A tizenkétéves hosszú harcz alatt, a mit II. Rákóczy Ferencz vívott Bécs
ellen, igen szigorú haditörvények voltak hozva a párbajvívók ellen.
Korábbi törvényeink a párbajt csak mint törvényes bizonyítékot ismerték:
mint Istenitéletet. A ki olyan főbenjáró bűnnel volt vádolva, a mit nem
lehetett rá bizonyítani, kötelezve volt a vádolójával életre-halálra
megvívni. A párviadalt a biró rendelte el s a győztes vádlottat
ártatlannak mondá ki a viadal végeztén.
A kuruczvilágban megfordították a szokást; a párbaj halálbüntetés alatt
lett eltiltva, még pedig a magyar táborban épen úgy, mint a németben. A
ki az ellenfelét megölte, annak fejvétel volt a díja; ha kisült rá, hogy
vívásközben bandíta-cselt használt, az úgynevezett Jarnac-vágást
alkalmazta, vagy az ellenfelének a kardját elkapta, akkor a fejvétel
előtt még elébb a karja vágatott le.
Hasonló büntetés érte a párbajsegédeket is.
Akkoriban tudniillik nehezebb feladatuk volt a secundansoknak, mint az,
hogy a pisztolyokat jó erősen megtöltsék s aztán félreálljanak valami fa
mellé, nehogy a neki veszekedett pisztoly mikor elsül, valamelyik
segédnek a pantallonját likaszsza ki: a kuruczvilágban maga a négy segéd
is belekeveredett a viadalba; a mint látta az egyik, hogy a védencze
hanyatlik, segítségére rohant, mire aztán az ellenfél segédében ő is
emberére talált, utoljára három párbaj lett az egyből, hat szál kard
csattogott össze, s legkevesebb három halott maradt a viadaltéren.
A párviadalt tehát eltiltották innen is, túl is, azon helyes indító
okból, hogy általa fogyasztva lesz a legvitézebb harczosok száma a
tulajdon táborban.
Azt pedig, hogy a vitéz hadfiak borozás közben össze ne szólalkozzanak,
egymást csípős tréfákkal meg ne sértsék, elrendelni akkor épen úgy nem
lehetett, miként most. Hogy épenséggel egy pár szép szem miatt, tűzvérű
férfiak fel ne lobbanjanak: az még kivánságnak is sok volna. A kötény a
legveszedelmesebb zászló a háborúban. «Militat omnis amans» mondja a
poézis: «amat omnis militans»,[1] fordítja vissza a próza.
A becsületeért és a szerelmeért pedig nemcsak szokás, nemcsak
illendőség, de kötelesség is, hogy minden férfi a kardjához kapjon. Már
t. i. a ki nemesember és katona. A paraszt elvégzi fütykössel.
Hogy tehát az indulatnak is, a kötelességnek is elég legyen téve, azt az
expedienst találták ki a katonai törvényhozók, hogy az összekoczódó
felek ne egymást hívják ki, ha sérelem van közöttük, halálos tusára;
hanem az ellenséget. Kihívó és kihívott, sértő és sértett, a kartell
szerint, a mint a legelső alkalommal összetalálkoznak egy ellenséges
csapattal, kirugtatnak a középre s fenhangon felhívják az ellenség
legvitézebb bajnokát hősi párviadalra, s akkor aztán azzal a legderekabb
vitézzel, a ki bizonyosan nem várat magára, a két tábor színe előtt
megverekszenek, míg vagy győz valamelyik, vagy ott hagyja az életét.
Ezt úgy hívták, hogy «ellenség előtti párbaj».
Hozzá képzelve azt az egész lovagias korszakot, az akkori fogalmakat, a
rég elenyészett indulatokat, ez a párbaj «négyes»-ben, ez a halál
kontratáncza, – a quadrille golyóval, dákossal, karddal: valóban
regényes lehetett.
De nagyon jó, hogy II. Rákóczy Ferencznek ezen törvényét nem
czikkelyezték be a Corpus Jurisba; mert ha ez ott volna, akkor most az a
helyzet állna elő, hogy valahányszor a magyar parlament egy pár
tüzesvérű tagja heves összeszólalkozás miatt, vagy kiegyenlíthetetlen
véleménykülönbségből jónak látja a Komjáthy-pisztolyokhoz nyulni, tehát
nem egymást tartoznának provokálni, hanem két hasonló kaliberű
Reichsrathját a bécsi parlamentnek.
Akkoriban pediglen nagy tiszteletben tartották ezt a drákói törvényt s
hogy annak végrehajtásánál a legpártatlanabb eljárás legyen követve, a
párbajvívók fölötti itéletmondásnál a katonai törvényszékben a
parancsoló tábornokon kívül még egy világi elnök is hivataloskodott;
annak a városnak a bírája, a melynek a területén a párbaj végbement;
vagy az alispán, ha ez kinn a mezőn történt. Semmi appelláta.
A szigorú itéletnek csak egy javítása volt: a király, vagy a fejedelem
kegyelmezési joga. Rendesen megkegyelmeztek az elitélt párbajvívónak, a
halálitéletét rangja és nemessége elvesztésére s számüzetésre
változtatva. Ezért volt minden halálraitélt három napig a sirhalomházba
kitéve. Ez a három napi bitó-haladék arravaló volt, hogy a hírnök
meghozhassa a kegyelmet idejére. Ha eltalált vele késni, akkor bizony a
szegény bűnösnek a fejével kellett megfizetni az utak hiányos voltát, –
vagy talán a boroknak a bőségét, a miket a staféta útközben a garatra
eresztett.
1705-ből maradt fenn egy ilyen párbajvívásról szóló per, melyben a
vádlott Mayer Károly főstrázsamester (major). Az itélőbirák voltak:
Chassant brigádos, báró Vissenaque ezredes, a Rákóczy hadseregében levő
franczia főtisztek; báró Kessel, a kurucz-német hadak ezredese s lőcsei
parancsnok, Bajcsy György, kézsmárki főparancsnok és alezredes, Arndt és
Unrein századosok; aztán Palásthy hadsegéd és Szarka hadbiró. A
törvényszék kettős elnökségét vitte Berthóthy Ferencz altábornok, kassai
vezér és polgári részről a kézsmárki biró, Kray Jakab.
Hogy miért hívták meg az elnökségre a kézsmárki birót, holott a párbaj
Lőcse határában esett meg? annak magyarázatául szolgál az, hogy a lőcsei
biró súlyos betegen feküdt himlőben: ez a plága grassált akkor a
városban; azért a törvényszék is Kézsmárkon ült össze, a
Tököli-várkastély termében.
A delinquens Mayer Károly lifflandi születésű volt: rigai ó-nemesi
család sarja; eszes, vitéz, de mindenféle rossz szenvedélyekkel teljes
kalandhős; elébb Ágost lengyel király hadainál szolgált, azután jött át
Rákóczyhoz s még egy jó czimboráját, báró Gedent is átcsábítá a
kuruczokhoz.
Ez a jó czimboraságon kívül még sógora is volt. Mayer a hugát birta
nőűl.
A csapodárkedélyű vitéz nem igen nagy lelkiismerettel tartotta meg az
oltár előtti esküjét, a hadjárat alatti barangolásában el-elhagyogatta a
hites feleségét, egyetlen gyermekével, egy kis leánykával; legtöbbször
pénzt is elfelejtett neki küldeni s azok bizonyára inséget is szenvedtek
volna, ha Geden nem segélyezi őket hébe-hóba. Mikor összekerültek, akkor
természetesen eget-földet esküdött a csélcsap a síró feleségének, hogy
kiengesztelje, míg végre a kis leány összebékítette őket.
Azt mind a ketten bálványozták.
Olyan is volt a kis Klarissza már nyolcz éves korában, mint egy kis
ördög. Pajkos, dévaj, nyalánk, hizelkedő, szeszélyes, durczás,
füllentésben kitünő, cziczomás, egy szóval szeretetreméltó.
A milyen csak egy vádorló katonatisztné leánya lehet, a ki soha sem
ismerte ezt a szót: «otthon». Egyik ember nyakából a másikba untalan.
Egyik nap dinom-dánom, másik nap éhkoppot nyelni. Minden dáridóban
résztvenni, szabadszájú urak dévaj beszédein nagyokat nevetni; azoktól
olyan nótákat eltanulni, a miknek hallatára a férfisereg kaczag, a
hölgyek elpirulnak; az asztal közepén tánczolni, hozzászokni a
kéregetéshez s szerepet vinni az inséges duóban, aztán háta mögött
kinevetni a megfejt adakozót. És a mellett jól tudni már nyolcz
esztendős korában, hogy micsoda angyali szépség! Ezt hallani
mindenkitől, ezt látni minden tükörből s ha más nincs, a mosdótálának a
vizéből, s aztán osztályozást tenni a minden oldalról kapott csókban: ez
letörülni való, ez sikongatásokra méltó, ez visszaadni való csók.
Mire viszi ez, ha megnő?
Egyszer aztán Mayernek a felesége egy Lőcsén tartott dáridó alkalmával
legcsalhatlanabb bizonyítékát találva a férje hűtlenségének, a fölött
annyira elkeseredett, hogy félóráig tánczolta a lengyelt a legnagyobb
hévvel s akkor rá egy jó pohár sorbethet ivott. Attól aztán galloppozó
tüdővészt kapott és pár hét alatt áttánczolt a másvilágba.
Az egész világ tudta és beszélte, hogy a fiatal asszony szándékosan ölte
el magát, méltó elbusulásában.
Mayer Károlynak aztán az árván maradt gyermekét magához kellett venni.
Nagy szomorúságot mutatott ez eset után, még nagyobb szeretetet a
gyermekéhez s azt hitte, hogy azzal minden tartozását lerótta, hogy
ezentúl akárhová ment, a kis leányát mindenütt magával vitte, kézen
fogva.
Hanem sógorát ezzel nem áltatta el.
Báró Geden, a mint a testvére gyászos haláláról értesült s annak az okát
is természetesen megtudta, sietett levélben közölni a kedves
czimborájával e fölötti véleményét.
Mindenekelőtt lehordta őt kegyetlenül a kicsapongásaiért s a rossz
bánásmód miatt, a mivel a szegény testvérét a sírba vitte. Azután azt
követelte tőle, hogy rögtön szolgáltassa ki az árván maradt gyermeket ő
neki, majd ő el fogja őt küldeni Krakkóba, az apáczákhoz, ottan
nevelteti; de az apjánál nem hagyja, mert annak a gondviselése alatt
abból a leányból nem lesz más, mint világpéldája.
Hogy ez a követelés nem történt meg kiméletlen vonatkozások nélkül Mayer
Károly személyére, az megint igen természetes.
Mayer Károlyt ez a levél nemcsak mint apát, de mint katonatisztet is
mélyen sértette. Ilyesmit zsebre nem dugnak. A becsületsértésnél vége
minden barátságnak, atyafiságnak: rögtön küldé a kartellvivőit báró
Gedenhez, s kihívatta a sógorát párbajra.
Mind a ketten lifflandiak voltak, a kiknek a párbajvívásról való
fogalmaik egészen elütnek az itt divatozó szokástól.
A segédek kardpárbajban állapodtak meg, halálos kimenetellel: egészen a
Lifflandban használt divat szerint.
A lőcsei temető volt választva a viadal színteréül; a minek éjjel,
holdvilágnál kellett végbemenni.
Tíz lépésnyi küzdőtér volt kiszabva a vívó felek számára: a két végén a
vívópályának volt egy-egy megásott sír, nyolcz lábnyi hosszú, hat lábnyi
mély, a melyike a vívóknak a sír széléig engedi magát szoríttatni, az
azután bele is temethezhetik.
A segédek pedig a sír tulsó szélén állnak fel s e szerint a vívóknak
segítségére nem rohanhatnak.
Másnap reggel báró Gedent ott találták az egyik sírban fekve, több
szurással a mellén, a mik közül egy a szivét járta keresztül.
Mayer Károly elmenekülhetett volna: közel a határ; ha a kis lányt el
akarta volna hagyni.
Hanem az apai érzés volt az egyedüli igaz szivében. Ezt a kis gyermeket
nem tudta ott hagyni minden gyám nélkül az idegen világban; visszament
érte a városba. Onnan pedig éjszaka ki nem bocsátották. Reggelre
kitudódott a halálos kimenetelű párbaj, s Mayer Károlyt azonnal házi
árestom alá helyezték. A párbajsegédek elmenekültek.
A házifogság addig tartott, a míg a kassai főparancsnok Berthóthy
megérkezett. Ekkor a porkoláb bejelenté Mayernek, hogy kocsira kell
ülnie; átviszik Kézsmárkra, ott ül össze a haditörvényszék.
– Hát a kis leányommal mi lesz? kérdezé Mayer.
– Gondoskodtak róla. A kézsmárki biró felesége fogadja örökbe.
– Micsoda örökbe?
– Hát hogyha kegyelmedet főbe puffantják.
– Már most értem.
Odáig tehát magával vihette a kis Klarisszát s az úton hallgathatta a
gyermek fecsegéseit, hogy majd, ha ő nagy lesz, aztán férjhez megy egy
herczeghez, hát akkor milyen szép aranyos, ezüstös bandelièret fog
hímezni az apjának.
Mikor Leibitz város határába érkezet a szekér, a kiséretét képező
lovasság hadnagya odajött, s engedelmet kért a főstrázsamester úrtól,
hogy kénytelen itt e határban a kezeire és lábaira lánczokat rakatni;
mivelhogy ez itt lengyel illetőség, a zálogba tett XIII. város területe:
ha itten megtalálna ugrani a fogoly, neki, a kurucz hadnagynak, semmi
joga nem volna őt üldözőbe venni; azért az elővigyázatnak van értelme.
Mayer major meghagyta azt történni magával, nagy kedvtelésére a kis
Klarisszának, a ki véghetetlen mulatságosnak találta, hogy a papa milyen
csörgő-börgő ékszereket kapott a kezére lábára: ez épen olyan, mint
mikor a dzsindzsi tánczban[2] meglakatolják a tánczosnak a kezeit,
lábait, s így kell neki járni a dali tánczot, hogy az csupa nevetség.
Vajon az apa is tánczolni fog-e ezekkel a csilingelőkkel?
Leibitztól, a mi még akkor nevezetes nagy város volt, csak egy
negyedórányira van már Kézsmárk: akkoriban hatalmas bástyákkal körülvett
erős hely, vízárkokkal, miket a Poprád és Leibitz patak tölt meg. A
város kapuja fölött emelkedik az a hatalmas őrtorony, a mit az egész
Szepesség segített építeni a husziták betörései ellen; az ötemeletes
bástyafalú toronyból nagy messzeségre ellátni, mikor hegyköd nincsen.
De még itt a kapuban sem vették le a lánczokat Mayer Károlyról, hanem
úgy vitték a városházáig a szekéren megvasalva. A lépcsőkön is úgy
kisérték fel, miközben a kis Klarissza, minden lépcső-fokon egyet
ugorva, utánzá a láncz tréfás zenéjét: «Csing-ling! Klingend Ring!
spring, spring, Czinderling!»[3]
Kray Jakab biró elé vezették a deliquenst a leánykájával együtt.
Kray szép, tiszteletparancsoló jelenség volt; ötvenes éveken túljáró
férfi, de még mindig deli termet, tetszetős tekintet; arcza ősmagyar
kifejezésű (családja Sárosvármegyéből eredt); viselete a kézsmárki divat
szerinti, félig magyar, félig német (mint a krónikairó mondja: «halb
Teutsch, halb ungarisch, so seltzam heraus kommet») tudniillik a
zsinóros dolmány mellé kihajtott csipkegallér a nyak körül, s a
sarkantyús sárga csizmákhoz és veres nadrághoz pötyögős bársony pulider.
A válláról pedig magyaros kaczagány helyett, hosszú violaszín
selyempalást függ alá, a minek a szélei talitarka virágokkal vannak
tenyérnyire kihímezve.
A kis Klarissza nem is mulasztotta el azt a czifra palástot azonnal
szemügyre venni, a két kezébe fogva a szegélyét s szakértő vizsgálat alá
fogva annak hímzéseit, a míg a biró az apjával foglalkozott.
– Vegyétek le a lánczokat a főstrázsamester úrról! parancsolá csendes,
mélyen döngő hangon a biró; a beszéde hasonlító a dalhoz, olyan zengése
volt. A hajduk megtették, a mi parancsolva volt. Aztán nyájas arczczal
fordult a fogolyhoz: «én nem tekintem kegyelmedet úgy, mint közönséges
deliquenst; sok országot bejártam életemben; némely nemzetnél nem
tekintik bűnnek, sőt kötelességnek azt, a mivel kegyelmed vádoltatik.
Hanem az igazságot azért a törvény szerint kell kiszolgáltatni. Ha
kegyelmed lovagi szavát adja arra, hogy nem fog e városból megszökni,
sem maga és más ellen semmi erőszakot meg nem kisért, akkor nemcsak
láncz nélkül, de egészen szabadon járhat e városban, itélethozatalig, s
börtön helyett az én házam lesz a lakása, a hol a feleségem és a fiam
szivesen látják kegyelmedet, kis leánykájával együtt vendégül.
Mayer Károly a szivélyes felszólításra a kezét nyujtá a birónak
parolázás végett; mire ez azonban a palástja alá dugta el a kezét, s
félmosolylyal mondá:
– Nem nekem fogja kegyelmed adni a paroláját, major úr, mert én birája
vagyok; hanem ennek a két érdemes polgárnak itt, a kik kegyelmedért
kezességet vállalnak: Frölich Ignácz és Frölich Kristóf uraknak.
– Ah, a nagy mathematicus Frölich Dávid fiai? szólt Mayer Károly. Hogy
ne ismerném e nevet? vissza kellene kérnem a professoromtól a tandíjt,
ha Frölich Dávidot nem ismerném.
– A feleségem bátyjai. Tevé hozzá Kray Jakab.
Mayer Károly tehát a két derék polgárnak köté le a becsületszavát, hogy
a biró által nagylelkű bizalommal engedett szabadságával visszaélni nem
fog.
Erre a két polgár aláirta a nevét a kezességlevélnek, melyben
vagyonukkal és fejükkel jót állnak egyetemlegesen a vád alatt levő
főtisztért.
E perczben lépett be a biró szobájába annak a fia. Ennek is Jakab volt a
neve.
Szép, erőteljes, nyulánk suhancz, valamit tizenöt éves; de
tizennyolcznak is beválna a termetére nézve.
– Eredj, fiam, vezesd el a lovag urat a házunkhoz, inte neki az apja.
Isten kegyelmeddel. Ebédnél majd látjuk egymást.
Az ifju Kray Jakab elvezette a vádlott főtisztet a házukig, s minthogy
nagy volt az utczán a sár, a kis Klarisszát az ölében vitte odáig.