Csáky István gróf uram nagyon gazdag ember volt vénsége felé. Tudniillik
a VIII-dik István.
Hát csak nem is hiába segített annyit imádkozni Brandenburgi Katalin
fejedelemasszonynak. Mert az ám a jó imádság, a mit nem csak az égben
hallgatnak meg, hanem Bécsben is. Ő kegyelmessége szépen elimádkozta a
fejedelemasszonynak negyvenezer aranyját, meg két szép dominiumát.
Azonkívül megszerezte a császártól Hidvárt, Szerencset, Temetvényt,
Szepest. Annál fogva sok volt neki, de nem elég.
Fiatal korában nagyon szép ember volt és igen bőkezű. Marokkal szórta az
aranyat, mikor arról volt szó, hogy megválasztassa magát erdélyi
nagyfejedelemmé. (A mihez csakugyan nagy joga volt, mert ő volt Bethlen
Gábornak a valóságos utódja.) Hanem a vége felé egészen megváltozott a
képe is, meg a természete is. Valami ragyaféle elrontotta az ábrázatját,
s a mint a hetedik klimakterikus esztendeje eljött, egyszerre pazarlóból
zsugorivá lett.
Szepesvárallján volt neki a vár kellő közepén egy szobája, a melyben
egyedül tanyázott. Ennek a szobának a falában volt két ökölnyi lyuk.
Ezeknek a lyukaknak a folytatása volt egy hosszú rézcső, mely tizenkét
singnyi mélységbe szolgált alá. Mind a két cső alatt volt egy sziklába
vágott üreg.
Mikor VIII-ik István grófnak meghozták a bérlők az árendát, a sáfárok a
dézsmát, a birák a füstpénzt, a molnárok a vámot, a bálisok a dácziát, a
bányászok a kuxproporcziót, a tiszttartók a gyapju árát (az
természetesen mind arany és ezüst volt): hát akkor maga elé vette a gróf
a fatálat, a mibe a pénzt leszámlálták s aztán marokkal kiszedve belőle
a tartalmat, leeregette azokat a két lyukon. Az egyiken az ezüstöt, a
másikon az aranyat. Aztán hallgatta nagy gyönyörűséggel, hogy
csörömpölnek a lehulló tallérok, körmöcziek, odalenn a mély
sziklaoduban. Később már nem is igen csörömpöltek: annak a jeléül, hogy
a levezető cső kezdi közel érni a garmada kupját.
Így aztán természetesen soha sem volt pénze. Millióra mehetett az már, a
mit maga alá eregetett ilyenformán; de ahhoz nem lehetett hozzá nyulni.
A várat kellett volna előbb szétbontani, vagy egy hevérkompániát neki
állítani, hogy furjanak tárnát az ő arany-ezüst bányájába, a sziklán
keresztül.
E miatt aztán minden elrongyollott, elvásott, elkopott a vár
kastélyában, mert soha sem volt pénz a megujításra, vagy a tatarozásra.
Senkinek az egész felföldön olyan rossz dikhencz lovai nem voltak, mint
a szepesváralljai grófnak: azoknak minden csontjukat meg lehetett a
bőrükön keresztűl számlálni; a hintajáról levedlett a bőr, s a
csatlósainak a veres nadrágján, zöld dolmányán kékkel, sárgával volt
befoltozva a térd, meg a könyök; a toronyórája nem járt, mert az órás
előre kérte a salláriumot, s a kútból nem lehetett vizet meríteni, mert
új szivattyú kellett volna bele: úgy jártak le bele vederrel.
De semmi sem dicsérte olyan fennen a szepesváralljai gróf fényes
uraságát, mint az a földi falu ott a vára lábánal. Látott már valaki
ürge- vagy hörcsög-odut? Olyan az épen. Egy nagy hepehupás agyagdomb, a
mibe száznál több lyuk van vájva, a lyukakon ajtók, olyanformák, mint a
minők a sertésólakat dicsérik más vidéken. Buzavermeknek lehetne nézni,
ha egy lyuk nem füstölögne fölöttük, a miben fűzfavesszőből fonott kas
csufolja a kéményt. Ezek a zsellérlakások. Egy egész troglodyth-telep: a
kőkorszakból hátramaradt emberi gözütanya.
No ez a falu legalább nem ég le soha.
Az öreg gróf pedig el nem tudta képzelni, hogyan van az, hogy ő neki
soha sincsen pénze. Szidta a tolvaj parasztot, a ki eldugja, a hóhérnak
való sáfárt, a ki be nem hajtja, s panaszkodott a rossz esztendőre. Soha
sem elég ujig a kenyér, s tavasz felé a lovak már csak makukával[4]
élnek.
Azért aztán mindig azon törte a fejét, hogy hogyan, miféle úton-módon
lehetne pénzt csinálni? De annyit, hogy mindig elég volna.
Hát ennek természetesen a legrövidebb útja és a legegyszerűbb módja az
alchymia: az aranycsinálás.
Nincs ennél szebb tudomány a világon.
A retorta egyik szellentyűjébe bedugja az ember a vasuti koncessiót, s a
másikon kijön a két millió… De hová bicsaklott a tollam? Hisz a XVII.
században még nem voltak vasutak. Tehát azt akartam mondani, hogy az
egyik kemenczelyukon betolja az ember az ólmot, meg a «leo ruber»-t (a
veres oroszlánt) s a másik lyukon kijön a «nagy magisterium»-mal a
tiszta szinarany. Ha pedig a «leo albus»-t (a fehér oroszlánt) vegyíti
az ember az ólom közé: akkor megkapja vele a «kis magisterium»
segélyével az ezüstöt.
Egészen tiszta munka ez: csak a veres oroszlánt kell hozzá megkapni,
aztán meg a fehér oroszlánt. Olyan pedig «van».