Abban a levélben, a mit VIII. István IV. György által küldött Drugeth
Katalinnak, szórólszóra ez volt:
«Méltóságos és kegyelmes úrleányasszonyom!
Mások hat lovas hintóval, fényes kisérettel szoktak látogatni az
udvarodban leánynézőbe: én a legkisebb fiamat egyedül egymagában
bocsátom el Te Hozzád.
Hogy ama másokat sűrűn kikosaraztad, ezt én igen természetesnek találom.
Ők mindnyájan azzal a prætensióval jelentek meg előtted, hogy magukat
«uraknak» præsentálják s mentől jobban affirmálták az uraságukat, Te
annál inkább elfordítád tőlük az orczádat, nem akarván magadnak «urat»
venni s magadat «asszony»-nak eladni.
Ime, az én fiam, a legkisebbik (testre is, lélekre is az) üres kézzel
járul eléd, s hidd el nekem, hogy a mi a kezében nincs, az a fejében
sincs neki. Ez egészen Te neked való férj-kandidatus. Azt csinálhatsz
belőle, a mit akarsz. Használhatod guzsalyszárnak vagy fejkötő-bábnak,
tetszésed szerint, viselhetitek kölcsönösen Te az ő süvegét, ő a Te
kontyodat.
Hogy pedig én miért kivánom ezt a házassági frigyet, azt is sincere
elmondom. Te tudom, előre rámondod: «Láda! Kérnek. Jösz-e?» Hát persze,
hogy a ládáról van szó. De ne haragudj meg az igazmondásomért, olvasd
végig a levelem.
Ferdinánd császár-király diplomával rám ruházta a XIII szepesi városok
grófi méltóságát, a mik most a lengyel király alatt vannak. Tudod, hogy
Zsigmond királyunk zálogba tette azokat harminczezer véka lengyel
garasért. Visszakaphatjuk, szívesen adják, mihelyt a váltság-dijat
letehetjük érte. De én ezt magamban meg nem győzöm; hanem ketten,
egyesült erővel, ha Te is hozzájárulsz, meggyőzhetjük. Akkor aztán én a
fiamnak, IV. Györgynek, engedem a szepesi grófságot; magam megmaradok
Szepes főispánjának. És e szerint mind valamennyien jól járunk.
Ferdinánd császár-király visszakapja az országa bitangolt részét; a
lengyel királynak megtelik az üres kasszája, én megszabadulok az
alchymiai műhelyemtől, Te nyersz egy férjet, a ki egy személyben szepesi
gróf és guzsalyszár; a szepesiek pedig egy igazán nekik való kormányzót,
a kinél jámborabb lélek Dobzse László király óta nagyobb rezignáczióval
a maga titulusát nem viselte; de legjobban jár bizonyára a fiam, a ki
Tégedet megnyervén, megtalálja, a mi nélkül addig szükölködött: a
fejét».
Ez volt a levél tartalma.
Ebből látható, hogy a nagy diplomata férfiú egészen praktikus oldalról
fogta fel a vállalatot, s argumentumait ad hominem, azaz, hogy ad
fœminam alkalmazta. Nagy dolog lesz, ha Drugeth Kata meg nem hagyja
magát győzni ilyen helyes okok által.
A levelet kívül is, belül is lepecsételte VIII. István gróf, nehogy IV.
György belekandikálhasson. Úgy adta a kezébe.
Útravaló pénzt nem adott neki. Ingyen a vendégszeretet minden háznál.
Borravaló helyett pedig oszszon igéreteket. Beválthatja majd, ha
szepességi gróf lesz. Csak egy magalőtte vad disznó sonkája volt az úti
iszákjában, meg egy mult heti sütésű rozskenyér. Elfogja azt azért a
kés.
Mikor az erdőn végig lovagolt IV. György, az apja legpompásabb
mentéjében, a mibe kétszer is belefért volna, már akkor minden madár
tudta, hogy mi járatban van? A kakuk, a húros rigó, a szajkó, a
süket-fajd mind őt csufolta.
Hát még, ha az emberek is megtudják!
Mikor a dunajeczi szép tóhoz eljutott, másnap déltájon (az éjszakát egy
üres pásztor-kunyhóban töltötte,) leánydal ütötte meg a fülét. Azt
énekelték, hogy:
«Kinek van, kinek van
Karika gyűrűje!»
No már ezek is tudnak valamit!
A tóba ömlő folyó partján hosszú vég vásznak voltak végig teregetve,
fehérítés végett. A leánycselédek csak azt öntözgették tölcséres
kannákkal; jó kedvük volt, daloltak mellé.
A szép zöld mezőn pedig egész falka liba legelészett, a melyiknek az az
ostoba szokása, hogy mindjárt rámegy a kiterített vászonra s
bepiszkolja. Nagy szükség van rá, hogy egy leány azokat őrizze, s zöld
ággal a kezében elhessegesse a vászontelepről, ha arrafelé mennek.
György úrfi megállt tudakozódni, hogy messze van-e még az a Hanusfalva?
Nem fordult a danoló leányokhoz, félt, hogy kinevetik. Inkább odafordult
ahhoz a libaőrzőhöz, a ki a patakparton ült, s akkor is guzsalyszárt
tartva az övébe tüzve, selyemszál vékony lenfonalat eregetett le az
orsójáról egész a víz színéig, a bolond pisztrángok csak úgy kapkodtak
utána.
A leánynak a feje be volt kötve fehér patyolat kendővel, hogy a nap ne
süsse; csak olyan ruhája volt, mint a cselédeknek.
– Isten jó nap, édes hugom! köszönté őt György úrfi. Nem mondanád-e meg,
ha szépen kérnélek, messze van-e még ide Hanusfalva, a hol Drugeth Kata
lakik?
– Fogadj Isten, édes bátyám, felelt szelíd, zengő hangon a leányka.
Nincs biz az már messze, csak ez az erdő takarja még. Hallja kegyelmed a
harangszót? Most harangozzák a delet.
György úrfi kéjelmetlenül vakarta a fejét.
– Ejnye bizony akkor már elkéstem.
– Honnan jön kegyelmed?
– Szepesváralljáról.
– Hát hiszen nagy hamar benyargalhat már a várba.
– Én nyargalnék, de a lovam sajnálja a lábát; elkéstem a déli
harangszóról s nem akarok alkalmatlan lenni az uraságnál azzal, hogy
ebéd után érkezzem be; az ilyen vendéget szidják a gazdasszonyok. Majd
csak itt ebédelek a napnál. Megengeded, hogy ide letelepedjem?
– Tessék, bátyám, szólt a leány, odább húzódva helyadás végett; pedig
elég széles volt a pamlag: az egész Dunajecz partja.
A paripája nem is kérte az engedelmet: nyergestől együtt lehevert a fűbe
s a négy lábával az eget rugdalta.
György oda ült a puha fűbe s lekeríté a nyakáról az iszákot. «A ki
ételt, italt adott, annak neve legyen áldott», dörmögé halkan, a mint
előszedte a tarisznyából a kenyeret, sonkát.
– Ilyen fekete kenyeret esznek Szepesvárallján? kérdé a leány őszinte
csodálkozással.
– De csak ilyen volna mindig elég! mondá György úrfi, leszelve a
kenyérből a maga számára a száraz felsejét, úgyszintén a sonkából is,
hogy aztán a következő tésztájából másik szeletet szabjon le, s a sonkát
a kenyérre fektetve s mind a kettőt a késsel átszúrva, oda kinálta a
leányzónak.
– Nem kóstolnád-e meg ezt a madárlátta kenyeret? nem olyan rossz ám ez,
a milyennek látszik; ennek a sonkának a vad kanját én magam lőttem
tegnapelőtt.
– No ha a maga lövése, akkor csak elveszem. Isten fizesse meg, mondá a
leány becsülettudó szeméremmel; de a világért bele nem kóstolt volna,
hanem eldugta mind a két szeletet a kötényébe. György úrfi azonban
erősen hozzálátott, meg is duplázta az adagot.
A déli harangszóra az öntöző leányok mind abba hagyták a munkát s
odacsődültek nagy zsivajogva a libapásztor leányhoz. Az előkeresett a
nagy virágzó hangafa-bokorból egy nagy posztószél tarisznyát s
kiosztotta belőle nekik az ebédet. Jó tepertőspogácsa volt. Ki volt
számítva minden szájra kettő-kettő. A libapásztornak is annyi maradt.
Az egyiket odanyujtá György úrfinak.
– Hát kegyelmed nem kóstolja meg az én pogácsámat? A magam sütése.
– No ha a te sütésed, akkor csak hozzáállok; pedig már úgy jól laktam,
mint egy prépost. Ihatnám is rá.
De csak azért mondta ezt, hogy eldughassa alattomban a keblébe azt a
pogácsát. Úgy sajnálta azt elfogyasztani, akár csak ha aranyból lett
volna. S azzal indult a folyamnak.
– Csak nem akar kegyelmed a kalapjából inni! mondá a leány, mikor itt
van az én korsóm. S gyorsan megelőzve az úrfit, a kis zöld mázos
korsóját megmerítette a vízből s előbb maga húzott belőle, mint a madár
a vékony csücskéjén keresztül (a hogy illik a kinálkozónak), azután
nyujtá azt a lovagnak, a ki tudott annyi emberséget, hogy ne ugyanabból
a csücskéből szopja ki a vizet, mert az szégyenpirulás volna a leánynak,
hanem a nagyobbik szájából a korsónak kortyogtatá a hideg italt.
– Ejh, de pompás is volt! Hisz ennél még Ferdinánd császár sem ebédelt
jobban! De tudod, még mit csemegézhetnénk? Fogok magunknak pisztrángot,
s azt megsütjük cserepcsikon és megeszszük.
– De mivel fogja kegyelmed?
– Van neked fonalad, adsz belőle.
– Hát a horog?
– Van neked egy gombostűd, s abból majd csinálok.
S így szépen mindent kölcsön kérve a leánytól, kikerült a
halfogó-készülék. György úrfi leült horgászni.
Nagy mester volt ebben: dongó-légygyel csalta a pisztrángot horogra;
nagyhamar zsinegre került egy fél kápláralja.
Az alatt fanyársakat faragott, tüzet rakott targalyból, mikor a tűz
parázszsá lohadt össze, felhúzta a cserepcsikra a halacskákat, oda
tüzködte a tűzhalom körül; só, paprika volt a tarsolyában. Az is
hozzátartozott a gyönyörüséghez jobbra-balra igazgatni a cserepcsikokat,
a míg pirosra sül a hal.
Azt azután úgy szokás elkölteni, hogy az ember a halat nyársastól kezébe
fogja. Pompás lakoma volt az! Elismerték mind a ketten.
– Holnap megint ide jövök, halat fogni, mondá György.
– Biz az jó lesz.
– Te is ide jösz a libáiddal, úgy-e?
– Hogyne, a vásznat még fehéríteni kell, s a libákat őrizni, hogy rá ne
menjenek.
– Ez a sok vászon mind a Drugeth Katáé, úgy-e?
– Az ám.
– Te is az ő cselédje vagy, hugom?
– Eltalálta! Hát kegyelmed kinél szolgál?
– Szepesvárallján, a Csáky főispánnál, szólt György, olyan formát
fohászkodva, a milyet panaszos cselédek szoktak hallatni, a kiknek nem
tetszik a gazda. Úgy-e bár, téged Katiczának hínak? terelé másfelé a
beszédet.
– Hallotta kegyelmed a többi leányoktól. Hát kegyelmednek mi a neve?
– Az enyém meg Gyurka.
– Miféle Gyurka?
– Hát csak olyan «Magajött» Gyurka. Látod, hogy a gazdám ócska mentéjét
viselem. Úgy híttak gyermekkorom óta, hogy a Csákyék Gyurkája.
– Engem is csak úgy szólítanak ám, hogy a Drugethék Katája.
György úrfi megriadt s a süvegéhez kapott.
– De csak nem vagy magad az a budetini gazdag úrnő, a kit annyian kérnek
férjhez, de nem megy.
A leány nagyot kaczagott erre a szóra.
– Ugyan, hogy gondol kegyelmed ilyen zöldet?
György megrestelte a felsülését.
– Hát hallottam én már egyszer egy ilyen mesét, hogy a várkisasszony
parasztleánynak öltözött, azzal csinált tréfát.
– De azért nem kellett volna kegyelmednek úgy megijedni.
– Nem is épenséggel azért ijedtem én meg; hanem a másik másért.
Mivelhogy a Csáky István uram egy pecsétes levelet küldött Drugeth
Katának, hogy arra neki választ vigyek. Hát azt gondoltam, hogy a míg
azt a várkisasszony összeákombákolja, idő telik abba: az alatt én
mindennap lejárhatok cserepcsikon halat sütni. De ha te magad volnál a
várkisasszony, a levelet azonnal átvennéd, a választ megadnád, s nekem
nem lehetne több pisztrángot sütnöm itten a tűz mellett.
– Hát olyan nagyon szereti kegyelmed a sült pisztrángot?
– De bizony csak úgy, ha te veled megoszthatom. Soha világi életemben
egyébre se vágynám: fekete kenyér mellett ezzel is el lennék, ha te is
osztoznál benne.
A leány olyan szépen elpirult erre a szóra. Bizony elértette.
– Jaj! hallja kegyelmed, nem szabad ám ilyenről beszélni minálunk.
– Mért ne volna szabad? Én is nőtlen legény vagyok, te is hajadon leány
vagy. Isten rendelte azt, hogy két fél emberből egy pár legyen.
– Ugyan ne legyeskedjék kegyelmed! Kell is az ilyen szegény leány
valakinek, mint én.
– Hát az olyan szegény legénynek, mint én. Ha te nem kergetsz el innen,
egy tappot sem megyek el innen.
És nem kergették el.
A leányok tovább öntözték a vásznat; a fiatal pár pedig az alatt azt a
mulatságot találta ki, hogy gyűrűt font. Szép mesterség az, a ki azt
érti: a lószőrgyűrűkészítés. Az ember belefonhatja a nevét. Hozzá való
lószőrt lehetett huzni a György úrfi lovának a farkából; a betű szinét
kiadta Katiczának a szép aranysárga haja; György pedig fogta magát,
kihuzott egy szál arany-fonalat az apai díszmente paszomántjából s azt
használta fel erre a szent czélra. El is készült szépen a két gyűrű: az
egyiken volt «Kata», a másikon «Gyuri». Azokat természetesen egymásnak
adták. Hej, de gyönyörködve nézegette mind a kettő, mikor az ujján volt!
Ezalatt a hegyek mögé tünt el a nap, a völgyre árnyék szállt; a leányok
a vásznat összegöngyölíték, a hátukra vették s nagy dalolva készültek
hazamenni. Erre Kata is neki indult a libákat összeterelni s hazafelé
indítani; György úrfi is felnyergelte a lovát s segített lóháton az
engedetlen libatábort hadirendben felvonulásra kényszeríteni. A leányok
pajkosan dalolták:
«Kihajtom a libám a rétre,
Magam is kimegyek melléje.
Míg a libám legelész,
A rózsám mellettem heverész.»
Mikor a völgy kanyarulatához értek, a hol a patak keresztül folyt az
úton, szélesen elterülve, a parasztleányoknak át kellett gázolniok
rajta; nem sokat ceremóniáztak, felakaszkodtak s térden felül gázolták a
vizet, nagy vihanczolással. Biz a ludaknak sem kellett révész, a ki
átszállítja őket kompon; hanem nagy gágogással repültek neki a víznek, a
tulpartra úszva egymás sorjában; ekkor aztán a Katicza is hozzáfogott a
készülődéshez s szedte le a pillangós czipőket a lábáról.
– Dejsz azt nem engedem! erősködék György, hogy te mezitláb gázolj
térdig a vízben. Az nem illik!
– Csak kegyelmed menjen előre, akkor nem látja más, mint a halak.
– Hát azok se lássák!
Már a halakra is féltékeny volt. Addig-addig biztatta a leányt, míg
rábeszélte, hogy hágjon fel a kengyelébe s üljön fel a nyergébe a háta
mögé, jól kapaszkodjék a nyakába, úgy vitte át száraz lábbal a vizen a
tulpartra.
Ott azután leszállt a leány magától.
– Már most siessen kegyelmed előre. Nekem lassan lehet csak mennem a
ludakkal. Úgy is sok időt eltarisznyázott már itten. Szép postalegény
kegyelmed, no mondom!
György előre baktatott a lovával; de bizony az egész úton folyvást hátra
tekintgetett, mintha elvesztett volna valamit s bangyalogtában el is
ment a kastély kapuja előtt; csak akkor vette észre, hogy hohó, hiszen
ide be kellett volna menni.