A míg az ölében vitte a sáros utczán végig a kis Klarisszát Jakab úrfi,
a gyermek folyvást tartotta beszéddel; «ejh, de szép fekete hajad van
neked: Jakabka! ebből lehetne ám gyűrűt kötni. Aztán az enyimből, az meg
sárga. Abból lennének a betük. Van neked olyan kicsi hugocskád mint én?
Nincs? Hát ki köti fel akkor a nyakravalódat, mikor az iskolába mégy?
Hogy te már nem jársz iskolába? Hát már mindent kitanultál? Hát
tánczolni tudsz-e? Nem tudsz? A selyemtánczot sem tudod? Hát a vánkos
tánczot? Azt sem. No arra meg én taníthatnálak meg. Micsoda? Hogy te
arra nem érsz rá: dolgod van az árkolájban. Hát te katona akarsz lenni?
Akkor légy lovas katona: az nagyon szép. Azt legjobban szeretem. A
pattantyúsok mind olyan csampások. Mindnek be van a füle dugva pamuttal,
nagyot hall, s az orra fekete, mert a lőporfüst megfogja s csak odáig
szokott mosdani. Hoppszá!»
A kapu alatt letette az öléből Jakab a gyermeket, aki aztán köszönés
fejében egy csókot nyomott a lovagja ajkára, a mitől az fülig elpirult.
Klarissza ezt így tanulta, Jakab pedig még sehogy sem tanulta.
Az ifjoncz aztán felvezette a lépcsőn Mayert, a leánykájával, az
anyjához.
Kray Jakabné még maga is gyönyörű szép asszony volt; párját lehetett
keresni az egész Szepességben: karcsú, délczeg termet, szobormintának
való idomokkal; arcza oly üde és tündöklő, hogy a legnagyobbik fia
nővérének adhatná ki vele magát: különösen azok a nagy varázsteljes,
sugárzó fekete szemei, a miktől holdkóros lett, a ki sokáig nézett
beléjük. Szerencse, hogy nem igen szokta ezeket mutogatni.
Aztán az egész arcza, tekintete, minden lénye csupa jóságot árult, el, a
mit nem lehet úgy diribről-darabra részletezni. Meg kellett azt szeretni
első tekintetre mindenkinek.
A kis Klarissza rögtön hozzá is futott és a nyakába kapaszkodott
Kraynénak, összevissza csókolva az arczát. S mindjárt azon kezdte, hogy
az apjától azt kérdé:
– Úgy-e bár, itt hagysz engem, papa, ennél az asszonyságnál? de sokáig
ám.
– Úgylehet, hogy nagyon sokáig itt hagylak leánykám; mormogá szomorún a
kapitány.
Az még nem volt baj, hogy a kis Klarissza úgy megszerette az első
látásra a szép Kray Saroltát, hanem az nagyobb baj volt, hogy az apja is
belészeretett az első találkozásnál.
Mondani lehet a szó szoros értelmében, hogy halálosan belészeretett;
mert azzal a tudattal jött ide, hogy három nap leteltével már odakünn
fog feküdni a vesztőhely sarkánál.
Hosszabb időre is kár az embernek a más feleségébe beleszeretni, de
ilyen rövid időre meg épen nagy bolondság.
Ki tehet róla?
Aztán Krayné is tudta azt jól, hogy ez az ő vendége mi járatban van itt?
Ma és talán holnap vigan mulatnak, poharaznak együtt a házi gazdájával:
kocczintanak egymás egészségére, s aztán ugyanaz a házigazda törvényt
fog látni a vendége felett, s ha a birák eltörik fölötte a pálczát,
bizony leülteti a szegény bűnösök székébe s leütteti a fejét.
Azért nem is lehet érte megróni a háziasszonyt, ha ezt a szomorú
vendéget azzal a gyöngédséggel fogadta, a mi érző asszonyszív sajátja.
Ugyan ki ne iparkodnék kedvét keresni az olyan vendégnek, a kiről azt
tudja, hogy ma még ép, egészséges, daliás ember és holnapután már halott
lesz.
Alig birta Krayné a könyeit visszatartani, mikor a kis Klarissza azt
mondá neki:
– Ugy-e nem haragszol, ha addig, a míg itt leszek, kedves mamának
szólítalak téged?
Azzal a szándékkal volt Krayné épen, hogy ha Mayert kivégeztetik, ő az
ura által halálra itéltnek az árváját gyermekévé fogadja. Ez már
kicsinált dolog volt.
– Úgy lesz, kis leányom.
– És akkor meg a Jakabot is bácsikámnak fogom hivhatni, úgy-e?
Ez is meg lett adva. A kis Klarissza aztán bőségesen hasznát vette az
engedelemnek: egész testvéri ragaszkodással szegődve oda Jakab mellé. A
fiu hozott neki kosárkában spanyolmeggyet. A kis leány kényszeríté, hogy
a hány szemet ő megeszik belőle, Jakab is annyit fogyaszszon el, s végül
az összefogott meggycsutkákat segítsen neki elszakgatni.
Jakab előhozta a kis vendégleánynak a mulattatására a gyermekeknek való
könyvet, az orbis pictust. No hisz azzal jó helyen járt. Tud is az ember
még nyolcz esztendős korában olvasni, ha soha iskolát nem látott.
Klarissza csak a képeket értette a könyvből, a többit Jakabnak kellett
magyarázgatni. De az is falrahányt borsó volt: a kis lány nem hallgatott
az ő magyarázatára; hanem mind ott volt a füle, hogy a papa meg az új
mama mit beszélnek egymással.
Egyszer bele is kottyant.
– Előre megmondom ám, kis mama, hogy őrizd magadat a papától. Az én
papám hamis legény! Szereti az asszonyok a fejét elforgatni! Kivált a
kik olyan szépek, mint te vagy.
Kraynét megnevetteté ez a szó; aztán megint csak könnyezésre fordult a
nevetés, ha rágondolt, hogy ez a gyermek semmit sem tud arról, minő
végzet vár az ő apjára egy pár nap mulva már. Az érző emberek nagy
bánatát csak sötétebbé teszi az a téveteg sugár, a mit a gyermeknevetés
közbe szór.
Nemsokára hazaérkezett maga a biró is. Itthon nem volt biró, csak házi
gazda; kezet szóríthatott vendégével. A biró azt mondá a fiának:
– Eredj ki a kis leánynyal hintázni a kertbe, fiam.
Mikor aztán egyedül maradtak hárman: ő, a neje és a delinquens, akkor
elkezdett a halálos ügyről beszélni.
– Tudatnom kell kegyelmeddel, hogy a birák már mind megérkeztek, s
holnap, reggeli harangszó után, összeül a vegyes törvényszék, Berthóty
és az én præsidiumom alatt, kegyelmed vétsége fölött itélni. Minek volna
az ámítás. Komoly emberek vagyunk, komoly időket élünk s bizony
mindnyájan a szájunkban tartjuk a harangozópénzt, néztünk is, nézünk is
a halál szemébe, hunyorodás nélkül. Kegyelmednek készen kell arra
lennie, hogy a törvényszék halálra itéli. Azért annyit mondhatok
kegyelmednek, hogy egy nyugodalmas órában írja meg a testamentumát.
– Nekem nincs egyéb testálni valóm, csak a kis leányom, mondá a
kapitány, azt pedig már elhagytam és el is fogadtattam.
E szónál Kraynénak meg kellett engedni, hogy a lovag egy forró, de
nagyon forró csókot nyomjon a kezére. Ki ne engedné meg azt egy halálra
menőnek?
– Ezzel azonban még nincs megpecsételve a kegyelmed fátuma, folytatá a
biró; még hátra van a kegyelem útja. Ismerjük mindnyájan a fejedelem
nagylelkét, jó szivét: az egész törvényszék ajánlani fogja a kapitány
urat a megkegyelmezésre. Csak idején rátaláljon a postánk ő felségére s
napjára visszakerüljön a kegyelemlevéllel.
– Ez épen a nehéz kérdés. Ki tudja a fejedelem most hol van?
– Én tudom. Berthóty Kassa alatt találta ő felségét a táborban, egyhamar
nem is készül odább. Én még ma az egész marsrutára előre fogok küldeni
lovakat, hogy a hirmondónk minden állomáson pihent paripát válthasson:
így könnyen megteheti majd az utat oda-vissza a három nap alatt, a mi az
itélet kimondása után siralomházi időnek adatik. Én még egy kis falsumot
is engedék meg az antedatálásban: ugyanis előre megirám a
kegyelem-ajánlásra szóló levelet, s azzal, a mint a törvényszék összeűl,
előre elküldöm a postámat Leibiczig: ott várjon. A mint azután a
bástyafokon az ágyulövést eldördülni hallja, a mely az itélet kimondását
fogja jelenteni: az én futárom azonnal sarkantyúba kapja a lovát s egész
egy állomással megelőzi az itéletkihirdetést.
Mayer Károly nem állhatá meg, hogy mind a két kezével meg ne szorítsa a
birája kezét.
– Kegyelmed valóban mindent megtesz, a mivel csak megmentheti az életét
annak, a kit halálra kénytelen itélni.
– Csak a futár el ne vesztegesse az időt valahogy! sohajtá aggóskodva
Krayné asszony.
– Az, a kire én azt a küldetést rá fogom bizni, bizonynyal se
szándékból, se restségből nem fog egy órát is elvesztegetni hiába.
– Ki lesz az?
– A mi fiunk, Jakab.
E szóra elérzékenyülten borult a férje nyakába az asszony, s megcsókolá
az arczát.
– Te igazán nemesszivű ember vagy.
Tehát ő is helyeselte, hogy Jakab menjen el a kegyelemért.
Az pedig nem tréfás feladat. Három nap három éjjel a nyeregben űlni egy
növendék fiúnak, a ki egy ilyen erőltetett nyargalásban könnyen halálos
bajt hozhat haza magának.
És az anya mégis megköszönte az apának azt, hogy az ő lelke büszkeségét
választá ki erre a veszélyes feladatra.
Mayer Károly kapitánynak kezdett a fején nőni a taraja, a minek a neve
«férfihiúság».
Következett az ebéd, aztán a vacsora; a jó bor mellett a kapitánynak
derült kedve támadt; bohóskodott, adomázott, még egy adagiót is énekelt;
mintha csak lakodalomra készülne.
Klarissza egész késő éjjelig fenmaradt a felnőttekkel, nem hagyta magát
az ágyba bedugni, mikor a két kisebbik fiut, a Marczit meg a Jóskát
aludni küldték, neki hallani kellett mindent, a mit a nagyok beszélnek.
A míg Krayné maga is fel nem kelt az asztaltól, ő sem ment el helyéről.
Reggel aztán későn is ébredt fel; épen mikor az ágyulövés eldördült.
– Hol van hát a gyöngyös násfám?
Ez volt az első szava a felébredéskor.
Tudniillik, hogy Krayné csak azzal birta este lefekvéskor rávenni, hogy
mondja el utána az esteli imádságot, hogy gyöngyös násfát igért neki. (A
régi mamánál nem szokták imádsággal végezni a napot.)
– Csak lassan, kis leánykám, inté őt az oda siető Krayné, előbb szépen
imádkozzunk.
– Hiszen már tegnap imádkoztam.
– Az az esteli imádság volt: most meg a reggeli imádságot kell
elmondani.
Ezzel aztán elkezdett a kis leány nyafogni, durczáskodni.
– Hjaj, kis leánykám, inté őt szeliden Krayné, én nálam nem használ
semmit a nyafogás. A kis leánynak szót kell fogadni. Látod, a kis fiúk
is imádkoztak. Addig nem kaptak reggelit.
– Én nem tudok imádkozni.
– No hát csak tedd össze szépen a kezedet; majd én mondom előtted; te
mondd szépen utánam.
– Jaj, de unalmas dolog ez.
– No mondd szépen. «Jó Istenem, őrizd meg az én apácskámat, – ezen a mai
napon, – mindenféle szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»
– Jaj! Ezt mindennap elmondjam. Engedd meg, hadd mondjak el egyszerre
több napra valót. «Jó Istenem őrizd meg az én apácskámat hétfőn, kedden,
szerdán, csütörtökön, pénteken szombaton, vasárnap, mindenféle
szerencsétlenségtől, haláltól. Ámen!»
– Isten hallgassa meg, a mit most imádkoztál. Sóhajta fel Krayné.
Attól az ágyulövéstől számítva csak három nap volt még az élet Mayer
Károlyra nézve.
Klarissza fel hagyta magát öltöztetni s megkapta az igért násfát. Azután
csokoládét kapott reggelire.
– Hát a Jakabka bácsi hol van? követelé Sarolta mamától.
– Az elutazott.
– Hová?
– Messzire.
– De mégis hová? Én tudok sok várost.
– Kassára.
– Ott igen jó marczafánkot kapni. Hoz ő nekem valamit onnan?
– Bizonyára azért ment ő Kassára, kis leányom, hogy a te számodra hozzon
valami nagyon, nagyon jót. Ha jól kéred az Istent, hát el is érkezik
vele hamar.
– Oh jaj! hát még a marczafánkot is az Istentől kell kérni! Azt a boltos
mézesbábostól szokták kérni.
Sarolta megcsókolta a fecsegő gyermeket; alig birva felindulását
elrejteni.
Klarissza játszani akart menni, de a kis fiuk nem voltak otthon,
iskolába mentek. Külömben sem szokás a napot játszással kezdeni: a
gyermeknek tanulnia kell valamit. Sarolta oda ültette maga mellé a kis
leányt s tanitotta harisnyát kötni, a mi nem ment ásitozás nélkül.
Nagyon hamar megunta.
– Talán hát jobb szeretnél ábéczét tanulni?
Az vigabban ment.
«A, B, ab; vaskalap; ha megütik, megharap!»
Nagyhamar megtanulta, nótára szedve az alfabet jegyeit. «Ku, err, es,
té, ú, fau, vé! Jaj de nehéz ez az abéczé!»
Ha ennél a háznál így megy ez mindennap, akkor itt nem jó lakni!
Mehetnékje volt már más városba, a hol nem kell imádkozni, kötni,
ábéczét tanulni, egy helyen veszteg megülni. Követelte, hogy hol az
apja?
Eljött az ebéd ideje; az apa még sem érkezett meg.
– Ilyen ez a papa! Tudom bizonyosan, valami korhely czimborák közé
került, leült kártyázni s ottragadt.
Sarolta csitította, hogy a helyett, hogy fecseg, jobb lesz, ha a
ruhájára ügyel, hogy be ne pecsétezze a mártással.
– De az a papa olyan ember is! Ha egyszer belekeveredik, akkor aztán
várhatja az ember késő estig.
Biz az késő este sem jött meg.
Nagy baj volt Klarisszának, hogy az eső elkezdett esni; nem lehetett
kimenni a kertbe, kinézni; csak az ablakból nézhettek ki a piaczra.
A vásártéren napestig rajzott a városi nép; a városháznak egy ablaka
előtt látszott a tömeg csoportosulni, oda bámultak fel. Az volt a
siralomház ablaka.
– Mit néz ott az a sok bolond ember? tudakolá a kis leány Saroltától.
– Bizonyosan ügyes-bajos emberek, a kiknek valami dolguk van a
városházán.
– Nem a! Mert mind az ablakra mutogatnak. Ott van valami nézni való.
Leszaladok, megnézem.
– Ugyan hová szaladnál? Még elkapnának a czigányok.
– Dehogy kapnak. Utaztam én már azokkal is. Czigánykereket is tudok
vetni. Megmutassam?
– Csak hagyd el azt most. Jer el onnan az ablaktól: megfájdul a fejed.
Aztán, hogy este lett, egyre nyügösködőbb kezdett lenni az a lány.
Zsémbelt, zsörtölődött az apja ellen, mint valami ideges asszony.
– De már ez mégis szörnyüség! ennyi ideig künn maradni. Meglásd kis
mama, hogy még éjszakára sem fog haza kerülni. – Ismerem a szokását.
Bizonyosan valami szép menyecskére akadt, s annál csapja a levet. Látod!
Látod! Tegnap milyen szépeket mondott neked? Hallottam! Ma már nem tud
róla semmit. Ma már bizonyosan másnak mondja. Kapott valami kis
fityfiritty majompofát, a kibe belebolondult! Hiszen csak kerüljön haza,
majd meg lesz mosva a feje törülköző nélkül.
– Kedves leányom, feddé a locska-fecske gyermeket Sarolta; az apáról
ilyen tiszteletlenül beszélni nem szabad. Hallod-e, hogy az én fiaim így
beszélnének az apjukról?
– Igen! a jó apáról; a ki hazamegy rendesen. De az ilyen korhely,
csapodár apáról, mint az enyém, a ki minden negyednap kerül haza
egyszer. Jaj, ha te azt tudnád!
Krayné megsokalta a dolgot.
– No várj, kis leányom. A mint az estharangszónak vége lesz, majd én
elviszlek magammal, s aztán felkeressük az apát.
Az esti harangszó után a népség hazatakarodott a piaczról. A rendes
polgároknak vacsora idő van, a legények is enni sietnek, a mint a harang
megkondul, a katonáknak takarodót fújnak a bástyákon s azokat egyszerre
elnyeli a kaszárnya; csőcselék pedig Kézsmárkon nincs, a piacz üresen
marad.
Akkor aztán Sarolta felhuzza a lábára a telekes bocskort, mert ismét sár
van; a kis Saroltát karjára veszi s átmegy vele a piaczon keresztül a
városházához; megáll vele ott annál az ablaknál, a mire a népség eddig
úgy meresztette a szemét, száját.
A kis leány kiváncsi rá: mi lesz itten nézni való?
Aztán kinyilik az ablak, s az erős vasrácsok között megjelenik Mayer
Károly kapitánynak az alakja.
– Nini, az apa van ottan.
– Az ám, ott van az apa.
– De hát mit csinál ottan?
– Be van zárva.
– Hát szabad az én apámat bezárni?
Mayer Károly üdvözlé a vasrácsok közül az utczai látogatóit.
– Jó estét.
– Látod kis leányom, suttogá Sarolta. Isten milyen nagy veszedelmet mért
szegény apádra.
– Pedig hiszen én imádkoztam.
– Csak még nagyobbal ne tetézze.
Sarolta felemelte a gyermeket két kezével az ablakig, hogy apja
elérhesse, s a vasrácson keresztül megcsókolhassa.
Klarissza nem értett ebből a dologból semmit.
Azt látva, hogy apja könyezik, ő is sírva fakadt, átölelte a rácson
keresztűl az apjának a nyakát s összecsókolgatta a szemét, s még
biztatta is:
– Ne sirj apácskám. Majd imádkozunk kis mamával mindennap háromszor az
istenkéhez, hogy szabadítson ki innen.
– Isten áldása legyen rajtad; rebegé Mayer Károly.
Aztán visszabocsátá a gyermeket fogadott anyja ölébe, elszorult hangon
suttogva: «Legyen kegyelmed anyja szegény kis árvámnak.»
– Vessük Istenbe bizodalmunkat! mondá Krayné. A hol legnagyobb a
veszedelem, ott legközelebb a segedelem.
Azzal búcsut inte a kapitánynak, s a kis gyermeket ismét karjára emelte.
Egy muskétás járt fel s alá, karjára vetett fegyverrel az ablak előtti
deszkapadlón. Ez volt a strázsa.
Klarissza összetette előtte kis kezeit.
– Katona bácsi, kérem szépen, bocsássa ki a tömlöczből az én papámat!
odaadom magának a gyöngyös násfámat érte…
Hogy a silbakon álló katona nem akarta kibocsátani Klarisszának a
papáját, a kis lány nagyon megharagudott rá érte:
– No megállj, talpas! Majd ád neked biró uram, ha haza jön.
Akkor azután egész este, mint jó szófogadó leányka viselte magát:
hizelkedett a kis mamának, a cselédet «magázta», egész fitogtatással
jelzé, hogy ő most milyen jó lett egyszerre. A vacsoráért se nyafogott,
hanem megvárta, míg a családapa hazaérkezik; annak magától eléje ment,
nem várta, hogy mondják, szépen kezet csókolt neki, elvette a pálczáját
kezéből s az ablakba támasztotta; vacsora előtt ő is összetette a kezeit
a széke karján, mielőtt leült volna, a hogy a többiek tették, a kik
imádkoztak; maga felkötötte a nyakába a szalvétáját, s szépen evett a
villával, nem nyúlt a tiz körmével a tányérba: mindez a jó magaviselet
pedig csak arra való, hogy mikor vége van a vacsorának (a mi igen nagy
csendben ment végbe) oda sompolyoghasson ahhoz a nagyon komor emberhez
az asztalfőn s annak a nyakába csimpajkozva, szépen megkérje, hogy
bocsássa szabadon az ő papáját.
A főbiró meg akarta vigasztalni ezzel a szóval:
– Ne busulj kis leánykám; ha Isten segít, majd kiszabadul szegény édes
apád.
– De mikor?
– Majd holnapután.
– De én azt akarom, hogy még ma ereszsze haza kegyelmed. Úgy-e haza
ereszti?
– Nem én tartom fogva, hanem a törvény.
– Hát mit vétett a törvénynek az én apám?
– Azt neked nem szükséges megtudnod, kis leányom.
– Pedig tudom is. Azért, mert verekedett valakivel. De hiszen azért van
a férfiaknak az oldalán a kard, hogy verekedjenek.
Kray kedvetlen volt; azt felelte a kis Klarissznak, hogy:
– Nem jó a kis leányoknak nagyon okosnak lenni.
Erre aztán a kis leány elpityeredett; a pityergésből sirás lett: azt
azután olyan tökéletességre vitte, hogy az egész háznép belefáradt az
engesztelésébe; míg végre Krayné azt mondta neki, hogy «ha ilyen nagyon
sírsz, bizony veres lesz az orrod s úgy megnő, mint egy uborka!» a
nagyobb bizonyság okáért oda is vitte a tükör elé, hogy nézze meg benne
magát. Csakugyan nagyon veres volt az orra. Ez elcsendesítette. Hanem
akkor megint elővette a didergés, fogvaczogás; kilelte a hideg; le
kellett fektetni.
Az ágyban megint olyan hánykolódást követett el, hogy minden takarót
lerugdalt magáról: elkezdett félrebeszélni, rémeket látott, az apja után
kiáltozott; hóhért, vérpadot, fej nélkül szaladgáló embereket látott
maga előtt, fogadott anyját agyonijesztgette. Késő éjjel kellett a
doktorhoz futtatni a Thököly várba, hogy jöjjön consultálni a kis beteg
felett.
Doctor Ferrarius el is jött és megtette a diagnozist: «Visiones
apocalyptico-epilepticæ!» Ez ellen a legcsalhatatlanabb csodaszer: az
atropa mandragora gyökér pulverisálva. Ezt azonban csak holdfogyatkozás
éjszakáján lehet felszakíttatni a földből, egy fekete kutya által,
melynek a farkát hozzákötik a mandragorához s aztán messziről
megriasztják, mert a kétágú gyökér, a mit németül Alraunenmännchennek
hínak, a kirántás alkalmával olyan fájdalmas hangot ád ki, hogy a ki azt
meghallja, rögtön szörnyet hal. A fekete kutyáért azonban nem kár;
Jó szerencse, hogy a reczept nem volt praktizálható, mert hogyha lett
volna is mandragora a közelségben s önfeláldozó fekete kuvasz, mely azt
saját élete koczkáztatásával kihúzza a földből, de a lőcsei
kalendáriumban semmiféle Európában látható holdfogyatkozás nem volt
felvéve s így egyelőre az apocalyptico-epileptica visiónak be kellett
érnie egy kipróbált csodahatású «Rp. Flores chamomillæ dr. 2. Sachari
albi dr. 4. Syrupi idæi 30 gutt. aquæ destill. unciam» 1. decoctummal: a
mitől azután a kis beteg láthatólag meg is javult, s reggel félé szépen
elaludt.
Reggel ismét megtette a vizitét doctor Ferrarius, s megnézve a kis
patiens nyelvét, azon aggodalmának adott kifejezést, hogy itt valami
küteg megjelenésétől lehet tartani. Azért meg is változtatta az
orvosságot, rendelvén ellenállhatatlan gyógyhatású «Radices altheæ parvæ
(vulgo papsajt), folia sennæ és syrupus rad. liquiritiæ (vulgo
medveczukor) vegyítéket: a mit azonban a kis patiens sehogy sem akart
bevenni, azt követelve, hogy adja vissza neki a doctor az előbbi
betegségét, a mit a piros orvossággal gyógyítanak; az a fekete orvosság
neki nem kell.
Egész nap volt dolga Kraynénak a kis beteg ápolgatásával.
Ez már a második nap volt a halálitélet kimondása után. Csak letelt nagy
aggodalmak között.
A harmadik volt aztán a hosszú nap! Krayné azt is ott töltötte a beteg
leányka ágya mellett. Valahányszor lódobogást hallott künn a piaczon,
sietett az ablakhoz, ha nem az ő fia érkezett-e meg? Nem is tudta talán,
hogy micsoda út az, a mit annak meg kell tenni? Vagy azt hitte, hogy
segíti a lovasnak a futását, ha nagyon várják?
Ennek a napnak az éjszakáján senki sem feküdt le a háznál. Maga Kray is
egész éjjel ébren maradt. Minden órában kiküldte az ordinánczot az
őrtoronyhoz, hírt hozni, hogy nem érkezik-e még Leibicz felől a futár? A
mint pitymallott az ég, maga sietett el az őrtoronyhoz, a perspectiváját
is magával vitte.
Krayné nagy szívdobogással várta az izenetet.
A közben telt az idő: az óramutató irgalmatlanul közeledett a végzetes
perczhez; csak egy óra volt még hátra attól az időtől, a mikor az
itéletet végre kell hajtani.
És Jakab még sem érkezett vissza. Hátha nem találta Kassán a fejedelmet?
Hátha megtagadta a kegyelmet Rákóczy?
De jaj! hátha őt érte valami baj az úton? Betegség? Martalóczok?
Veszedelem?
Bizony elérkezett már az utolsó félóra is. Kray csüggedten tért vissza
az őrtoronyból: «nem érkezett meg a fiunk!»
Most aztán nem volt hátra más, mint hozzálátni a czeremóniához. A
birónak fel kellett öltözni hivatalos jelmezébe. Mikor az ágyban fekvő
gyermek meglátta őt így, azt kérdezte tőle, hogy micsoda nagy ünnepély
lesz ma? Talán bizony processio?
Már korán reggel hallható volt a dob- és trombitaszó künn a piaczon, a
hogy a katonák felvonultak négyszöget zárni ama szomorú szinpad körül.
Klarissz erőnek erejével oda akarta magát vitetni az ablakhoz, hogy hadd
nézze meg ő is azt a szép processiót. Aztán, hogy ezt nem engedték meg
neki, Kraynét kérte, hogy ő nézzen ki az ablakon, és mesélje el, hogy
micsoda szépeket lát!
És a legutolsó óranegyed is eljött már.
Mayer Károlynak azt mondá gyóntató papja, a ki egész éjjel mellette
volt, hogy nincs remény számára e földön többé; térjen Istenhez és
készüljön a halálra.
– Minden nap készen voltam és vagyok is én arra, mondá az elitélt. Nem
sok elhagyni valóm van a földön; de mégis van valamim: a kis leányom.
Azt szeretném még egyszer meglátni és megölelni.
Épen benyitott a siralomházba a biró. Előadta neki az utolsó kivánságát.
– Sajnos, hogy ettől a vigasztalástól is meg van fosztva kegyelmed,
mondá Kray. A kis Klarissz súlyos betegen fekszik, valami kütege van; ha
az ágyat elhagyja, az neki bizonyos halál.
– Szegény kis leányom! hát még csak meg sem csókolhatom utoljára.
S a keményszívű harczosnak elhomályosultak a szemei a könyeitől.
– Apja után apja leszek neki, suttogá a biró.
E közben a kis leánynak is folyvást az apja volt az eszében. Fel akart
kelni az ágyból, hogy ő az apjához akar menni. Miért nem eresztik hozzá?
A városház toronyórája mély kongással verte el a kilenczet. Itt volt az
utolsó óra.
És a kegyelemért küldött hirnök még sem érkezett meg.
Krayné a beteg vánkosára hajtá le a fejét; az iszonyat őt magát is
rémlátóvá tette.
A posztóval bevont dobok fojtott dübörgése hangzott odakünn. Azután egy
erős férfihang, mely az itéletet felolvasta.
Most egyszerre egy mozsár-dördülés hangzik közbe, mire a piaczot ellepő
nép ezernyi ajkáról egy üvöltés zendül fel: «megállj».
– Mi az? Nézd meg anyám! kiált fel a gyermek.
– Ha megigéred, hogy szépen fekve maradsz, s nem dobod le a takaródat.
– Jó leány leszek. Szót fogadok.
Krayné kitekintett az ablakon.
– Na hát, mit látsz?
Jó lett volna, ha el tudta volna mondani; de nem tudott ám szóhoz jutni
a zokogástól. Majd odafutott a kis leány ágyához, beletakarta őt a
paplanába s úgy vette az ölébe és odavitte az ablakhoz, elfeledkezve
minden orvosi tilalomról, hogy lássa hát, mi az a parádé, a mi odakünn
van?
A nagy piacz tele volt népséggel, az emeletes házak minden ablakából
néző csoportok hajoltak elő, a hány ember, az mind kiabált, integetett,
kalappal, kendővel a városház felé. Annak a kapuja előtt pedig volt egy
feketével bevont állvány, körülfogva muskétás katonáktól, a kik innentől
egész a várkapuig sorfalat képeztek. A fekete állványhoz egy hágcsó van
támasztva; annak a legfelső fokán áll egy nagy szál zöldruhás férfi (a
hóhérok zöldben jártak, nem vörösben); az alsó fokán pedig a kis
Klarissznak az apja. Ennek a kezén láncz van, annak a zöld embernek az
öklében pedig hosszú, széles pallos, arra támaszkodik. Kray Jakab, a
biró, hivatala díszpalástjában ott áll az emelvénynyel szemközt, kezében
a fekete pálcza, – még nincs ketté törve.
«Itt jön! itt jön! A kapuban van már! Jön a hirnök!» kiabálja
összevissza a nép s a támadt mozgalomtól ingadozni kezdenek a fegyveres
sorfalak.
Kray Jakab egyet int a bakónak; arra az visszadugja a pallosát a nagy
kapcsos bőrtokba, s odatámasztja a szegény bűnösök kis széke mellé. Erre
aztán a népzaj lassú morajban elpihen s néhány perczig templomi mély
csendesség támad. Mindenki az őrtorony kapuját lesi, onnan kell neki
érkezni.
Krayné szorosan ölelte magához a bepólált kis leánykát.
Most a külső kapu-utczában egyszerre felzendül a «vivát» kiáltás s egyre
növekedik, a mint a vágtató paripa patkói a kövezetet vágják. «Vivát,
vivát!» hangzik már az egész piacz, itt rohan nyargalvást, tajtéktól
ellepett paripáján a kegyelem hirnöke; kezében a fehér kendőt
lobogtatva.
– Az én Jakab bátyám! sikolt föl a kis Klarissza.
– Az én Jakab fiam! kiált Krayné. S mind a ketten kaczagnak örömükben.
A mint a tér közepére eljut a paripa, ott egyszerre elbukik,
összeroskad; a lovagja lehanyatlik róla, a kezében tartott fehér kendőt
és a pecsétes iratot még akkor is, aléltában is, görcsösen szorítva.
Most azután egyik sem nevetett örömében többé.
Ló és lovas ott maradt a földön; a biró elvette a fia kezéből a pecsétes
levelet s aranygombú birópálczájával csendet intve a sokaságnak,
kihirdeté, hogy ő felsége II. Rákóczy Ferencz megkegyelmezett a halálra
itélt Mayer Károly őrnagynak. És azzal leveteté a fogolyról a lánczokat.
Csak azután rendelte el, hogy az aléltan ott fekvő fiát vigyék fel az
anyjához.
Neki még volt valami elintézni valója Mayer Károlylyal.
– A fejedelem megkegyelmezett az úrnak; de egyszersmind megfosztja
őrnagyi rangjától; kitiltja a hadseregéből, s megparancsolja
kegyelmednek, hogy még ebben az órában Kézsmárkot elhagyja, s huszonnégy
óra alatt az országból kitakarodjék.
– Köszönöm a kegyelmet, mondá Mayer, akkor sietnem kell a kis
leányomhoz.
Klarissz már akkor ismét az ágyban feküdt, mikor az apja odaérkezett
hozzá. Nagyon bágyadt volt: alig tudott a kérdésre felelni.
Krayné akkor nem volt mellette, mert a fiát ápolni sietett, a kit
magánkívül hoztak fel a házba. Kétségbe volt miatta esve. Azt hitte,
hogy meghal a kedves fia.
A hazaérkező apa megnyugtatá: nem lesz annak semmi baja. Katonadolog az
egész. Három nap, három éjjel nyeregben ülni nem tréfa. Pihenés kell
neki, semmi más. A fejedelem bocsánatlevele Szikszónál kelt; tehát
Jakabnak még hosszabb utat kellett megtennie, ezért késett az utolsó
pillanatig. Most csak hagyják őt aludni: az apja mellette lesz; az anyja
menjen a kis leányhoz.
A kis Klarissz jóformán örülni sem tudott, mikor az atyját meglátta,
pedig tudhatta, hogy az a halálból szabadult ki épen. Nagy lehetett a
forrósága, csak úgy lihegett. Az apja ölelte, csókolta, ő pedig inkább
kivánt egy ital czukros limonádét.
Hanem amint Krayné megigazította a feje alatt a vánkoskáját, annak a
kezét mind a két kezével magához szorítá, úgy rebegett hozzá:
– Ne engedd, hogy engem kivigyenek innen.
– Hová, kis leánykám?
– Oda, ki a temetőbe.
– Oh, ne mondj ilyeket!
Mayer Károly félre fordult szemeit megtörülni.
– Lehetetlen őt ilyen állapotban magammal vinnem, suttogá Kraynéhoz
fordulva.
– Hová vinné őt?
– Az útra. Nekem egy óra mulva el kell hagynom Kézsmárkot, s egy nap
alatt az ország határát.
– Oh, bizonyára ezt a szegény gyermeket nem is engednénk ilyen
állapotban útra vinni.
A gyermek még folyvást átölelve tartá Krayné kezét.
– De akkor ez végkép itt fog a kegyelmed terhére maradni, mert én nem
tudom, hogy mikor jöhetek vissza érte. A fejedelemtől számüzetve, nincs
más választásom, mint a császári sereghez átmennem, s akkor olyan
messzeség lesz közöttünk, a melyen át két barátságos kéz össze nem
találkozik.
– Legyen kegyelmed a felől nyugodt. A kis Klarissz a mi leányunk marad.
A hol három gyermek van, negyedik is elfér.
Ezért a szóért meg akarta csókolni a lovag Krayné kezét, de a beteg
leány azt a kezét is elfoglalta magának, mintha irigykednék az apjára, s
ő csókolgatta össze mind a kettőt.
– Csak az Isten megtartaná szegénykét, rebegé a vitéz úr.
– Bízzunk az ő irgalmában, vigasztalá a háziasszony.
– Hírt sem fogok róla vehetni, hogy él-e?
– Csak egyszer tudassa kegyelmed velünk a hollétét, ha a sorsa
megállapodik.
– Azt teszem. Innen egyenesen Bécsbe fogok menni, s ott keresek
alkalmazást a főhadikormányzatnál. Régen kecsegtetve voltam vele, ha el
akartam volna hűtlenül hagyni Rákóczyt. Most, hogy ő maga száműz, nincs
több okom a vonakodásra. Azt fogom tenni, hogy a mint megérkezem, küldök
kegyelmednek egy postagalambot, kalitban. Ha aztán valami gyors üzenetet
akar kegyelmed hozzám küldeni, azt egy vékony papirhártyára írva, annak
a galambnak kormánytollára kösse fel, s akkor ereszsze útnak. Ha a kis
leányomnak semmi baja, akkor a nemválaszolás is megnyugtató lesz. De azt
a galambot, azt csak tartsa kegyelmed tovább is magánál. Forgandó a
sors. Ma nekem, holnap neked. Jöhet olyan idő, mikor azt a szolgálatot,
a mit ma tett Kray Jakab nekem, én tehetem meg ő neki. Bécs nincs
messzebb, mint Szikszó. Ha a kegyelmed fia meg tudott onnan érkezni a
fehér kendővel az utolsó órára, úgy én bizonynyal az óra előtt fogok
megérkezni, ha Kray Jakab feje forog valaha veszélyben.
Ezért a jó szóért megérdemelt a lovag egy forró kézszorítást.
Tán még többre is vihette volna a nemeslelkűség varázshatása alatt, ha
Kray, a biró be nem lép.
– Asszony! mondá a feleségének, a mi vendégünknek egy óra mulva útra
kell mennie, gondoskodjál egy kis útravaló falatozásról. Ez most többet
ér minden szép beszédnél.
Krayné rögtön sietett megfelelni háziasszonyi kötelességének. Délelőtt
lévén az idő, kész ebéddel nem szolgálhatott, de volt jó hideg őz-sült,
tepertős pogácsa, a mi igen jó borkorcsolya a hegyaljai máslás alá:
utazó embernek pompás lakoma ez.
Mindjárt ott a mellékszobában terített fel a számára, a honnan az ágyban
fekvő gyermek szavait is meg lehetett hallani; a lovag jóízűn
falatozott, a közben sűrű hálálkodásnak adva kifejezést Kray Jakab és a
felesége irányában, az ifju Jakab felől is szorgosan tudakozódott s csak
az tartotta vissza hálakitörésének közvetlen kifejezésétől, hogy az most
alszik. Így csak per procura csókolta meg helyette az anyja kezét.
A szekér pontban az óra leteltével előállt. Kray Jakab teljesítette
birói kötelességét, feladta a vendégére útiköpenyegét, s végét szakítva
az érzékeny bucsuzásnak, útnak indítá ő kegyelmét.
Mikor a lépcső aljáról visszatért a feleségével, azt mondta a biró:
– Nem szeretném, ha valaha ennek az embernek a kezébe jutna úgy az én
fejem, mint a hogy volt az ő feje az én kezemben.
Krayné bámulva nézett az urára.
– Te azt hiszed, hogy ő elfeledhetné valaha azt a hálát, a mivel neked
tartozik?
– Mindig gyülölni szokta az ember azt, a kinek nagyon le van kötelezve.
A jótett – adósság, s az adósság érzése teher. Ez az ember megölte a
felesége bátyját? Annak is tartozott valamivel. Ne adj Isten, hogy még
egyszer keresztezzék az utaink egymást.
Krayné nem osztotta ezt a sötét életnézetet, inkább a fia felől
tudakozódott.
– Fiunk csendesen alszik?
– Nagyon is csendesen. Tartok tőle, hogy rossz éjszakája lesz. Nagy
erőfeszítés volt, a mit elvégzett. Ellenben a felől egészen nyugodt
vagyok, hogy annak a másik betegnek estére már semmi baja sem lesz.
– A kis Klarisszt gondolod?
– Régi biró vagyok. Tapasztalatból tudom, hogy szoktak az emberek
mindenféle nyavalyát tettetni.
– De az a gyermek? Mi oka volna rá?
– Az, hogy jobban tetszik neki te nálad itt maradni, mint az apjával a
kék világban bujdosni. Én azt hiszem, hogy, hála Istennek, semmi baja
sincs.
Ilyen pesszimisták az igazságszolgáltatás emberei mind! A sok évi
vizsgáló bonczolás az emberi lelkekben, megcsontosítja náluk a
szkepsziszt.
Szerencsére épen jött a doktor. Az eldönté a visszás kérdést.
A symptomák után itélve, a krizis tetőpontjára hágott. Szükséges lesz a
synapismus alkalmazása a végtagokra. Az orvosságot is változtatni kell.
Az «anchusa officinalis» megerősítendő két drachma theriacummal. A beteg
csak maradjon állig betakarva s ha nagyon szomjazik, a czitromvíz
helyett mandulatejet kapjon.
A mandulatejet elkészíteni maga sietett a konyhába Krayné, lebocsátva az
ablakfüggönyöket, hogy sötét legyen a kis beteg szobájában, a ki
csendesen szenderegni látszott. (A mi jó fordulat a kórtünetek között.)
Rövid időre aztán visszajött a jó mandulatejjel. Ezalatt az orvosság is
elkészült. Krayné széthúzta az ágyfüggönyöket, hogy a rendes órára
beadjon a kis patiensnek a gyermekkanállal, nagy biztatással a keserű,
kellemetlen szagú patikaszerből.
Csak elámult, mikor az ágyat üresen találta. A beteg gyermek hiányzik a
dunnái közül.
Rémülten rohant át a szomszéd-szobába, s a bámulattól elmeredt, mikor
azt látta, hogy az ő kis patiense ott ül az asztalnál, egy ingben,
mezítláb, s a mit az apja meghagyott a falatozásból, az
őzpecsenyemaradékot ugyancsak pofázza, két marokkal tömve a szájába.
– Az Istenért! Klarissz! Mit csinálsz? kiálta elszörnyedve Krayné.
– Hát jóllakom! Két napja nem adtak ennem. Most helyrehozom, la!
S azzal a két tenyeréről szétüté a morzsákat.
Krayné még mindig azt hitte, hogy a leány deliriumban dolgozik így.
Az pedig felkapta az asztalon álló pohárkát, a máslásmaradékkal s
felhörpenté hirtelen: «Ejh! Ez volt a jó orvosság, ni!» S azzal leugrott
a székről, odafutott a fogadott anyjához s kaczagva csimpajkozott a
nyakába: nem volt ennek annyi baja sem, mint a makk.
A kis Klarissznak bizony nem volt egyéb baja a nagy ijedtségnél; meg
hogy szeretett ott maradni az új mama házánál. Nagy spekuláns volt a kis
leány! A mint az apja eltávozott, nem volt több szüksége a doktor
reczeptjére.
De annál több szüksége volt azokra a szegény Jakabnak; mert az igazán
beteg lett, ágyban kellett feküdni; eleinte a Klarissznak nem volt
szabad a szobájába belépni, csak úgy látta a másik szobából, hogy
hordják a számára a pióczákat, hogy törik a konyhában a csigákat
hajastól a mozsárban: abból főznek neki valami lélöttyöt; csak később,
mikor már túl volt a nagy bajon s szabad volt neki csirke-becsináltra
kapni, engedték meg a Klarissznak, hogy bemehessen a Jakabhoz,
felváltani a mamát a betegápolásnál.
Hogy megijedt, mikor meglátta a kedves bácsikáját.
– Jaj, te Jakabkám, hova tetted a te szép piros orczádat? Csak a nagy
szemeid maradtak meg.
De még a hangja is megváltozott: csak úgy suttogva beszélt az.
– Bizony, kis hugocskám, én sokat kiálltam, majd hogy el nem pusztultam.
– Ah, sok kalandod volt? Elmeséled nekem azokat, ugy-e?
– Elmesélem – apródonkint, majd ha az erőm hazajön. Ha te is szépen
megigéred, hogy az anyámnak semmit el nem mondasz belőle.
– Ne mondjam el? De hát miért ne mondjam el?
– Mert az őtet nagyon megrémítené.
– Hát olyan rémséges dolgokat álltál ki? Oh, kérlek, mesélj el nekem
csak egyet belőle.
– De majd aztán vele találsz álmodni.
– Annál jobb lesz. Én nagyon szeretek álmodni. Sokszor megpróbálom ébren
is, hogyan lehetne álmodni? Az is lehet ám.
– No, hát ülj közelebb és légy csendesen.
A kis leány szemét-száját felnyitva, hallgatott.
– A legelső kalandom volt a poprádi völgyben a farkasokkal. A mint a
hegynyeregről alászálltam, a sűrű fenyőerdőből rémséges vadállatüvöltés,
marakodás hangzott fel hozzám. Ismerem a hangot, azok farkasok odalenn.
Az ordítás emberi segélykiáltásokkal volt vegyítve: ott egy ember küzd
egy egész csorda farkassal.
– Jaj nekem! Nem futottál vissza?
– Hogy futottam volna? Hiszen édes apád kegyelemkérését vittem. Sietnem
kellett. Hátha a szorongatott embert még megszabadíthatom a
toportyánférgektől? Siettem le a völgybe. A farkasok akkorra széjjel is
tépték a szerencsétlen embert, a ki előttem indult neki az útnak. Ha
hamarább megyek, bizonyosan én járok úgy. A mély útban egy ordas jött
rám szemközt, ez az agyarai közt egy emberi kart czipelt, a minek az
ökle még akkor is görcsösen szorítá a kettétört kardnak a markolatát. A
kék huszárokhoz tartozó kurucz vitéz volt a szétmarczangolt lovag.
Vitézül védhette magát, mert az útfélen tizenegy megölt farkas hevert,
csak akkor ránthatták le a lováról, mikor a kardja a markába szakadt.
Egy csoport farkas aztán a tovairamlott lovat üldözte az erdőbe, négy
ordas ott az út közepén huzakodott a szörnyű lakoma maradványain. Én
rájuk rivaltam egy nagyot s azzal közéjök lőttem mind a két
pisztolyommal. Arra két fenevad bukfenczet vetett s kiejtette szájából a
véres iszákot, a mit marczangolt; a másik kettő azonban egyszerre rám
rohant; egyik hátul, másik elől támadt.
– Jaj Istenem!
– Ne félj semmit. Az egyiket levágtam én a fokosommal; az jobb, mint a
kard, mert nem törik el; a másikat meg agyonrúgta a lovam.
– Ah! fuss már! fuss már onnan!
– De nem futottam; mert felismertem abban a marczangolt iszákban a
rézczímeréről a fejedelem postáját. Azért le kellett szállnom, hogy
felvegyem azt.
– Hagytad volna inkább ottan.
– Azt gondoltam, hogy fontos levelek lesznek abban; s jól tettem, hogy
elhoztam; mert az segített a legnehezebb dolgomban. A farkasok sem
üldöztek tovább: bizonyosan elfogták a huszár lovát s ez elég préda volt
nekik mára.
Klarissza megtörülgeté az ifjú izzadt homlokát.
– Ilyen bajba kellett neked jönnöd azért az én rossz apámért!
– Ez még csak mulatság volt. Oktalan állattól nem ijedünk mi meg:
farkassal, medvével mindennapi a kalandunk. Nagyobb félelmem volt a
hajdemákoktól.
– Azokkal is találkoztál?
– Igen. De el ne áruld az anyámnak. A Feketehegyen túl, a hol az
országút mellett van egy nagy vendégfogadó, a tolvajok lánczot húztak az
erdőn keresztül, a miben minden utazónak a szekere fennakadt. A
hajdemákok el voltak bújva a bokrok közé s csak akkor ugráltak elő,
mikor egy utazó a kanyarodónál a lánczban elakadt: azt kifosztogatták s
aztán valamennyit beterelték a vendégfogadó udvarába s ott strázsálták,
hogy hírt ne adhasson a másunnan jövőknek. Magam is csak akkor vettem
észre a lánczot, mikor a sziklafal mögül kibukkantam. De nem sokat
gondolkoztam ám rajta, hogy mit tegyek? hanem sarkantyúba kaptam a
paripámat s neki vágtatva, egy szökéssel keresztül ugrattam a lánczon.
Egy marczona zsivány odaugrott elém, villogó fejszéjét feje fölött
forgatva s belekapott a lovam zablájába, de nekem gyorsabb kezem volt,
úgy lőttem főbe a ficzkót, hogy a lovam alá esett.
– Ah ez derék volt! De hát a többiek?
– Azok nem vették tréfára a dolgot, minden árokból, bokorból elkezdtek
rám lövöldözni, csak úgy fütyölt a fülem körűl a sok golyóbis. Eleinte
azt hittem, hogy szarvasbogár, vagy bögöly s csak úgy hessegettem
magamtól a kalapommal őket.
A kis leány nevetésre fakadt.
– A golyókat hessegetted?
– Az ám. Még nem voltam csatában soha. Először hallottam ilyesmit. Még
mikor a vendégfogadót jó messze elhagytam, akkor is ott dongtak a fülem
körűl; csak a puskadurrogásról gondolom, hogy ólomgalacsinok voltak.
– Bizony, Jakab, ha egy beléd talált volna, azt a papának soha sem
bocsátanám meg; de soha!
– Ez még mind embernek való baj volt, – folytatá Jakab; – de a mi
veszedelem ezután következett rám, arra még most is reszketek, ha
visszagondolok. Ég és föld, tűz és víz mind ellenem támadt, hogy utamban
feltartóztassanak.
– Hanem azt már csak holnap meséld el, Jakabkám. Neked elég volt ennyit
beszélned mára; nekem is elég lesz ennyit álmodnom éjszakára.
Vele is álmodott a hallott rémtörténetekkel a kis Klarissz:
nevelő-anyja, a ki maga mellett hálatta, alig győzte betakargatni az
éjjel a rugkapálózó gyermeket, s nem tudta elképzelni, mit kiabálja az
egyre: piff, paff, bumm! folyvást farkasokat, meg zsiványokat
lövöldözött.
Másnap alig várhatta, hogy rákerüljön a sor a beteg mellett
virrasztásra.
– Itt vagyok Jakabkám, beszéld tovább, hogyan jártál.
– A biz úgy volt, hogy estefelé, mikor Meczenzéfnél új hátas lovat
váltottam, a Babora hegy fölött látok egy goromba sötét felhőt emelkedni
s fenyegető morgás hangzik a távolból. Jó lesz elsietnem, míg ez a
zimankós idő utól nem ér, gondoltam magamban. S nem vártam, míg a
korcsmáros a nyársra húzott ludat megsüti a számomra estebédnek; hanem
lehúztam a ludat a nyársról s eldugtam a tarsolyomba nyersen: majd
megsütöm én azt valami tanyánál útközben, s azzal a lovamra kapva, neki
vágtam a kassai útnak. Hanem a zivatarnak még jobb lova volt, mint
nekem. Először egy olyan porfelleggel borította el körültem az eget és
földet, hogy a lovam fején túl nem láttam, aztán meg neki zúdította a
zegernye záport, mintha csak kilyukadt volna az ég; s a mellett úgy
villámlott, mennydörgött, hogy egy miatyánkot nem lehetett közben
elmondani. És siettem, hogy egy oldalt fekvő nagy bükkerdőt elérjek s
ott valami fa alatt meghúztam magamat, míg az öregében tart a
vihedernek: de azzal is megjártam; mert találtam ugyan egy nagy odvas
fát, a miben a zápor elől szárazra menekülhettem; de a mint épen azon
tanakodnám, hogyan csinálhatnék valami tüzet a pecsenyém számára,
egyszer csak jön egy hétágú istennyila, belecsap a szomszéd bükkfába
iszonyú ropogással. Engemet a szele, meg a nagy kénkő illat majd holt
emberré tett. Volt már tűz elég a pecsenyesütéshez; meggyuladt az erdő,
még a zápor sem birta eloltani, úgy belekapott a cziherbe. Nekem is
elmult iziben az éhségem, futottam ki az égő erdőből, a lovamat kantáron
vezetve. Hallottam, hogy zuhognak a hegyekről alárohanó szilaj patakok.
Nem jó vége lesz ennek, gondolám magamban, s zápor, szél ellenében
ügettem erősen a két árok között, hogy a Bodvát elérjem. De akárhogy
siettem, mégis későn jártam. Mire oda jutottam a Bodva partjára, már
akkor nem volt rajta hid; a megáradt folyam akkor szakgatta le az utolsó
karfákat.
– No, te szegény ember, mit csináltál most?
– Hát én bizony nem várhattam arra, míg a víz lefolyik, mert akkor
reggelig is ott ácsoroghattam volna; hanem lekerűltem vízmentében
keresni, hogy hol szélesebb a víz; ott könnyebb az átúsztatás rajta. De
mindenütt veszedelmes volt az; a sárga iszapos víz egész szálfákat
sodort magával alá; egy-egy megakadt a partban s akkor egész torlasz
tódult föléje fatörzsekből, rekettyéből: a zúgó árban csak úgy keringtek
a forgók. Láttam egy kis bölcsőt úszni a víz közepén, azt elkapta a
forgó, elnyelte hirtelen s aztán nemsokára a tulsó parton dobta ki nagy
messzeségben. – Mégis neki kellett vágnom.
– No csak nem ugrottál bele? Kiáltá a leány s belecsimpajkozott az ifjú
karjába a két kezével. Nem! Na nem szabad beleugratnod abba a csúnya
árvízbe.
– Meg kellett biz annak lenni. Jó, erős paripám volt; alföldi mén:
bízhattam benne. Istennek ajánlottam a lelkemet s beleugrattam az árba.
Magam sem tudom már, hogy vergődtem ki belőle. A víz messze alásodrott
magával, míg egy helyen zátonyra akadtam s onnan kigázoltam a lovammal.
– Szegény Jakabkám, hogy megáztál-fáztál. S ezt mind a rossz papáért
tetted! Hogy nincs itt az üstöke a kezemben, hogy megtéphetném kedvem
szerint. Szegény jó kis Jakabom. Takaródzál be szépen, ha úgy megáztál.
– Dejszen betakargatott engem szépen a sötét éjszaka. Mire kivergődtem
az árból, egészen sötét lett s én a folyó kanyarodásai miatt
elvesztettem a tájékozásomat: nem találtam rá többet az útra. Sötét
lett; csillagot sem láthattam volna, merre van kelet és nyugot? csak a
távozó villámlás derítette fel néha a tájat; és én nem láttam a
villámfénynél sehol egy házat sem fehérleni. Csak úgy találomra
bandukoltam hát előre, a lovam eszére bízva magamat. A pisztolyaimban is
mind össze volt ázva a lőpor; védelmezni sem tudtam volna magamat, ha
rossz emberek, vagy vadállatok megtámadnak.
Végre meglátok egyszer a távolban egy csoport világosságot. Gondolom:
azok ott pásztortüzek, vagy táborozó kuruczok őrtüzei lesznek s arrafelé
tartok. Dehogy voltak azok; elátkozott lidérczek voltak; tüzes emberek,
kik az éjjeli vándort a mocsárba csalogatják. Egyszer csak azt vettem
észre, hogy a lovam lába csülökig süppedez a sömlyékbe: a bolygó tüzek
pedig szerteszét tánczolnak előlem, egyik zsombikról a másikra ugrálva.
A lovam nagyot horkant, de bizony magam is megijedtem. Hirtelen
félrerántottam a kantárszárat s igyekeztem kimenekülni a morotvából:
akkor meg a tüzes lidérczek mind utánam szaladtak, egész az avarig
üldöztek; ijedtemben csupa ördögöknek néztem őket.
– Bizony azok is voltak ők. – Tudták jól, hogy mi járatban vagy s nem
akarták, hogy egy olyan jó prédát, mint az én atyuskám, elragadj a
Belzebub kezéből.
– Ugyan áldottam az eget, de még inkább a kemény földet, mikor
kijuthattam a csunya mocsárból s annál nagyobb volt az örvendezésem, a
mint egyszer a sík fenyéren valóságos égő tüzet látok fellobbanni. Ez
már csakugyan embertől élesztett tűz lesz! Feléje tartottam: mire
odaértem, már a láng lelohadt, csak a parázs izzott nagy halomban,
tőzegből volt rakva. Mellette azonban senkit sem találtam. Akárhogy
meresztettem ki a szememet, körűltekintgetve, csak nem láttam senkit.
Már nem bánom, akárki rakta a tüzet, én melegszem nála s a míg
megmelegszem, a ludat is megsüthetem a parázson. Találtam ott egy
hangafa bokrot, levágtam róla egy hajlós vesszőt nyársnak, arra
felhúztam a pecsenyémet, két szolgafát tűztem a tűz mellé s arra
ráfektettem a ludat, a vessző, a mint a tűztől hajladozik, forgatja azt
magától.
– Én még ezt nem tudtam.
– Addig a lovamról kellett gondoskodnom, hogy valahová kipányvázhassam,
a hol füves hely van. Találtam egy nedves fűzfát, ahhoz megkötöttem,
meghúzgálva előbb az üstökét; azzal visszatértem az elhagyott tűzhöz.
Hát már akkor volt mellette valaki.
– Nos? ki volt?
– Egy csunya vén banya. Borzas fakó haja, nagy bibircsós orra, szakállas
álla; rongyos palást a vállán, a mibe egészen be volt burkolva, a mint a
tűz mellett guggolt.
– Te! Az volt bizonyosan a vasorrú bába.
– Annyi igaz, hogy utálat volt rá nézni. De még undorítóbb volt az a
foglalatosság, a mit mívelt. Egy nagy cserépkorsóból csunya nagy békákat
huzogatott elő, azokat hegyes fanyársakra felhuzogatta s aztán oda
tüzködte az izzó parázshalmaz körűl, a hogy szokták a gardahalat sütni
cserepcsíkon a halászok.
– A te ludad meg ott sült a tűz fölött.
– De elment én nekem a kedvem minden lúdpecsenyétől azonnal: talán soha
sem is kivánok belőle; én csak azokat a kidült szemű békákat láttam, a
mik ott sültek, négy lábukat szétmeresztve, a cserepcsíkon, a vén büdi
boszorkány vigyorgott azzal a másfél foggal a szájában, a mint engem
meglátott s azt motyogta hozzám: «én süti pecsi, te süti pecsi, én is
adi belüle, te is adi belüle.» Én meg csak ott álltam, mint a sóbálvány.
– Ugyan jól jártál, hogy közel nem mentél hozzá! Mert ha egy békát
hozzád vágott volna, magadat is lóvá változtat.
– Majd a nehézség tört ki ijedtemben. Szerencsére eszembe jutott, a mire
az anyám tanított, ha nagy veszedelembe jutunk, az a mondás: «ha Isten
velem, ki van ellenem?» s amint ezt kimondtam, a távolban egy kakast
hallottam kukorítani. Megkönnyebült a lelkem egyszerre. Hátat
fordítottam a tűznek, többet vissza se néztem, akárhogy hivogatott a
pusztai vén boszorkány.
– Ugyan jól tetted, hátrafordulva maradt volna a fejed.
– Felkaptam a lovamra gyorsan s vágtattam a kakasszó tájéka felé s
nemsokára szerencsésen eljutottam egy pusztai tanyához, a hol egy bális
lakott. Ott jó emberekre találtam, ennem, innom adtak, a lovamat is
ellátták, még éjszakára is marasztottak, dunnás ágyat vetettek a
számomra, de én nem maradtam; a mint a ruháim megszáradtak, megitattam a
lovamat s nyeregbe ültem: reggelre Kassán kell lennem. A jó pásztorok
aztán fáklyával vezettek el az országútig, addig az ég is kitisztult, a
holdvilág feljött s én aztán minden akadály nélkül poroszkálhattam
tovább a hadi úton. Mire meghajnalodott, a pirkadó égen már ott láttam
kiemelkedni a kassai székesegyház magas tornyát.
– No már most ez csakugyan elég lesz mára. Elég volt a fáradságból.
Pihenj meg Jakabkám.
Azon az éjszakán mindig úszni akart s egypárszor ki is ugrott az ágyból
a kis Klarissz, Kraynénak nagy ijedelmére s álmában tüzes békákkal
viaskodott.
A Jakab is kezdett már erőre kapni: győzött nála az ifjú természet;
daczára a sok bevett antimoniumnak s a köpölyöknek és hólyaghuzóknak,
szerencsésen kiheverte a baját. Ez nap már az ágyában felülve mesélhette
tovább a kis Klarissznak a viselt dolgait és a kiállott viszontagságait,
– a miket anyja elől eltitkolt; az apja pedig nem is kérdezősködött
utánuk.
– No, hát Kassára megérkeztél már szerencsésen. Ott csak nem bántottak
talán?
– De bizony bántottak volna, ha hagytam volna magamat. De nagyobb baj
volt annál. Kassa városának egyszerre csak az egyik kapuja szokott
nyitva lenni, azon kell bemenni, kijönni: a másik héten aztán a másikat
nyitják ki; akkor épen az északi kapu volt nyitva; én egyenesen a
városházához lovagoltam s ott leszállva a lovamról, felmentem a biróhoz.
Előmutattam neki a haditörvényszék levelét a fejedelemhez, a miben apád
halál itélete mellett a kegyelemkérő ajánlat volt. «Hüh fiam! akkor baj
van!» kiálta fel a biró. «A fejedelem tegnap este elutazott Göncz
városába, oda kell utána szaladnod.» Én nem is mondattam magamnak
többet, hirtelen a nyeregbe kaptam s meg se néztem Kassa szép városát,
ott hagytam a neked igért híres mézeskalácsot s loholtam kifelé. Hát
amint a kapuhoz jutok, szembe jön rám nagy török sipszóval egy csapat
lovaslegény felpántlikázott süvegekkel; elől a megkoszorúzott
czéhzászlóval. A timárlegényeknek volt lakozásuk, legényeket
szabadítottak fel. Jól nyakba voltak már valamennyien. Közepett lovagolt
a felszabadított legény, a czéhmesternek a fia, a hogy később
megismerkedtem vele. Én félre akartam térni az útjokból; de a víg
czimborák egyszerre körűlfogtak s addig nem hagytak békét, míg a
kulacsokból jót nem húztam. Akkor aztán azt mondták, hogy no már most
menjek «kopját szúrni.» – Az a szokás Kassán, hogy a felszabadított
legénynyel mindenkinek kopja öklelésre ki kell állni, a ki csak lóháton
találkozik vele. A ki vonakodik, annak elveszik a lovát s másnapig nem
adják vissza, hanem egy kitömött szalmabábot lovagoltatnak rajta az
egész városon végig, világ csúfjára. A kopjaszúrás pedig abból áll, hogy
mind a két lovaslegénynek adnak az egyik kezébe egy tompavégű kopját, a
másikba meg egy bunkósvégű somfahusángot. Azzal aztán egymásra
nyargalnak s a melyik a másikat kiveti a nyeregből, az aztán a husánggal
úgy elpáholja a legyőzöttet, ahogy csak kedve tartja.
– Jaj! Téged nem szabad megverni, Jakabkám.
– Magam is a mondó vagyok. De a timárlegények nem sokat hajtottak az én
szavamra. Hiába mondtam nekik, hogy a fejedelem stafétája vagyok, sietős
az utam: nem lehetett azokkal beszélni, mind be voltak már kapva még
tegnapról s azzal fenyegettek, hogy elveszik a lovamat, ha kopját nem
szúrok a czéhmester legényfiával. Az pedig egy köpczös, szélesvállú,
czipóhátú kamasz volt, a ki már előttem négy legényt leöklelt a
nyeregből s valamennyit úgy elpáholta, hogy úgy vitték el őket
lepedőben. Láttam, hogy itt nem segít más, mint az én két öklöm. No hát
ide azt a kopját, meg azt a husángot! kiáltám s szembeszálltam a nehéz
ficzkóval. Az ő kopjája csak a köpönyegemet likasztotta ki, de az enyém
úgy orron ütötte ő kelmét, hogy hanyatt bukfenczezett; én aztán
megraktam a somfával úgy, hogy megemlegeti a legénységet holtig.
De ez a kimenetel már nagyon tetszett a kis Klarissznak.
– Ezt ugyan jól tetted; hanem már most ne vitézkedj tovább, maradj
szépen fekve.
Ezen az éjszakán fel-felkaczagta magát álmából a kis leány: «nesze
timárlegény!»
Másnap már szabad volt Jakabnak elhagyni az ágyat néhány órára s kiülni
a napra a nagy karos székben. Klarissza oda igazgatta a fejéhez a
támogató szarvasbőrvánkost s rakosgatta a zsámolyt a lábai alá.
– Hogy megsoványodtak ezek a te izmos kezeid, a mikkel a kassai legényt
elpáholtad. Azt is az apámért tetted.
– Hajh, hiszen ha még csak a verekedés lett volna a legsúlyosabb munka,
a mit az apádért véghez vittem! De volt még annál nehezemre esőbb is.
– Ugyan mi volt?
– Majd elmondom: ha szépen meghallgatod.
Klarissza csendesen figyelt, csak a legyeket hajtotta a cziczfark
legyezővel a Jakab arczáról.
– Hát amint Kassáról kiszabadultam s neki sarkantyúztam a lovamat, hogy
az elpocsékolt időt helyrepótoljam: egyszer csak elém bukkan a
fűzfabozótból egy furcsa ember, a milyent még soha sem láttam az előtt.
Az egész ruhája folt hátán folt, tarkállott azon mindenféle színű
posztó; a fölött volt a nyakában egy rongyos felleghajtó köpenyeg, a mi
hátul ketté volt hasadva, úgy, hogy mikor a szél lebegtette, olyannak
látszott messziről, mintha két denevér szárnya lett volna. A fején pedig
volt egy pofonütött csókaorrú kalap, az tele volt tüzködve
hollótollakkal. Az oldalán levő tarsolyából pedig csomóba kötött
lúdtollak látszottak elő. Bizonyosan garabonczás diák volt. Azt tudom
jól, hogy ha az ember garabonczás diákkal találkozik, akkor legjobb azt
megszólítani, hogy meg ne haragudjék; mert különben megátkozza az embert
s nyakára hozza a fergeteget. Megszólítottam hát. «Quo vadimus?» –
«Váczibus.» – «Quid ibi facimus?» – «Clericatum petimus.» – «Et si non
dabimus?» – «Si dabimus, dabimus, si non dabimus, odábballagábimus.»
– De furcsa az a garabonczásdiákbeszéd!
– A ficzkónak olyan hosszú lábai voltak, hogy gyorsabban ügetett, mint a
paripám; nem tudtam elhagyni. Mikor a «háromvíz közéhez» értem, mindjárt
a Hernádon nem találtam se hidat, se kompot. Amazt leégették, emezt meg
elsülyesztették a futó mezei hadak. Át kellett úsztatnom a folyón. A
garabonczás arra kért, hogy vigyem őt is által. Nem tudtam neki
megtagadni a kivánságát s megengedtem, hogy a hátam mögé felkapjon a
lovam farára. De nem hogy érezte volna a lovam a terhét, még jobban
úszott a vízen keresztül; a garabonczás diák szétterjesztette a két
kezével a hasadt köpenyegét, a szél úgy vitt bennünket, mintha vitorlánk
lett volna. A tulsó parton letettem s búcsút vettem tőle; mondtam neki,
hogy sietős utam van: én lovon, ő pedig csak «per equos apostolorum»
(apostolok lovain) nem utazhatunk együtt. Hát a mint a második folyam, a
Tarcza révéhez érek, már ott találtam a parton ülve: ki is pihente magát
s fűzfából sípot faragott. Boszús voltam, hogy gyalog elém tudott vágni;
de azért mégis átvittem a másik vizen is. Ő a hátam mögött furulyált a
fűzfatilinkón s így szépen kikerültük a veszedelmes forgókat. A tulsó
parton megint elbúcsúztunk egymástól s a harmadik folyónál, az Osvánál,
már megint ott találtam egy fűzfán ülve: a fűzfavesszőre faragott
mindenféle ákom-bákomot. Még itt is átsegítettem a tulsó partra. Mikor
leszállt a lovamról, azt mondta: «no fráter, a miért ezt a barátságot
tetted velem, megtanítalak valami nagy dologra, a mivel sok veszedelmet
elhárítasz magadról.» Én odatartottam a fülemet, azt várva, hogy valami
bűvös-bájos varázsmondatra tanít meg, a mi a csatában golyómentessé
tesz; hát ez volt, a mit megsúgott: «Ha falun keresztül utazol s a
komondorok a lovad után rohannak csaholva, mondd meg nekik, hogy hová
utazol, azzal szépen visszafordulnak s nem ugatnak rád többet.» Én
sarkantyúba kaptam a paripámat s ott hagytam a garabonczást a faképnél.
De még sem maradt el tőlem végkép. A czifrára faragott vesszővel
rácsapkodott a két lábszárára: «gyí te fakó! gyí te kesely!» s azzal
versenyt futott a lovammal a gyalogösvényen. Egyszerre értünk be a
faluba. Ott három falu következik egymáshoz csak egy futamodásnyira:
Zsadány, Nádasd, Kéked. A mint a falusi nép meglátta a garabonczás
diákot közeledni, minden udvarból előjöttek az asszonyok s hozták neki
az aludttejet, hogy kiengeszteljék; engem is megkináltak vele. Engem
boszantott az, hogy a falusiak a garabonczás czimborájának néznek s
amint a lovamat megkapattam, utat vesztettem előtte, hogy lerázzam
nyakamról. De mire a faluból kiértem, már megint ott várt rám az
akasztófa alatt. Ekkor megharagudtam rá: «elmaradj ám tőlem, szélhordta
garabonczása; mert ha kikapom a kardomat, ugyan a hátadra rakok a
lapjával.» Arra a garabonczás rám vicsorította a csúnya nagy fekete
fogait s megfenyegetve a czifra vesszejével, ezt a rontást kiáltotta
utánam: «Signa te, signa! temere me tangis et angis!» Ez a mondás
visszafelé olvasva is épen úgy hangzik, mint előlről: azért van ilyen
rontás benne.
– Jaj! Ird le azt nekem, szólt Klarissza s aztán a betüket egymásután
előlről is, hátulról is végig böködve az ujjával, nagyot bámult azon a
babonaságon. Ebből az egy sorból jobban megtanult betűzni, mint az
ábéczéből.
– Meg is éreztem a rontást nemsokára; mert a míg Nádasdig értem, olyan
hőség támadt, mintha kemencze torkából fujták volna reám. A lovamat
körűlzümmögték a bögölyök, nem birtam róla elverni; csak lépésben ment,
mert egyre a hasához kapkodott, s nagyokat rázkódott alattam. A mezőn
egy ember az arató nép közül megbolondult a napszúrástól s nekem rohant
a kaszájával; alig tudtam előle elvágtatni; a falu végén meg egy veszett
kutya jött rám szembe, a mi már sok embert, állatot megmart; iszonyú
volt a sivalkodás az utczán. Magam is csak úgy menekültem meg előle,
hogy belehajtottam egy víztömpölybe; ott láttam elügetni magam mellett a
fertelmes állatot.
– Miért nem lőtted agyon?
– Hisz egy kutyát meglőni ocsmányság! Alig értem el a falu tulsó végét,
akkor meg tűzi lárma támadt; a nagy hőségben magátul kigyuladt egy góré.
Nem tudom hogy oltották el, mert a csordakút ki volt száradva; még a
lovamat sem tudtam megitatni.
Klarissza nagy részvéttel törülgette a Jakab homlokát; mennyit kiállt
szegény!
Délután, mikor már a hőség majd leszédített, egyszerre csak nagy sötét
fellegek támadnak az égen a hátam mögött, – hangzott a mormogásuk távol
– a bakacsinnal vetekedő kárpit, ezüstnél fényesebb szegélyeivel,
elfoglalta lassan a firmamentumot s ebből a sötétségből egy nagy fehér
sáv, mint egy dűlt oszlop ért le a felhőtől a földig. Jól tudtam, hogy
mi az. Jégeső az ottan. Megjárom, ha utólér! Ármányadta garabonczás
diákja. Ezt a nyakamba zúdítja. Gyorsabb ügetésre nógattam a paripámat,
az magátul is igyekezett, érezve a közeledő nemulasst. De biz a
fergetegnek gyorsabb lába volt, mint az én lovamnak. Nemsokára utólért a
szele, egy egész porfelhőt hömpölygetve maga előtt, a mitől azután nem
láttam se eget, s földet! csak a lovam ösztönére bíztam magamat, hogy
menjen, a merre gondolja. Nemsokára lett aztán világosság; a villám
szakadatlanul lobogott, a mennydörgés hangja egymásba keveredett, ha egy
perczre megszünt, hallhattam a vészverte falvak harangszavát. A zivatar
utólért. Előbb csak az aprajával kezdte: mogyorónagyságuval, aztán
következett az örege; olyanokat koppant a süvegemen, mint egy
parittyakő, a leve meg a csizmám szárán bugyogott ki. Ha baj volt az
elébb az izzasztó hőség, még nagyobb lett a rákövetkező jeges fürdő. Azt
hiszem, ez lett az oka, a miért ilyen nyavalyássá lettem.
Klarissza nem állhatta tovább, sírva fakadt.