Hát a ki erre a kérdésre meg tudott felelni, annál volt a bölcsek köve.
A «bölcsek köve», a mi minden betegséget meggyógyít s a vén embert
megfiatalítja.
Elhiszem biz azt. A kinek pénze nincs, annak mindenféle betegsége van; a
kinek pénze van, az egészséges ember. Az életkort pedig akként
osztogatják, hogy a szegény embert egész világi életében úgy hivják,
hogy «te öreg», a gazdag embernek pedig azt mondják, hogy «fiacskám».
Hanem hát hol van a «leo ruber»? vagy legalább a «leo albus»?
Hát azt senki sem tudta olyan bizonyosan, mint magister Eleutherius
Korpahorgyi de Terravár.
Hohó! Nagy ember volt ez! A hirhedett Lully Raymund tanítványa, a ki
Edward angol királynak ötvenezer font kényesőjét változtatta át
aranynyá.
Első «adeptus»!
Nagy summa pénzért sikerült csak a rendkivüli tudóst elcsábítani Rezső
császár prágai alchymista műhelyéből Csáky István grófnak, a
VIII-diknak.
Mert, mint tudva van, a császár is foglalkozott ezzel a tudománynyal.
Aranyat csinálni! És nem csak a népei verítékéből. Az ő laboratoriumában
képezte ki magát Eleutherius mester. Volt néki bizonyítványa is
sárkánybőrre irva, eleusiai betűjegyekkel. Rajta volt Theophrastus
Bombastus Paracelsus névaláirása in optima forma.
Be volt ő avatva az aranycsinálás kétszeres misztériumába.
A régi schlendriánt, a mely szerint Hermes Trismegistos idejében
procedáltak az alchymisták, az újabb XVII. század tudományos szülötte,
mint ócska babonaságot elvetette.
Mi neki a «bibor palást», az «ős Ádám», a «hétszer Jordánban fürdött
bélpoklos Naáman», aztán meg a chaosz, a sárkány, a kigyó? Ezekben a
czivilizált kor embere nem hisz többé. Charlatanéria volt az! Mese az
egész hermeszi aranycsinálás titka.
Ellenben egészen kétségen felül emelkedett az újabb tudományos világnak
procedurája az alchymia mezején; a mi e nevek alatt fordul elő: «Proteus
átváltozása, Orpheus pokolraszállása, Cadmus hadjárata, a Hespéridák
kertje». Ez már az igazi tudomány! Ennek az alapján nincs az a
fürészpor, nincs az a fazékcserép, a mi kellő operáczió mellett a
«titkok kemenczéjén» keresztül aranynyá változva ne jönne elő.
Hiszen fürészpor és összetört fazék Szepesvárallja udvaráról is csak
került ki elég; de biz abból magister Eleutherius minden tudománya
mellett sem tudott még eddigelé aranyat csinálni.
Azaz, hogy igazítsuk helyre a véleményünket. Csinált biz ő aranyat, mert
hiszen arra való volt az «aranybibor», a mit az olvadék közé kevert a
varázspálcza üregéből; csakhogy az eredmény összeszámítása után a
méltóságos házigazda arra a bizonyosságra jutott, hogy az ilyen alchymia
mellett neki minden uncia aranyért tizenkét tulkot kell felhajtatnia
Bécsbe, a mi a rente-konverziónak a legirrationábilisabb modalitása.
Egy gulya már oda van, a miért, rendes áron eladva, lehetett volna kapni
ezer uncia aranyat, míg az aranycsináló kemenczéből nem rezultált érte
több tizenkét darab sárga csikónál.
Ekkor jött egy új fölfedezés: az «antiphlogisticon»!
Tűz nélkül állítani elő az aranyat!
Uj fordulat a tudományos világban.
VIII. István gróf megtudta ezt az ephemeridesekből, de Eleutherius
magisternek még sejtelme sem volt róla, hogy mi lehet az?
Tűz nélkül nyerni az aranyat! Tehát leo ruber nélkül és pallium
porphyrium nélkül.
A tudós tagadta ennek a lehetőségét.
Pedig ott volt a nyomtatott lapon. A czímborítékon szent Flórián, a mint
egy kanta vízzel eloltja a tüzet.
Lehetetlen az!
Nem az, hogy Szent-Flórián eloltja a tüzet, hanem hogy az aranyat elő
lehessen állítani tűz nélkül.
E fölött a gróf és a tudós nagyon sokat el tudtak vitatkozni.
Volt azonban a grófnak egy udvari bolondja is. Akkoriban minden uri
háznál tartottak ilyen butort.
Én bizony elfelejtettem a nevét, s idegen nevet nem akarok neki adni. Az
okos beszédéből úgy is mindjárt ráismerünk, hogy ő az a bolond a háznál.
– Hallod-e komám! monda a bolond. Régóta hallgatom már a ti unalmas
ostoba tereferéléseiteket a tűz nélküli aranycsinálásról, meg a veres
oroszlánról és a rejtett aranyról, de a mit az egyitek elmond, az csak
azért nem ostoba, mert a másik még ostobábbat mond rá. Hát én tudok sok,
igen sok aranyat, a mi átváltoztatható; a veres oroszlánt is ismerem, a
ki azt elhozza, még pedig a tűzzel és a nélkül.
– Mit tudsz? bolond! kérdé a méltóságos gróf úr.
– Hát az a sok arany ott van a Drugeth Katalin leányasszony sárkányos
vas ládájában. A veres oroszlán pedig a György úrfi, a ki veres is,
oroszlán is, ha tűzbe jön. Az elhozhatná azt.
A gróf is, meg a magister is homlokára ütött a tenyerével: itt az
antiphlogisticon! Mondasz valamit, bolond!
– Elő kell keresni IV. György úrfit! parancsolá VIII. István.
Volt a hatalmas úrnak még másik két fia is: egy V. Zsigmond és egy IX.
László, de azok már el voltak látva, részint gazdag házassággal, részint
főispánsággal, az egyik volt a komáromi, a másik a nyitrai főispán; azok
a saját váraikban laktak, nem alkalmatlankodtak itthon. Még csak IV.
György volt hátra, a kinek a számára eddigelé nem akadt se gazdag
feleség, se öreg főispáni szék. Igaz, hogy még nem is volt huszonnégy
esztendős.
Valahonnan előkerítették nagy kereséssel. Az erdőn járt vadászni, egy
őzbakot hozott haza a hátán.
– Hát te miért jársz gyalog vadászni, mint valami kurta nemes? riadt rá
VIII. István. Holott van elég paripád.
– Van bizony, felelt rá IV. György, csak hogy ha a legjobbikat
kiválasztom közülök, hogy kilovagoljak rajta, attól tartok, hogy
visszajövet magamnak kell a hátamra vennem s úgy haza hoznom.
– Karafia! Azok bizony mind jó lovak. Ha jobb kell, szerezz! Nekem sem
volt, mikor ilyen legény voltam, ennél különb; azon szereztem, kicsi
hiján, egy országot. Nekem nincs pénzem, hogy jobbat vegyek.
– Nincs ám, mert édes apám, a méltóságos főispán úr, mind leeregeti a
falba a pénzt, a mi a házhoz jön. Isten csodája, hogy még eddig ember és
ló egymást nem ette meg a nagy inségnek miatta.
– Te pedig, nyáladék siheder, elébb tanuld magad megkötni a
nyakravalódat, minekelőtte az apád tetteit hánytorgatnád. (Ez
tudniillik, hogy nagy tudomány volt az akkori időben: a tíz rőfnyi fehér
patyolat nyakravalót hajdu segítsége nélkül csak tapasztalt férfi tudta
úgy nyaka körül tekergetni, hogy a két vége éppen összeérjen és csomóra
köthető legyen hátul a nyakcsigolyáján.) Nem vagyok én bolond!
Megmondtam már a bátyáidnak is százszor, mikor pénzért tribuláltak,
elmondom neked is, hogy mire gyűjtöm én azt a pénzt magam alatt? Bizony
nem is a lidérczeknek! Hanem azért, hogy ő felsége, dicsőségesen
uralkodó császárunk, királyunk III. Ferdinánd, a midőn a szepesi
főispánságot legkegyelmesebben örökös időkre nekem és maradékaimnak
adományozta, ugyanakkor még nagyobb kegyelemmel is tetézett. Diplomát
adott nekem a felől, hogy a zálogba tett XIII szepesi várost nekem
adományozza, mihelyt a zálogos summát le tudom fizetni a lengyel
királynak s akkor én leszek és utánam a maradékaim örök időkig a szepesi
grófok. Hát erre gyűjtöm a pénzt, ha tudni akarod! És szaporítani fogom
mindaddig, a míg a rézcsövek itten la maguk is szájig meg nem teltek.
Akkor aztán tudom, hogy elég, kibontatom a falakat, s visszavásárlom az
országnak csúfosan zálogba vágott XIII városát, s azon az én nemzetségem
fog uralkodni. Azért jobban tennétek, ha ti is iparkodnátok megtölteni
azt a kettős vermet.
– Tenném biz én szivesen, csak hetedik gyerek volnék! mondá IV. György
urfi, akkor meglátnám, ha valahol pénz van elrejtve a föld alatt,
nagypéntek első éjszakáján, első kakaskukorikoláskor, mikor a tüzes
lidércz felveti magát.
– Ugyan már nem szégyenled magadat? förmedt rá haraggal VIII. István;
egy gróf Csáky urfinak ilyen ostoba paraszt-babonákat ejteni ki a
száján.
– De kérem alássan, olvastam én azt könyvből. A tüzes ludvérczről, a
kinek csirke formája van; meg a baziliskusról, aztán meg a
griffmadárról.
– Miféle bolond könyvben olvastad?
– Hát azok közt volt, a miket a tudós doktor Korpahegyi de Terravár
hozott egy ládával. Ugyanott van a veres oroszlán is, meg a fehér
oroszlán is, a kiket apám uram keres. Egy országban laknak azok.
– Hallgass! Ne beszélj! Mit értesz te ahhoz! torkolta le a fiát István
gróf. A leo ruber egy alchymiai portentum.
– Hát hisz a griffmadár is olyan portentum. Minden nap egy tulkot eszik
meg.
– Eszik ördögöt.
– Hát a leo ruber nem megette már apám uramnak egy egész gulyáját?
– Fogd be a szádat, te oktondi! Az a magisterium magnum. Hadd beszéljek
veled okosan. Hetedik gyerek nem vagy, hanem hogyha az én eszemen
megosztoznál a bátyáiddal, hát akkor te neked csakugyan egy hetedrész
jutna belőle. Mindig töksi voltál. Az is maradsz. De hát az ilyen
emberre leskelődik a szerencse. Hallgass rám. Van pénz elég, meg is
látod. Nem is kell érte griffmadárra ülnöd. Csak nyergeld holnap fel a
lovadat.
– No, az be is válik már griffmadárnak.
– Aztán lovagolj át Hanusfalvára Drugeth Katához; majd adok neked egy
pecsétes levelet, de fel ne törd, mert a grófkisasszonynak szól. Aztán
ott maradsz, a míg beléd nem szeret.
– Hát már ahhoz én hogy kezdjek hozzá?
– Ne félj semmit. Ha mindenben tudatlan vagy is, ehhez az egyhez értesz
præceptor nélkül is. Nekem sem tanította senki, mégis fejedelemasszonyok
szaladtak utánam. Deli legény vagy, ostoba vagy: ennél több ajánlat
neked nem kell.
– Hát én nem bánom, csak apám uram meg ne bánja aztán.
– Ma etesd ki a lovadat, aztán takarodj, siess, csókolj kezet, a mért
ilyen derék mátkát választottam a számodra. Nekem jegygyűrű nélkül
vissza ne kerülj.