléket, még akkor is szeretni fogom az én
kedves kis Katiczámat. Hozhatnak nekem helyette akár fejedelemasszonyt,
el nem cserélem értte, fenyegethetnek a bécsi «vas szűzzel», le nem
mondok róla. Ő lesz a feleségem, nem más!
– No azt majd meglássuk!
VIII. István csöndes uraság volt: a magánál kisebb embert csak szolgának
nézte; a fiát pedig kétszeresen rabszolgájának tekinté.
Dühében, mérgében, összekiabálta a hajduit s IV. György úrfit becsukatta
a gömbölyű toronyba, annak is a legfelsőbb szobájába, a honnan bajos
leugrani az ablakból.
Akkor aztán előhivatta Eleutherius mestert s meghányta-vetette vele,
hogy miféle kvalifikált torturákat lehetne alkalmazni György úrfi ellen,
hogy a lemondásra rábirják; de azért a termetét meg ne rontsák.
Eleutherius mester tudott kitalálni több ilyenféle mortifikácziókat.
A legelső az volt, hogy a nyár derekán úgy ráfűtötték az úrfira a
siska-kemenczét, hogy majd elolvadt tőle. De az akarata csak nem akart
megolvadni.
Azután meg besózott hust, száraz halat küldtek neki enni; de innia nem
adtak hozzá. Majd a szájpadláshoz ragadt a nyelve a szomjuságtól, de
azért nem mondatta ki vele ezt a szót: «lemondok a Katiczáról.»
Ez sem sikerülvén, Eleutherius a maga alchymiai tudományával állított
elő olyan gázokat, a mik a belélegzésre nem veszedelmesek, ellenben az
illatuk a pokol konyhájához való. Ilyeneket eresztettek be a fujtatókkal
az úrfi börtönébe. Prüsszögött tőle, de nem renunciált.
Azután azt kezdték, hogy nem hagyták aludni. Oda állítottak az ajtaja
elé két rabot kerepelővel; az egyik elhagyta, a másik rákezdte. György
úrfi ahhoz is hozzászokott.
Megkoplaltatták: eltürte.
Elvették alóla az ágyat: aludt a puszta téglapallón.
– Megálljunk csak! mondá végre István úr. Tudok én valamit, a mi nekem
magamnak a legfertelmesebb distrakczió szokott lenni. Mikor a kapuczinus
gvárdián, meg a lutheranus esperes összeakasztanak egymással itt az
asztalomnál s elkezdenek a dogma fölött disszertálni. Azt én, pedig
kemény természetű legény vagyok, két óránál tovább ki nem tudom állni.
Próbáljuk meg, meddig állja ki az úrfi?
Úgy tettek, megpróbálták. A két tudós theologust felküldték hozzá a
gömbölyü toronyba s ott azok ketten egymással szemben helyet foglalva,
elkezdének az exegesis dialektika hermeneutika fegyvereivel egymásra
puskázni egész zélussal. Az volt nekik mondva, hogy György úrfi
konvertálást forgat a fejében, azért van bezárva. Annálfogva az egyik
pap az egyik fülébe prédikálta a maga bölcseségét, a másik a másikba, az
egyik megakarta tartani, a másik el akarta ragadni. Három-négy óráig
kiállta a szerencsétlen kínpadra vont áldozat a szörnyű torturát, de
mikor már beesteledett, elkezdett az ajtón dörömbözni, irgalmat,
kegyelmet ordított s azt mondta, hogy elveszi inkább az ördögök
nagyanyját is, ha apja úgy parancsolja, csak ezt a két bölcset vigyék a
pokolba!