Az udvaron leszállt a lováról György s az oda siető lovászoknak
megmagyarázta, hogy az ő lovának szénát meg abrakot ne adjanak, mert ha
valahol jól tartják, akkor meg nem birja indítani a helyéből; ki nem
akar menni az udvarból; mindig visszafordul.
Azután megmondta a palotás inasnak, hogy ő a szepesi grófnak a fia; a
várkisasszonynyal akar beszélni.
Mindjárt felvezették hozzá: szinről-szinre megláthatta.
Derék egy személy volt Drugeth Katalin. Magas, délczeg termet, a ki csak
úgy néz le az emberre. S milyen szemekkel néz! Nem tűz van azokban,
hanem jég. Olyan a nézése, mint a számkivetés.
Szépnek elég szép volna, csak olyan méltóságos ne volna.
Meg is adta neki a becsületet György úrfi, mert így üdvözölte:
– Szerencsés jó estét kivánok, kedves nénémasszony!
Már hiszen igaza volt neki, a kronologiai datumokat összevetve, mert a
kisasszony valami hat esztendővel idősebb volt, mint ő; de már csak még
sem szereti azt egy huszonnyolcz esztendős kisasszony, ha őt egy
bajuszos kamasz nénémasszonynak tiszteli.
De meg azt is megtette, hogy kezet csókolt neki. Hasztalan küzdött vele
Katalin kisasszony, meg kell annak történni, mint az egy halálnak.
Előhuzta a kezét a háta mögül erőszakkal s nagyot czuppantott rá.
Aztán mindjárt nyomta a markába a nagy pecsétes levelet.
– Ihol van az a levél, a mit kedves nénémasszonynak küld az édes apám
uram.
S azzal, mint afféle jól nevelt ifju, mindjárt letette magát a pamlagra;
a kisasszonyt hagyta maga előtt állni.
A kevély hölgy felbontá a levelet s a míg azt olvasta, háromféle színt
is váltott az ábrázatja, hol elsárgult, hol elvörösödött. Mikor készen
volt vele, ledobta a levelet az asztalra s csak úgy az asztal végéről
száldogált oda a vendégéhez.
– Hát kedves uramöcsém, (ezt a szót különös gúnynyal czifrázta meg,)
kegyelmed csak leánykérőbe jött ide, ugy-e?
– Abba biz én; mi tűrés-tagadás benne, kedves asszonynéném.
– Hát aztán, mit szól kegyelmed hozzá? ma adjak-e ki kegyelmeden vagy
holnap? kedves uram-öcsém?
– Már biz én rajtam se ma ne adjon ki kegyelmed, se holnap; mert hisz én
nem azért jöttem ide, mintha kegyelmedet akarnám elvenni.
– Hanem a ládámat ugy-e?
– De biz a ládáját se mozdítom én meg a helyéből, akármi van benne. Mit
is tennék vele? Nem a kegyelmed kezéért jöttem én esedezni: jusson az
másnak. Hanem itt találtam a kegyelmed udvartelkén egy nekem való derék
kis leányt, a ki a vászonfehérítésnél a többi cselédre ügyelt, a kis
Katiczát. Beszéltem is vele: nem is idegen tőlem. Hát annak a kezét
jövök én kérni kegyelmedtől.
Drugeth Kata bámulásra nyitotta fel szemét-száját. Nem tudta
hirtelenében, hogy bolond emberrel van-e itt most dolga, vagy pedig,
hogy a keserű dióhéj alatt nem lappang-e valami nemes kedély?
– Hogy mondta kegyelmed? Hát nem azért jött, hogy engem feleségül
kérjen?
– Bocsásson meg kegyelmed, megvallom igazán: a mikor kegyelmedet magam
előtt látom, valaki jut eszembe. Nem tudom, megmondjam-e?
– No csak mondja ki!
– Nem bántom-e meg vele?
– Ne féljen semmit!
– Hát az jut eszembe, mintha a megboldogult édes anyámat látnám magam
előtt. De ne haragudjék, kérem, érte.
– Már hogy haragudnám? szólt Drugeth Katalin s kezdett a jege olvadásba
jönni. Jó fiu ez azért, hogy olyan ostobának látszik.
– Hát aztán inkább a tisztelet fog el, mint a szeretet, becses
személyének a látására.
– Köszönöm. De édes atyja, a gróf, ebben a levélben az én kezemet kéri
meg a kegyelmed számára.
– Hát a ládáját nem?
Most már még meg is nevetteté a büszke szobrot a bohókás legény. Mi
lakik ebben?
– A biz egész őszintén rátér erre a kérdésre is. De tisztességes
magyarázatot ád hozzá. Neki azért kellene az én gazdagságom, hogy azt a
magáéval egyesítve, kiválthassa rajta a zálogba tett XIII szepesi
királyi városokat.
– Tudom. Nekem is megmondta ezt. Nem értem ezt a dolgot. Füles bagoly
vagyok én ahhoz.
– Micsoda? Nem érti kegyelmed, hogy minő nagy nyereség lenne abból az
országra, a királyra nézve, hogy a XIII szepesi város, a miket Zsigmond
király a lengyel királynak harminczezer véka lengyel garasért
elzálogosított, vissza legyen váltva s megint Magyarországhoz csatolva?
– Mondom, hogy füles bagoly vagyok hozzá. Én csak annyit értek, a
mennyit tudok. Azt tudom, hogy az a XIII szepesi város, a miket Zsigmond
király zálogba tett: azóta megvan békességben, senki sem háborgatja; az
a három szepesi város pedig, a melyiket Magyarországnak megtartott,
folyvást egyik háboruból a másikba esik, lövetik, pörkölik, sarczolják,
kínozzák, az egyik ellenség a másik kezéből ragadozza el, soha sincs
nyugalmuk. Én bizony azt hiszem, hogy jobban tennénk, ha még azt a
megmaradt három várost is zálogba tennők a lengyel királynál, mint hogy
a tizenhármat is kiváltsuk tőle.
Katalin megállt az okoskodásával. A bohók néha olyan igazat mondanak, a
mire nem tud az ember hirtelen mit felelni. De azért csak bohóság az
mégis.
– Jól van, édes öcsém uram, mondá Drugeth Katalin, megkerülve az eléje
dobott otromba nagy követ. De hát ha más leányt akar kegyelmed elvenni,
hogy kapja meg ehhez apja engedelmét?
– Apám sem kért tőlem engedelmet, mikor megházasodott.
Katalin megint azt kezdte hinni, hogy nagy golyhóval van dolga.
– Jól van, jól van, édes öcsém uram. De azt nem szabad ám elfelednie,
hogy ha kegyelmed az apja beleegyezése nélkül házasodik, hát akkor a
gróf úr kegyelmedet minden birtokából kitagadhatja; meg is teszi.
– Tudom én azt! Hát hiszen éppen azért választottam magamnak egy olyan
szegény leányt, a ki nem vethet semmit a szememre, ha én is szegény
vagyok. Mert ha az uri nagy familiák kisasszonyai közül választanék
egyet s arra mondaná az apám: az nekem nem tetszik, azt a leányt nem is
adnák hozzám, nem is jönne hozzám, üres tarisznyával, üres tenyérrel
megvetne, elfordulna tőlem: nekem nem maradna egyéb a szívfájdalomnál.
De ez a kis libapásztor-leány nem szokott az urasághoz; nem vágyik
üveges hintóra. Tudja már, mert megmondtam neki, hogy van egy kis
majortanyám, a mit áldott anyámtól kaptam ajándékba, azon van egy kis
szalmaház, egy juhnyáj, ketten megélünk csendesen nyaratszaka, télen
pedig nyestet vadászok; abból eltartom tisztességesen.
Drugeth Katalin kezdte hinni, hogy nagy érzés lakik ebben a szívben.
– De hát lehet-e azt hinni, hogy olyan gróffi, a milyen kegyelmed, meg
tudja majd szokni a sok inséget, koplalást?
De már erre a szóra nagyot kaczagott IV-ik György.
– Dejszen hozzá szoktatott már engem az inséghez a maga várában édes
apám uram! Nincs nekem abban tudatlanságom. S nekem aztán már
tökéletesen mindegy, hogy arany-ezüst garmadával rakott pinczeboltok
felett eszem-e a fekete kenyeret, vagy a széna-szalma-boglya felett? Még
jobban is fog esni az a fekete kenyér, ha magam szereztem; s hát még ha
az én kedves kis Katiczám sütötte. Nem veszek el más leányt! soha sem!
Isten engem úgy segéljen.
Drugeth Katalin most már egészen átlátott György lelkén. Helyén van biz
ennek nem csak a szíve, hanem az esze is.
Oda nyujtá neki a kezét szív szerint.
– No hát maradjon itt kegyelmed, édes öcsém uram, a meddig akarja. S
most már csókolja meg ne a kezemet, hanem az orczámat. Gondolja, mintha
az édes anyja orczáját csókolná.