megbetegszel! Oh az a rossz papa! Szeretnék minden jeget, a mi a te
fejedet érte, az ő hátához verni egyenkint. Majd holnap mondd el a
többit.
A következő napon már szabad volt Jakabnak az asztalhoz ülni s ott
költeni el a maga csirkebecsináltját.
Kray Jakab, az apa, a maga szokott szigorú tekintetével szólt a fiához
az ebéd végén:
– Édes fiam. Ugyan erősen elkéstél a minap azzal a kegyelemlevéllel.
Remélem és kivánom tudni, hogy a késedelem nem a te jóakaratodon mult.
– Nem bizony! sietett belekottyanni a kis Klarissza. Tudná csak a papa,
hogy miket kellett a szegény Jakabnak időközben kiállni.
– Klarissz! hát mire kértelek? szólt feddő hangon Jakab, szemjárásával
az anyjára intve, aztán ő felelt meg az atyjának.
– Nem, édes atyám. Sem én rajtam nem mult, sem útközben semmi különös
viszontagság fel nem tartóztatott; hanem a késedelmet csupán az okozta,
hogy a fejedelem Kassáról Gönczre távozott, oda kellett még utána
mennem. De a mi a megtoldott útnál is nagyobb oka a késedelemnek, az
volt, hogy a fejedelem főhadiszállásán épen akkor nagy zenebona járta.
Valami ütközet veszett el valahol, a vert csapatok összevissza keveredve
tolakodtak a táborba, a kivel csak szóba álltam, az mind káromkodott, s
a szentemet áldotta. Mikor nagynehezen ráakadtam a fejedelem szállására,
az őrt álló sárga mundéros palotásokról, alig akartak felereszteni
hozzá. Az előtermében ott találtam a vezéreket a legnagyobb
ortályoskodásban. Egymást szidalmazták, mindenik a másikat okolta, a
miért az ütközet elveszett. Hej, hogy nem válogatták egymástól a
titulusokat. Azt hittem, korcsmában vagyok. Egyik, a ki legnagyobb urnak
látszott közöttük, azt hiszem a fővezér Bercsényi, mind valamennyit
lepocskondiázta, és esküdött égre-földre, hogy a kit hibában talál,
annak a lábához téteti a fejét. – No itt jó helyen járok a
kegyelemkérésemmel! – Engem csak akkor vett észre a kegyelmes úr, mikor
már harmadszor gázolt a lábamra a sarkantyus csizmájával. – Hát te ki
fia csikaja vagy, mit őgyelegsz a lábam alatt? Nem hordod magad a
pokolba! Mit tátod a szádat? Erre én katonás állásba vágtam magam s
megfeleltem neki bátran: «Én igenis senki csikaja nem vagyok, nevem
nemes Kray Jakab, fia senior Kray Jakabnak, a fejedelem hivének. Jövök
küldetésben, a kézsmárki hadi törvényszék kegyelemkérő levelével a
halálra itélt Mayer Károly számára.» – Dühösen kaczagott fel erre a
szavamra. «Soha jobbkor fiam! De bár két feje volna a Mayer Károlynak,
mint a császári sasnak, hogy kétszer lehetne lenyakazni; a kit párbajban
megölt, a legjobb alvezérem volt, az átkozott! Menj, süttess ludat a
kegyelemkérő leveleden! A fejedelemmel ma nem játszol pitykövet.» Ekkor
én még jobban megkeményítettem magamat. «Még egyéb átadni valóm is van a
fejedelemnek,» mondám. «Ez a táska itt az oldalamon, a lengyelországi
pósta leveleivel.» Erre megváltozott a tekintete s azt kérdé: «Hát ahhoz
hogy jutottál?» Elmondám neki, hogy a fejedelem hirnökét a fekete hegyek
közt széttépték a farkasok, úgy találtam ott ezt a levélzsákot.
– Hát téged nem bántottak? szólt közbe elrémülten az anya.
– Már akkor odább mentek.
– De bizony nem mentek! sietett megczáfolni Klarissza.
– Mit mondtam? Klarissz! inté hallgatásra Jakab a leánykát. Nem
bántottak engem, édes anyám. – Erre a szóra megsimogatta a fejemet
Bercsényi s azt mondta: «Derék legény vagy, fiam. Az apád fia vagy. Csak
minden magyar ember olyan volna, mint a Kray Jakab! Várj, míg kijövök a
fejedelemtől.» Erre a többi urak is kezdtek rám tekinteni: kérdezgettek
a felvidéki dolgokról. Csodálkoztak nagyon, hogy másfél nap alatt ilyen
nagy utat tettem meg; pedig senki sem kergetett. Ekkor kijött Bercsényi
s azt mondta, hogy csak küldjem be a hozott leveleket a fejedelemhez,
majd ő átvizsgáltatja a tanácsosával, de most nagyon fel van indulva; a
válaszért eljöhetek később. – «Nem, kegyelmes uram, mondék én, nekem
nincs elveszteni való időm, holnapután reggel nyolcz órára már
Kézsmárkon kell lennem; én magam akarok beszélni a fejedelemmel és
rögtön. Nem bánom, ha haragszik is, ha az én fejemet leütteti is. Engem
ezért küldtek!» – «Igazi apja fia! dörmögé Bercsényi, nagyot ütve a
vállamra. Kray vér! No hát lépj be az oroszlán barlangjába, ha olyan
nagyon kénytet a mersz.» Be is mentem. Még nem láttam másutt oroszlánt,
csak az orbis pictusban, de mikor ő előtte álltam, a fejedelem előtt,
akkor azt hittem, hogy csak ilyen lehet az. Szörnyen fel volt gerjedve
az indulattól, arcza tűzben lángban égett, a homlokán – nem tudom – de
még a villámló zivatarnál is félelmesebb fergeteget láttam gyülekezni.
Úgy éreztem magamat előtte, mint az őz az oroszlán előtt. Szó nélkűl
vette át a kezemből legelébb a lengyelországi leveleket, s hevesen
felszakította azokat. A míg elolvasta, az arczát vizsgáltam, s láthattam
belőle, hogy nem jó fát tettem a tűzre. Azokban a levelekben nem volt
valami örvendetes hír. Azután mereven elbámult a semmibe, a fejem fölött
elnézve. Utoljára odadobta a leveleket az asztalra, keserűen dörmögve:
«Ezt is ugyan megehették volna a farkasok.» Azzal hozzám fordult,
csendes, mély hangon kérdezve: «Hát még mit hoztál? add ide!» – «A
kézsmárki törvényszék kegyelemajánló levelét a halálraitélt Mayer Károly
számára.» Hah! Hogy szikráztak erre a szóra a szemei, azt hittem, hogy
széttép haragjában. «Megérdemelte a halált!» kiáltá olyan dörgő hangon,
hogy a reszketés fogott el bele. «Hiába jöttél! Ma olyan nap van, a
mikor az égben sem osztogatnak kegyelmet!» És én erőt vettem a
reszketésemen, megmerevítettem az idegeimet; ott maradtam állva és a
rettenetes haragu félisten szemébe nézve, így szóltam hozzá: «Felséges
uram, fejedelmem. Én vészeken, viharokon keresztül törtem idáig, hogy a
halálraitélt Mayer Károly számára kegyelmet szerezzek te nálad. Nehéz
dolgaim voltak rablókkal, fenevadakkal, vízáradással, égszakadással; de
megfogadtam, hogy a legnehezebbet is véghez viszem érte. A legnehezebb
munka nekem, hogy a térdemet meghajtsam, a ki nem térdeltem se oltár, se
ember előtt soha, s összekulcsolt kézzel könyörögjek előtted, légy
irgalmas, kegyelmes a szegény bűnösnek, s hagyd meg az életét.» S azzal
odatérdeltem eléje. El akart fordulni, de én erőszakosan megragadtam a
kezét, s odahúztam az ajkamhoz. Ekkor halk mormogással azt kérdezé
tőlem: «de hát mid neked az a Mayer Károly? az idegen jövevény, a kinek
se országa, se hazája?» – «Nekem senkim és semmim, felelém; de van neki
egy leánykája, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a szóra egyszerre
mosolyra vált az a hatalmas oroszláni tekintet. Olyan volt az a mosoly
azon az arczon, mint a szivárvány a zivataros égen, a min még a villámok
czikáznak keresztül. – «Jól van, fiam,» szólt elvéve a kezemből a
kegyelemkérő iratot, fogta pennáját s ráírta a hátára: «A bűnös Mayer
Károlynak elengedtetik a halálbüntetés; száműzessék az országból. II.
Rákóczy Ferencz.» Mikor visszaadta, még akkor is mosolygott. Ki tudja,
mit gondolt?
Az apa odanyújtá a fiának a kezét és megszorítá azt; az anyja odament
hozzá és megölelte, a két fitestvére is összecsókolgatta, csak a kis
Klarissza hallgatott egy nagyot, s aztán egyszerre azt mondá Jakabnak:
– Majd ha én egyszer igazán nagy leány leszek, akkor adok te neked ezért
a szóért egy igazi, de igazi csókot.
Már akkor tudta, hogy vannak igazi csókok és vannak hamis csókok.
Még azután következett az elmesélése a visszatérésnek. Ebben az volt a
legizgalmasabb, mikor Jakab ugyanazokon a vidékeken tért vissza, a miken
a három víz közétől kezdve Gönczig keresztül jött. Akkor azok kalászos
vetéssel terített mezők, virító szőlőhegyek voltak. Most jégtől elvert,
letarolt siralomországa. Kéked, Nádasd, Zsadány környékén nem volt egy
zöldelő bokor, az uton csülökig gázolt a ló a jégben. Reggel még
Éden-kert, este már Szibéria. S a hol délelőtt az izzó nap tűznyilai
lőtték szembe, délután a dermesztő szél szárnyai paskolták hátba. A
kárvallott falvak népe pedig cséppel, vasvillával fogadta; azt hitte,
hogy ő hozta ezt a fergeteget, minthogy a garabonczással együtt érkezett
a falvaikba, s agyon akarták verni.
Úgy kellett neki kerülő utakon elosonni a kertek alatt, míg a jégverte
vidéket a háta mögött nem hagyta. Bizonyosan itt szerezte azt a nagy
betegséget, a minek majd áldozatul esett ifjú szép élete. – Már az útban
érezte a baját, alig birta magát a lovon tartani, mégis csak a nyeregben
maradt egész éjjel, hogy jókor megérkezzék Kézsmárkra a
kegyelemlevéllel. Meg is jött épen az óraütésre, a halálos óraütésre, s
az volt utolsó erőfeszítése neki is, a paripájának is.
Bizonyára méltán felróhatja az imádságos könyve hátuljára Mayer Károly
az ifjú Kray Jakabnak a nevét, mert a mit az megtett ő érette, ahhoz
hasonlót csak egy fiú képes megtenni az édes apjáért.
De hiszen fel is fogadta Mayer Károly, hogy ha valaha Kray Jakabnak, az
öregnek, talál hasonló veszedelem járni a feje körül s ő rajta lesz a
segítség sorja, majd visszafizeti neki ezt a szolgálatot.
Meglássuk, azt teszi-e?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egynéhány hét mulva Kray Jakabné Bécsből kapott egy kalitkába zárt
galambot, egy levél kiséretében. A levelet Mayer Károly írta az
asszonyságnak, tudatva vele, hogy ő a császári udvarnál nagy hivatalba
jutott. Ime küldi azt az igért galambot, s kéri, hogy bárminő nagy bajuk
lesz a Krayaknak, forduljanak hozzá. A Klarisszt ott hagyja
nevelő-anyjánál. Ez a legjobb záloga hű érzelmeinek.
* * *
A postagalambküldés után még sokszor írt Mayer Károly Kray Jakabnénak
levelet Bécsből. Igazsága volt hozzá elég, hogy a levelezést fenntartsa:
abban, hogy a kis Klarisszát otthagyta Krayék fogadott leányának. Ezért
aztán viszonválaszt is kellett küldeni a levelére. Mindkettő nagy
előmenetelt tett a maga pályáján: az apa is, meg a leánya is. A kis
Klarissza sokat tanult, még többet nőtt és szépült, jó magaviselete
folyvást gyarapodott; a nagy Mayer papa pedig kitünő állásra jutott a
bécsi udvarnál; nagyon megszerették: a katonák a hadi virtusáért (meg a
vidám czimboraságáért), az udvaronczok az elmés pletykáiért, a
kormányférfiak is szivesen beszélgettek vele a Rákóczy táborában
gyűjtött tapasztalatairól, az udvari hölgyek pedig a finom udvarlót
jutalmazták benne kegyeikkel. Már kamarás kulcsot is hordott a tomporán,
minél fogva minden időben bejárata volt a legmagasabb helyre is.
De mind ez a dicsőség és a postagalamb együttvéve nem lett volna nagy
biztosíték Kray Jakab biró uram fejének, ha közbe nem jött volna I.
Józsefnek az a kegyes rendelete, mely minden császári hadvezérnek ki
lett adva, a minek értelmében erősen meghagyatott ő kegyelmeiknek, hogy
jövőre nézve mindennemű kegyetlenkedésektől tartózkodjanak, az elfogott
kuruczok vezéreit, főembereit ki ne végeztessék, még repressáliák ürügye
alatt sem. Tartották is magukat a rendelet értelméhez a jó magyar Pálffy
János, Nádasdy, sőt az emberséges Löffelholtz tábornok is, hanem hogy a
méregtarisznya Heisster fogja-e ama császári rendeletet, kivált prima
furia, nagyon respektálni, az igen kétséges kérdés volt.
Pedig éppen ennek a tigris-szivü hadvezérnek a keze ügyébe kellett esnie
a jó Kray Jakabnak.
Rákóczy csillaga leáldozóban volt már; egyik erős várat a másik után
veszté el, a többit erősen ostromolták. Körül volt fogva Érsekujvár,
Murányvár, Kassa, Eger, Lőcse és Kézsmárk s a fejedelemnek nem volt már
csataképes hadserege, hogy csak egyet is felmenthessen a szorongatott
erősségek közűl. Azoknak a várkapitányai aztán többnyire azt tették,
hogy a mint tapasztalták, mennyire fogy a puskapor s penészedik a
magazinban a profunt (de még jobban fogy a hajdani bátorság s még jobban
penészedik a hűség), hát bölcs alkudozásba ereszkedtek az ostromló
császári vezérekkel; néhol már nyélbe is sütötték a kapitulácziót, s
legalább a maguk számára megmentették a veszett fejsze nyelét. Éppen
Kézsmárk városának jutott az a nevezetes szerencséje, hogy annak az
őrsége, a városi polgárokkal egyesülten, makacsul ellenállt az ostromló
császári tábornok erőfeszítéseinek. Heisster hiába töretett rést a
falakon az öreg ágyúival, reggelre azt már a polgárok betömték, s ágyúra
ágyúval feleltek vissza. Mindenütt ott láthatá járni a falakon a város
biráját, a polgárhad vezérét, Kray Jakabot, ahol a legnagyobb volt a
veszedelem s az éjjeli kirohanásoknál, a mik ostromműveletét
megzavarták, hallhatta a merész polgárok «vivát Kray» csatakiáltását.
Fente is rá a fogát erősen, hogy ha megkaphatja, bizony kioltja a
gyertyáját.
Egyszer aztán a kurucz várkapitány kiszámította, hogy «több nap, mint
kolbász,» kapitulácziót ajánlt a császári hadvezérnek, bármennyire
ellenzette is azt a városbiró. Miután azonban a katonák vezére a
Tököli-várat mindenképen fel akarta adni, Kray sem tarthatta magát a
városban s így ő is megnyittatá Heisster előtt a «kurucz-torony»
kapuját, a min aztán a császári seregek azonnal be is vonulának.
Heissternek természetesen a legelső dolga az volt, hogy Kray Jakabot
elfogassa és tömlöczbe vettesse. Ez ugyan a kapituláczió feltételeinek
flagrans megsértése volt, de az ilyen hitszegés már egyszer Heissternek
a régi szokásai közé tartozott s azokat az ember le nem vetkőzheti.
Mikor Kray Jakabné látta, hogy a szerelmetes társát lánczraverve viszik
ki a házból, a legrosszabbat sejté. Tudta jól, hogy a könyörgés
Heissternél nem használ semmit, annak a haragja olyan tűz, a mi a
könyhullatástól még jobban fellobog; nem is fárasztotta magát ezzel a
kisérlettel. Hanem előhozta a postagalambot, megírta kevés szóval vékony
hártyalapra a nagy bajt, a mi a férjét fenyegeti, s azt a levélkét a
galamb egyik kormánytolla körül csavargatva, szabadon bocsátá a kis
szárnyas postát.
Embertől nem küldhetett volna izenetet, az nem is jutott volna el
idejében Bécs városába, de a gyors madarat nem akadályozta röptében a
katonakordon, s eljutott az régi galambduczához Bécsbe annyi óra alatt,
ahány nap kellett volna az út megtevésére egy lovas futárnak.
Mayer Károly jókor megkapta Krayné levelét s nem is volt késedelmes;
azonnal felsietett az uralkodóhoz, bemehetett hozzá minden időben, olyan
kedves embere volt. Előadta, hogy a császári tábornok Heisster minden
népjog, kapituláczió ellenére tömlöczbe vettette Kézsmárk főbiráját;
attól lehet félni, hogy majd a császár parancsolatát sem fogja
tekinteni, ha már a becsület parancsolatának is hátat tudott fordítani s
még ki is végezteti ezt a derék embert.
József császár nem is késett azonnal megírni a kegyelemlevelet, melyben
Kray Jakab kézsmárki birónak, akárminők legyenek is az eddig ellene
elkövetett vétkei, teljes bűnbocsánatot ád, életét és minden vagyonát
biztosítva.
Ki fogja elvinni ezt a kegyelemiratot?
– Én magam! mondá Mayer Károly. Eszébe jutott, hogy futtatá egykor Kray
Jakab a saját legkedvesebb fiát a fejedelemhez az ő kegyelemiratáért,
itt az idő, hogy azt most visszafizesse.
Nem késedelmezett, rögtön nyergeltetett, s a melyik kapuja Bécsnek
Magyarország felé nyilt, azon el-kinyargalt.
Útközt sem pihent meg; minden állomáson friss paripát váltott, s mikor
leszállt róla, csak úgy szakadt a tajték a lóról.
Nem kellett ugyan utközben se kiáradt folyón általúsztatnia, se
farkasokkal viaskodnia, rablók se lövöldöztek rája, garabonczás diák se
küldött zivatart a nyakára, de mégis csak elég szép virtus az egy olyan
előkelő uraságtól, a ki a kényelmes kereveten heverészhetne odahaza,
hogy maga végzi a futár feladatát.
Mayer Károly uram is olyanféle «sokfábólfaragott» ember volt, a kinek a
természetében egyesülve volt a jó is, rosz is vegyest. Lehetett nála egy
kis nagylelkü lovagiasság is, a mi erre a vállalatra sarkantyúzta;
vissza akarta adni azt a nagy tartozását, a mivel Kraynak adósa maradt;
talán az elhagyott kis leányát is óhajtotta látni. Az már több év multán
szépen felnőhetett, meg is okosodott, szép leveleket irt már az apjának,
sőt egyszer leírta a Jakab fiúnak az egész kalandos utazását, mikor az
atyja kegyelemleveléért járt a fejedelem után; tele volt azzal egy egész
czifra táblás «exercitium», azt is elküldte az apjának. Láthatta abból
is, hogy mennyi teher van az ő fejére betáblázva a Krayak részére.
Bizony nem is feledte el azt. De mégis mindannyinál erősebb ösztön volt
az emlékezet: a mi meg a szivére volt betáblázva, a szép Krayné emléke.
Őrült volt, mikor ő rá gondolt.
S a szép asszony, tudtán kívül, maga is éleszté azt a hamu alatt
lappangó tüzet, azokkal a nyájas levelekkel, a miket minden alkalommal
küldözött Bécsbe a lovaghoz. Nála az a levelezés bizonyára tiszta,
ártatlan szívbeli jóság volt. Azt a férfit, a kinek az életét az ő fia
mentette meg, s a kinek a leányát ő fogadta fel gyermekének, olybá
vette, mintha a családhoz tartozó tag, mintha édes testvér volna s azzal
a gyöngédséggel írt mindenkor hozzá.
Elébb azonban minden levelét megmutatta az urának, s el nem küldte
addig, a míg az végig nem olvasta. Kray Jakab nem is talált azokban
semmi kárhoztatni valót.
Csakhogy két külömböző szem egészen más gondolatokat olvas ki ugyanegy
levélből. Mayer Károly a gyöngédséget szenvedélynek vette s azt
gondolta, hogy a szép Krayné is egész szívvel hajlik hozzá.
Ez volt a fő ok, a mi arra a fáradságos nyargalásra felbuzdítá. Előre
elképzelte, hogy a mit a szerelem megkezdett, a háladatosság hogy fogja
befejezni. Az öröm nagy kerítő!
Előre ki is főzte jól az egész tervet.
Megjelenik mint szabadító; az apát a vérpadról hozza vissza családjához.
A hány ölelés, csók azt éri, az mind neki is szól. A megkegyelmezett
rebellisfőnöknek azután, illendőség szerint, fel kell menni Bécsbe,
megköszönni a királynak, hogy életét, vagyonát meghagyta. Azalatt, míg ő
odajár, a hű barát fog gondoskodni a házáról, hogy a durva, győztes
katonaság ne erőszakoskodjék a kipéczézett családon s ő bizonyára igen
jól fogja a családapát adni.
Ilyenforma agyrémekkel volt tele a feje az egész uton, s az az út hosszú
volt, két nap, két éjjel huzódott el bele. Szerencsésen vége felé járt.
Késő este volt, a mikor Mayer Károly az utolsó állomásra megérkezett
Kézsmárkon innen. Az egy kis szepesi város, Sztrázsa, olyan kicsi, hogy
falunak is beillik, de azért híres a korcsmája. Ott tudniillik minden
utazónak meg kell állapodni éjszakára, a ki Kézsmárkra igyekezve,
naplemente után talált érkezni; mert akkor már Kézsmárk kapuját
bezárták, s a városba senki be nem mehet; azért a sztrázsai korcsmának
mindig van vendége.
De ki is volt fáradva Mayer Károly az éjjel-nappali szakadatlan
lovaglástól, minden porczikája kivánta a pihenést. A korcsmárosné is jó
ismerős volt; kaczkiás menyecske, a ki különösen szerette a kétszinű
posztót (a hogy a katona-egyenruhát hijják), azonban a diákokat sem
vetette meg. Ismerték a szép Panna asszonyt Rákóczy palotás hadai s a
hires franczia gránátosok, valamint az erdélyi nemesi ifjak; tudtak
felőle beszélni a szepesi gróf mazurjai s a német veres dragonyosok.
Mindeniknek a nyelvén értett. Pártkülömbséget nem ismert; egyszer
kurucz, másszor labancz kopogtatott be hozzá; mindeniket szivesen látta,
egyformán traktálta. Arról nem tehetett, hogy olyan szép asszony volt.
Panna asszony nem is eresztette egy tappot se tovább Mayer Károlyt (régi
jó vendégét), bevezetteté a lovát az istállóba, le is nyergeltette, maga
adott neki szénát.
– Innen ugyan nem megy kelmed tovább hajnalhasadtáig! mondá a lovagnak.
A legjobb tokaji máslás átalagomnak veszem vérét a kelmed kedveért,
nyalka kurucz hadnagy!
– Nem vagyok már kurucz hadnagy, babám, ha az volnék, itt most tűz volna
a talpam alatt; a császár colonellusa vagyok.
– Biz én pedig többre tartom a hadnagyokat, mint a colonellusokat.
– Hát Panna asszony, mi hirt tudsz Kézsmárkról?
– Oda ma be nem megy már kegyelmed! mert zárva van a Tököli-vár kapuja.
Ott lobog már rajta a sárga zászló. Holnap hajnalhasadtakor nyitják ki a
kaput s aztán nagy vesztés lesz. A főbirót, Kray Jakab uramat kurtítják
meg egy fejjel, a bizony. Már fel is van állítva a tőke; magam láttam a
két szememmel, onnan jövök a városból.
– Hány órára van kitüzve a nyakazás?
– A mint a nyolcz órát veri a harang a kurucztoronyban. Trombitaszó
mellett hirdették ki az itéletet.
– S mennyire van ide Kézsmárk?
– Egy kis óra, de a ki nem sajnálja a lovától az ostort, félóra alatt is
begyőzi.
– Hát aztán a biróné asszonyom sajnálja-e nagyon az urát?
– De sajnálja biz’ a jámbor; úgy lót-fut az utczán, mint a háborodott.
Annyit ki tudott könyörögni a német generálistól, hogy halaszsza el
holnapig a kivégezést, hátha addig megérkezik a császártól a
kegyelemlevél. Mondják, hogy postagalamb által sürgette meg Bécsben.
– Ugyebár szép jutalmat adna Krayné asszonyom annak a stafétának, a ki
holnap nyolcz óra ütés előtt a kezében lobogtatná a kézsmárki piaczon az
ötpecsétes levelet?
– Minden aranyát neki adná, még talán egyebet is.
– No hát ne busulj, babám, itt van az én tarsolyomban az az irás.
Elő is vette, meg is mutatta nagyobb hitelesség kedveért a bécsi
paksamétát, a mire kívülről is rá volt irva ez a szó: «gratia».
Az asszonyszív aztán olyan, hogy mindjárt megolvad, ha valami váratlan
éri. Ezért a jó hírért a szép Panna asszony úgy agyba-főbe csókolta a
lovagot, mintha az ő számára hozta volna e kegyelmet. Pedig hát ő neki a
kézsmárki biró se nem ura, se nem atyafia.
Készült is hevenyében olyan fölséges vacsora Mayer lovag számára, a
milyentől még a füle is kétfelé áll az embernek; a boros kancsóknak
pedig nem volt se szeri, se száma.
Igaz, hogy az úton két napra valót koplalt és szomjazott Mayer lovag; de
az is igaz, hogy a sztrázsai csárdában három napra valót evett és ivott.
Verje meg a csoda, hogy még a holnapra való eszét is elitta.
Ott ragadt a csárdában: le kellett fektetni, hogy kialudja magát;
egypárszor felserkent, de akkor is csak bort kért, meg szép asszony
csókját, s addig békét nem hagyott, a míg valamelyiket nem kapta.
Mikor a hasadó hajnal besütött az üvegkarikákon, még akkor is alva
találta a császár futárját: alva és részegen.
A szép Panna asszony nem volt rest felránczigálni a lovagot fektéből:
«Kelj fel már, staféta, colonellus, vagy mi a titulád! ülj már a
lovadra! Kinyitották már a Tököli-vár kapuját; bemehetsz rajta!»
De nagy munkájába került, a míg a lovagot talpra tudta állítani; még
nagyobba annak a megmagyarázása, hogy most nem Bécsben van, a «rothes
Dacherl»-nál, hanem a sztrázsai csárdában.
A mint aztán fel tudta nyitni a szemeit a lovag, megint csak ölelkezni
akart, a szép korcsmárosné alig birta eltaszigálni magától.
– Siessen már kegyelmed Kézsmárkra, mert el talál késni, s az alatt
leütik a szép asszony urának a fejét.
S fogta, ráöntött egy kanta hideg vizet a makutyi lovag fejére.
Attól egy kicsit kijózanodott az, s elkezdett prüszkölni.
Most már majd megtisztul a feje! gondolá Panna asszony, s kiment a
konyhába, hogy hevenyébe korhelylevest főzzön a lovagnak. Gondolta, az
alatt majd felöltözik az.
Hát a mint bejön a párolgó levessel, azt látja, hogy a lovag megint csak
végigfeküdt egy lóczán s ismét horkol.
– Kelj fel! Ne aludjál! Vágd be ezt a jó borsos-levest, egybe
kijózanulsz! Kiabálta a fülébe Panna asszony, s addig-addig ültetgette
egyenesre, támogatta fel a fejét, míg szerencsésen annyira vitte, hogy
az asztalra tehénkedett, s hagyta magát kanállal etetni, mint a tejtől
elválasztott gyerek.
Az a jó borsos savanyú káposztalé aztán csak helyrehozta a gyomrát,
kezdett emlékezni is rá, hogy mi járatban van most. Azt motyogta, hogy
«hol van a sarkantyu?»
Panna asszony előkereste neki valahonnan az ágy alul a ledobott
lovagsarkantyuit.
Az ittas lovag ravaszul nevetett.
– Hehehe! Nem ez a sarkantyu! Korcsmárosné volnál: még sem tudod, hogy
mi a sarkantyu?
– Bomolj meg! Most is eleged van benne. Dörmögé Panna, a hátára ütve a
tenyerével s felhozta aztán neki a szűknyakú «egyes»-ben a
lengyel-pálinkát. Egy kupicza pálinka a korhelyleves után: ezt hivják
úgy, hogy «sarkantyu», – ha előtte iszszák a levesnek, akkor a neve
«patkó».
A szűk, hosszu nyakú egyesből kiszívni a tűzitalt nagy tudomány és
vesződség pedig.
– Huzzad már! szívd ki már! Aztán kösd fel az igazi sarkantyuidat! Én
addig felnyergelem a lovadat! Nézd már milyen magasan jár a nap! Ne adj
Isten: bizony még elkésel a gratiával!
A szép menyecske maga ki is ment az istállóba; felnyergelte,
felsarkantyuzta Mayer Károly colonellus úr paripáját, s azután
elővezetteté a szolgával az udvaron.
Hát mikor már mindez megvolt, s visszatért a vendégszobába, elszörnyedve
látja, hogy Mayer lovag még mindig csak az egyik sarkantyujának a
felcsatolásával vesződik, sehogy sem találja el a csatt peczkével a
szijon a lyukat.
– Mit mivel kegyelmed, colonellus uram, az Isten szent szerelmeért?
Kézsmárkról már idehallik a hét órai harangszó!
S azzal maga odatérdelt a lovag lábaihoz s gyors kézzel kezdte el annak
a sarkantyut felcsatolni a nagy lovaghabdáira.
Mayer lovagnak ezalatt kedve kerekedett a szép menyecskével legyeskedni.
Panna asszony a körmére koppantott.
– Menjen a gutába! Hogy jut eszébe ilyen órában az incselkedés?
Mayer lovag erre odahajolt a menyecskéhez s ezt sugta a fülébe:
– Özvegyasszonyt csinálok a szeretőmből.
Panna asszony talpra ugrott e szavaknál; bizony még a fejkötőjét is
emelgették a hajszálai a fején, annyira elszörnyedett ez istentelen
gondolattól.
– Oh te pokolra hátráló pernahajder! Nem colonellus vagy te, hanem
csamangó: a hóhér czenkje! De ezt az istentelenséget ugyan el nem
követed. Czoki mindjárt! Ki a házból! Vagy seprűvel kergetlek ki!
S azzal hátulról megragadva a lovag vammszának a gallérját, két kézzel,
erőhatalommal kituszkolta a vendégszobából a pitvarba, onnan meg a
tornáczba; a fizetést sem várta be tőle: «majd megfizethet, ha
visszajön, most csak siessen Isten hirével».
Azzal ketten a lovászlegénynyel feltolták a lovagot a nyergébe,
beleillesztették a lábait a kengyelbe; kezébe adták a kantárt, s a ló
fejét Kézsmárk felé fordították. «No már most gyih fakó!»
S hogy gyorsabban menjen, még egy jót húzott a paripa farára a
nyirfaseprűvel Panna asszony. Akkor aztán megkezdődött a futás.
Panna asszony utána nézett, a míg láthatta; a lovag úgy lovagolt, a hogy
részeg emberek szoktak; a paripája többet oldalgott, mint előre ment.
– No, én attól tartok, hogy ezzel a lovaggal nem fogok találkozni a
mennyországban; de talán még a pokolban sem, mert ennek a számára még
ott is extraszobát fognak fűteni!
A míg Mayer Károly lovag a sarkantyuit kötögette hadonázva, az alatt
Kray Jakabné az oltár lépcsőit koptatta a térdeivel, imádkozva, hogy
érkezzék meg jó hajnalra a kegyelem elitélt férje számára.
A hajnal eljött; de nem a kegyelemlevél; Kraynét áthivták a börtönbe,
hogy vegyen bucsut halálba induló szerelmesétől.
– Ne sirj, feleségem, mondá neki az erősszivű ember. Ha az egyik Kray
Jakab kidől, itt marad a másik. Itt marad a fiad.
Aztán a fiát ölelte meg s azt mondá neki:
– Jobb ne légy; de okosabb légy, mint én.
Mire a fiu e szóval válaszolt:
– Bizony mondom neked, apám: se jobb, se okosabb nem leszek náladnál;
hanem hozzád méltó leszek.
Azután kivezették őtet az elitélt börtönéből.
Krayné még ekkor sem tudott megnyugodni az elfordíthatlan végzésben:
olyan nagyon bizott a postagalambban; még jobban annak az
ajándékozójában. Annak az ablakából nézett el arra Sztrázsa felé, a
honnan a hirmondónak érkeznie kellett.
Valami kis porfelleg látszott közeledni a távolból az országuton.
– Ott jön a hirnök! A császár futárja! Kiáltá örömmel Krayné. Várjatok!
várjatok! Mindjárt megérkezik!
Jött is az, igazán ő volt. De nem így szoktak ballagni kegyelemlevéllel.
Hej mikor az övét hozta az ifju Kray Jakab, nem kimélte a sarkantyut, a
fű kalásza seperte a vágtató paripa hasát; ez pedig csak úgy poroszkálva
baktat előre.
– Siess! oh siess hát! sikoltoz a toronyból az asszony, s fehér kendőjét
lobogtatja a tunya lovag felé. Észre sem veszi az. Úgy látszik, mintha
szunyókálna a nyergében.
– Siess! oh siess!
Most egy ágyulövés dördül. Ez jelenti, hogy az elitélt a vesztőhelyre
lépett.
A lövésre a lovag felriadni látszik, s most már nyargalásra birja a
paripáját.
Késő az már. Még a kapuhoz sem ért el, mikor már a második ágyulövés
jelenti, hogy az itélet végre van hajtva, Kray Jakab biró feje a porba
gördült már.
S hogy a lovag nem jutott el a kapuig a második lövés előtt, e fölötti
kétségbeesésében Kray Jakabné aláveté magát a magas kurucztoronyból a
mély sáncz-árokba. Szörnyet halva hozták onnan elő.
* * *
Jöhetett már vágtatva a kopogós köveken végig Mayer Jakab; mire a
piaczra jutott, épen a chamadeot fujták a trombitások. Futhatott már
azzal a levéllel a kegyetlen Heissterhez: azt csak dühbe hozta vele.
– Mit hozod nekem most már ezt a firkát? Eredj: ragaszd oda Kraynak a
fejét a nyakához, ha tudod. A mi megtörtént, én nem csinálhatom vissza.
Ez már megvan. Tegnap beszéltem vele: panaszkodott, hogy csuz van a
fejében. Az enyimben is az van. Az övé már elmult, az enyim még megvan.
Ő a boldogabb.
Mayer Károly úgy tett, mint a ki nagyon sajnálja ezt az elkésést! Hogy
milyen fátum ez már! Pedig maga is így számította ki.
Sietett Heisstertől a Krayék házához.
– Hol van Krayné asszony? Hol az ifju Kray? Kiabált már a lépcsőkön, s
lármájára kijött a tornáczból az ifju (azaz, hogy most már legidősebb)
Kray Jakab.
– Hol van szegény, szerencsétlen anyád?
– Már nem szerencsétlen. Boldog már egészen. Mondá Jakab s feltárta
előtte az ajtót.
Mayer lovag láthatta, hogy mit csinált. Ott feküdtek egymás mellett a
ravatalon a férj és az asszony, egy közös szőnyeggel beterítve.
Mayer lovag most verte már aztán a fejét az ajtóküszöbbe. Hiszen nem így
akarta ő ezt, hogy az asszony is meghaljon. A szép, kedves asszony, a
milyenhez hasonlót nem terem többet a föld. Hogy a férjét el akarta
veszíteni, az csak ő miatta történt, de ha tudta volna, hogy férjével
együtt fog halni, talán azt is inkább megmentette volna.
A kis Klarissz ott ült a két halott lábánál s nem kelt fel az apját
üdvözölni.
Mayer Károlyon erőt vett az érzés. Zokogni kezdett. (Az asszonyt nagyon
sajnálta.) Pörlekedett Istennel, angyalokkal, szentekkel, a fátummal:
miért engedték e szörnyű esetet megtörténni; s felváltva, hol az egyik,
hol a másik halottat csókolta meg.
– Sirhatsz már! Dünnyögött Klarissz. Ha jobban nem tudtál sietni.
– Leányom! Kiáltá Mayer lovag s két ököllel ütötte a mellét. Ég és föld
a tanum, hogy mennyire siettem a kegyelemlevéllel.
– De nem annyira, mint a Jakab sietett a tieddel. Bizonyosan betértél
valahová, egyet nagyot inni. Kipihented magadat: elnyujtoztál. Mikor mi
itt vártunk. Hiszen pehely van a szakálladban: te dunnás ágyban háltál.
– Klarissz! suttogá Mayer lovag elképedve. Az egész teste végig
borsózott e szóra.
– No hát már most mind a kettőnket árvaságra juttattál! mondá a kis
leány. Látod ugy-e? ott áll a Jakab, itt ülök én. Aztán sem én nem
sirok, sem ő. Nem ám; mert még nem hiszszük, hogy ez igaz, a mit látunk.
Azt mondjuk egymásnak: álmodunk most. De majd mikor temetni viszik őket,
majd ha eléneklik odakünn, aztán visszajövünk, s nem találjuk őket
idehaza: akkor kezdődik el a sirás. Neked nem jó lesz azt hallgatni
apám.
Mayer Károlynak sulyosabban hullott a fejére ez a beszéd, mintha az
itéletnapi igazságosztó angyal szavait hallaná. Pedig ezeket csak egy
locska gyerek mondta.
– Én mindent megtettem, szólt a kezeit mellére téve, s úgy mentegette
magát az előtt a csepp gyerek előtt, mintha az valami nagy professor
volna, ő meg egy csinytettet eltagadó kis diák. – «Nem jöhettem
hamarább. Nem időztem sehol akaratból.»
Az csak a kis kezeivel integetett neki olyanformán, mint mikor azt
mondják: «Ugyan ne hazudj, mert rászoksz.»
Akkor aztán ahhoz a másikhoz fordult, a fiuhoz. Az nem tett neki
szemrehányásokat, még csak a szemeivel sem vádolta, le nem vette ő
azokat atyja és anyja halvány arczáról.
Odament hozzá a lovag s megölelte.
– Oh kedves, édes fiam, micsoda szörnyű nap ez, a mit ránk hozott a
balsors! Egy órában apát, anyát vesztettél. De fogadom igazi keresztyén
hitemre, hogy apád leszek a megboldogult helyett, ha már meg nem
szabadíthattam őt. Elviszlek magammal, édes, jó gyermekem; fiammá
fogadlak, s nyitok előtted olyan fényes pályát, a melyen a dicsőség el
fogja takarni a fájdalmas emlékezetet. Ugy-e, hogy velem jösz?
Ekkor egyszerre a szeme közé nézett Jakab a lovagnak, s aztán
megszorítva a kezét, azt mondá neki: «Bizony veled megyek!»
– Tehát akkor megint együtt leszünk, kottyant bele a kis Klarissz.
– Te pedig addig egy kolostorba fogsz menni nevelőbe.
* * *
Mayer Károly lovag ezután a legsürgetősebb dolga után látott. A királyi
kegyelemlevél, ha elkésett is az élethalál kérdésében, de foganatban
marad a vagyonra nézve. Kray Jakab elkobzott javait ki kellett adni
Heissternek, s az mint árvabizomány lett a kézsmárki árvák-atyja
gondjaira hagyva, a két kiskorú fiuval együtt. A temetésről gondoskodtak
maguk a polgárok, a kik a birájukat nagyon szerették. Egyszerre, egy
sirba lettek elhelyezve a szerencsétlen férj és feleség, s a
lelkipásztor igen szép bucsuztatót tartott fölöttük.
Jakabnak, a hogy akkor szokás volt, hogy a temetési czeremoniát a
legidősebb fiu rendezze, nem volt szabad semmiféle elérzékenyülést
mutatnia, sőt a temetésre következő halotti toron sorra kellett neki
poharat kocczantani a megboldogultak mindenrendű tisztelőivel, kik ősi
virtus szerint éjfélig elpokulálgattak a gyászbaborult háznál.
Hanem éjfél után, mikor a vendégek erre-arra eldülöngtek, Jakab
felkötötte az apja ősi kardját, nyakába kerítette a köpenyegét s lámpás
nélkül kiosont a kertajtón. A sötét sikátorokon keresztül eljutott a
temetőig: se a bakterek, se a silbakok nem vették észre.
A temetőnek magas fala volt s a kaput hatalmas vasrács zárta el. Hanem a
diákok azért sokszor belopóztak oda éjszaka, s azt a csinyt követték el,
hogy egy-egy gazdag polgárnak a sirkövére, a hosszu létánia érdemek közé
felirták a megfordított viszonyaikat s a kegyes votumokat megtoldták e
szókkal: «quod Deus avertat». (Ne-adj-Isten!)
Az volt pedig a diákoknak a praktikájuk, hogy ketten kétfelől
belekapaszkodtak egy olyan vasrudba s azt addig huzták, míg meghajlott,
s akkor aztán ezen a tágított résen egy harmadik bajtársuk keresztül
préselhette magát. A mihez másnak három legény kellett, ahhoz elég volt
Kray Jakab egymagában. Két izmos karjával szétfeszítette az ismerős
rudakat, s elébb átdugta rajtuk a fejét; a többi aztán utána csuszott.
Csunya, viharos éjszaka volt! a széltől hajtogatott thujafák, mint
valami nagy boszorkányseprők, paskolták a sirkövön guggoló
márvány-angyalokat; a hold előtt kisértetes alakokat váltva, suhantak el
a felhőfoszlányok; a csontház eszterhaja alatt jajgatva hívta a kuvik
fészkéből levert fiát.
Jakab rátalált szülői sirjára.
Még ez elé nem volt ültetve se tiszafa, se életfa, csak egy nagy vastag
kőtábla volt végig fektetve azon.
– Apám! Édes apám! mondá az ifju. Eljöttem, itt vagyok. Éjfél után
jöttem, akkor talán ti is ébren vagytok. Nem sirtam még érted, nem is
fogok sirni. Köny nem elég arra, hogy téged elsirasson. Vérnek kell a te
véredért folyni! Annak, a ki halálodat okozta, kisérője leszek, mint az
árnyék. És ha megtudom valaha, hogy akaratból tette, megitatom vérével
ezt a te kardodat, lemosom vérével a te czímeredről ezt a te nagy
gyalázatodat. Úgy segítsen meg engem az Isten!
Azzal levágott három szál fűzfa-vesszőt, azokra rámetszette magának és a
két öcscsének a névkezdő betűjét s letűzte azokat a sirhalom fejéhez: ha
megélednének.
Azután azon a módon, a melyen bejött az Isten kertjébe, ki is jutott
onnan. Mikor a torozó vendégek oszladozni kezdtek, már otthon is volt s
mindegyiktől külön elbucsuzott.
Aztán sem hajtotta fejét nyugalomra. Az a jó szokás volt, hogy a
gyászoló háznép a temetkezés napjára boruló éjszakát reggelig virrasztva
töltse.
A férfiak dőzsöltek, a cselédnép mesézett, a gyermekek játszottak
kártyást dióra. Így engesztelték a megboldogult szellemeket.
Jakab odaült az asztal mellé, mikor a vendégek eltávoztak; csak Mayer
lovag maradt ottan.
– Szeretem, hogy erős szivűnek láttalak, mondá a lovag a fiunak.
– A megtörténtek fölött siránkozni gyermekek dolga; felelt az rá. Nekem
a gyalázat a nagyobb gyász. Hogy az apám vesztőhelyen halt meg, mi mossa
le rólam, egész nemzetségemről ezt a nagy makulafoltot?
– A dicsőség, édes fiam. Biztatá őt a fogadott apja. Elviszlek magammal
a harcz mezejére; el innen ebből a gyászos hazából. A nagy Savoyai Jenő
alatt fogunk egymás oldalán küzdeni a babérért, s ez begyógyít minden
sebet, betakargat minden foltot.
– Jól van, fogadott apám: veled megyek, a hová mégy, soha el nem
hagylak, mondá Kray Jakab, kezét nyujtva parolás fogadásra a lovagnak.
Másnap aztán Mayer lovag elvezette a fiatal Kray Jakabot Heisster
tábornokhoz, bemutatva őt, mint a malapropos kivégzett birónak a fiát.
Ez már jó uton indult: a császár szolgálatába állt; a mi szégyent az
atyja bukása ejtett a czímerére, azt ő vérrel mossa majd tisztára.
Heisster megdicsérte a rekrutát s maga is írt mellette ajánló levelet a
nagy Eugénhoz, hogy végzetes hibáját valamivel jóvátegye.
Hanem a kis Klarisszt ugyan nehéz volt a Kray-házból elvinni, mikor
előgördült az uti hintó. Nem volt neki elég, hogy a kis fogadott
testvéreitől elbucsuzzék, a cselédeket is mind sorba vette: kutyától,
macskától alig bírt megválni; utoljára azokra a karosszékekre borult, a
miken fogadott apja, anyja ültek néhanapján; azokat is a könyeivel
öntözte, sorra elsiratta.
– Tudom én azt, hogy soha sem leszek többet életemben boldog: csak eddig
voltam!
* * *
A kis Klarisszt Bécsben az Orsolyaszűzek kolostorába adták, a hol a
háborúban járó katonatisztek leányai nevelődtek.
Mikor Jakabtól bucsut vett a kis leány, azt mondá neki, az apja
hallatára: – Tudod, mit igértem neked, mikor elbeszélted, hogyan
mentetted meg az apámat a fejedelemnél? Mit mondtál neki, mikor azt
kérdezte, mit könyörögsz olyan nagyon egy idegen emberért? – No hát ha
el nem feledkezel róla, én sem feledkezem el róla.
– De hát mi az? kérdezé Mayer lovag kiváncsian.
– Majd megtudod, ha jó apa fogsz lenni, mondá a kis leány, s a szájára
tette a mutató ujját, hallgatást parancsolva Jakabnak.
… A kis leány mögött aztán bezáródott a kolostor ajtaja, Jakab pedig
követte a nevelő-apját az ő útján.
Ezuttal hosszú útja volt. Wratislaw kanczellár megbizásából kellett
Madridig utaznia.
Spanyolország akkoriban osztrák örökös tartomány volt; a miatt folyt a
hosszú háboru, mely fél Europát földrengésben tartá.
A magyar király öcscse, Károly tartotta udvarát a spanyolok fővárosában
ez idő szerint.
Az escuriálban a szigorú spanyol udvari illem teketóriái korlátozták az
erkölcsöket, hanem zárt ablakok mögött annál szabadabb volt minden.
Egy olyan délczeg ifjúnak, mint Kray Jakab, a ki nevelő apja pártfogása
mellett az udvar minden ünnepélyén résztvehetett, bizonyosan fel kellett
tünni, már külső delisége által is; de még érdekesebbé tette őt az a
méla búskomorság, mely arczvonásain visszatükröződött.
Családi tragœdiája nagyhamar ismeretessé lett. A végzetes elkésése a
kegyelemhozó hirnöknek. Most ugyanaz a lovag fogadta őt fiává, mintegy
sorsengesztelő áldozatul. És a fiú oly odaadó ragaszkodással kiséri
nevelő-apját, mintha édes szülője volna.
Még titkai sincsenek előtte.
Pedig az ilyen deli leventének volna mit őrizni. Titkos kézszorításban
otthagyott levélkék; meghívók édes légyottokra; suttogó duennák által
küldött üzenetek; gyöngéd kezek által hímzett cziczomák; ablakredőny
mögül ledobott virágok; összegyűrt stanzák, rimes sóhajtásokkal: a
fiatal szívnek bizony gondot adnak. Ő mind valamennyivel beszámolt a
fogadott apjának.
Mayer lovag csodálkozott rajta.
– Soha ilyen fiatal embert! Fél az asszonyoktól! Hej, ha én volnék a
helyedben! Magad sem tudod, hogy miket dobsz el magadtól?
Jakab minden kisértésnek ellenállt s hagyta a köpenyegét Potifárné
kezében veszni.
Egyszer aztán az a szerencse érte, hogy komolyan belészerettek.
Először csak a balsorsa miatt. A részvét az a lámpásos gyerek, a ki a
szerelem előtt jár. A szép Bonavides herczegnő addig-addig sajnálkozott
a szegény árván, míg rájött, hogy megvigasztalja.
Csakhogy Kray Jakab nem volt az a mindennapi fiatal ember, a ki, ha
egyszer a világba beleszabadult, mint a vacsoravesztő pille, minden
lámpásnak neki repül.
Otthon szigorú erkölcsben nevelték.
Ebben a században a törvény is keményen regulázta a szerelmet: sejtették
bölcs ősapáink, hogy mihelyt szabadságra lesz eresztve az erkölcs,
mihelyt a paradicsomi édességet úton-útfélen árulhatják, mint a
mézes-bábot, következni fognak a hitükre bizott cassával világbafutó jó
czimborák, az ősi birtokukból mezitláb kiballagó földesurak, az önkéntes
rabszolgák, a kik eladják a drága becsületet, hogy vehessenek az árán
olcsó szerelmet, – aztán meg az a sok öngyilkos tacskó és vén bolond, a
kiknek még hirét sem hallani a régi világban.
Jakab most is úgy viselte magát, mintha az anyja szeme kisérné, mikor
lejt a tánczban.
Pedig hogy derék férfi volt, azt megmutatta, ha férfiakkal volt
találkozása. Vitézi tornákban a legbátrabb lovagokkal is megmérkőzött, s
a legszilajabb andaluzi lovat is megfékezte. Csak a nők előtt volt
szemérmes. A melyik sejteni hagyott vele valamit, azt messze kerülte.
Azért aztán annál jobban üldözőbe vették.
Ritkaság az ilyen férfi.
Lám, a gyémánt is azért drága, mert kevés van belőle.
Egy udvari ünnepély után előfogta Mayer lovag a nevelt fiát.
– No, fiacskám, most fogtad már meg a szerencsének az anyját! A
csillagok csillaga, a bűbájos Bonavides herczegnő halálba szerelmes
beléd.
– Ha ő csillag, én meg tuskó vagyok: akkor jó messze esünk egymástól.
– Te sem vagy tuskó, hanem égbenövő pálma, s a csillag is hajlandó
éretted leszállani a tejuton. A herczegnő özvegy.
– Sajnálom a megboldogult férjét, a miért meghalt.
– A herczegnő igen szép.
– Én nem vagyok tükör.
– A herczegnő nagyon gazdag.
– Én nem vagyok eladó rabszolga.
– De a herczegnő beteg a szerelemtől.
– Én nem vagyok astrolog, hogy bűvét lerontsam.
– Gondold meg csak, fiacskám, a gazdag, szép, szerelmes herczegnő
szivét, kezét és vagyonát kész neked felajánlani.
– Köszönöm. Három embert tehet vele boldoggá, ha felosztja szépen. Nekem
semmim sincs, a mit visszaadjak érte. Vagyonom a királyé, kezem a
hazámé, szivem pedig egy kicsiny kis leányé.
– Mit beszélsz?
– Emlékezel rá, uramapám, mikor egyszer egy kis leányt az ölemben
emeltem le a hintóból a kolostorajtóban, s az így szólt hozzám: Tudod,
mit igértem egyszer neked? Ha te el nem felejtkezel róla, én sem
felejtkezem el róla.
– Ugyan mi nagy igéret lehetett az? Akkor kérdeztelek: nem mondtad meg.
– Hát most megmondom. Tudod: egyszer ez a te szép bóbás fejed már a
hóhérnak volt adva. Én nyargaltam akkor világtalan-világig, hogy
meghozzam neked a kegyelmet. Az apám parancsolta, hogy siessek. Mennyi
veszedelmen bukdostam keresztül: magam sem tudom, már rég elfelejtettem,
hanem egyre, a legnagyobbra, még jól emlékezem. Mikor a te legfőbb birád
elé jutottam, a kinek egy szavától függött, hogy élj-e vagy meghalj,
akkor az oly hangon, mely a mennydörgésnél rémületesebb, azt kérdé
tőlem: «Ugyan mi neked ez az ember, a kiért olyan esenkedve könyörögsz?»
Erre én azt feleltem neki: «Nekem Mayer lovag semmim se, hanem van neki
egy kis leánya, a kit én nagyon sajnálok.» Erre a hatalmas ember
elmosolyodott s kegyelmet adott a fejednek. Mikor én ezt elmeséltem,
betegágyamban fekve, annak a kis leánynak, ő azt mondá nekem: «No én
ezért a szavadért, ha majd egyszer nagy leány leszek, adok neked egy
igazi, de igazi csókot.» – Ez volt az igéret, én emlékezem rá, s várok
rá, míg megjön.
Mayer lovag egészen elérzékenyedett erre a nyilatkozatra. Tehát Kray
Jakabot a leggyöngédebb érzés csatolja ő hozzá. Vár arra az igért igazi
csókra. Ettől fogva Mayer lovag békét hagyott Jakabnak a spanyol
donnákkal. A saját leánya jövendőbelijét csak nem szerezhette el másnak.
De nagyon csalódott! Nem a szerelem csatolta ő hozzá Kray Jakabot, hanem
a soha el nem alvó boszu. Nem kellett annak asszonycsók, de férfihalál.
Bizony szép útja van a dicsőségnek! A hogy más országút ki van rakva
kavicscsal, úgy van ez embercsontokkal kiburkolva, a hogy más ösvény
árkában csordogál a hűs kristálypatak, úgy csorog ennek az árkaiban
kétfelől a meleg embervér. Mégis olyan sokan járják.
Hogy I. József király hirtelen meghalálozott, a magyar korona az
öcscsére, III. Károlyra maradt, a ki miatt folyt az a hosszú spanyol
örökösödési háboru. Az utrechti békekötés véget vetett az Európabontó
háborúnak, s Károly jónak látta lemondani a spanyol trónról. Két szilaj
paripát is nehéz egy embernek megülni egyszerre, hát még két szilaj
trónt.
Magyarországot is megint fenyegette a veszély. A török szultánnak nem
volt elég a verés, a mit mesterétől, Savoyai Eugentől kapott: még
egyszer visszajött, megkisérteni, hogy hátha most jobban tudja a
leczkéjét. Rengeteg táborát neki indítá a magyar határnak. Ott volt
abban az ozman birodalomnak minden ereje, pompája, gazdagsága halmozva.
Lenn az Aldunánál, Pétervárad alatt vívták meg a döntő harczot
Magyarország sorsa fölött.
Ebben a nagy küzdelemben jelen volt Kray Jakab is, a fogadott apjával,
Mayer lovaggal együtt.
A lovag ezredesi rangot viselt akkor, s Jakab melléje volt adva
hadsegédnek, hadnagyi kardbojttal.
A kézsmárki gyászeset óta hat év mult már el. Az akkori gyermekifjúból
daliás férfi lett.
Mind a ketten Pálffy János magyar tábornagy alatt szolgáltak, a ki ama
nevezetes hadjáratban az összes lovasságot vezényelte.
Ott is az «elválhatlanoknak» hitták őket. A hol a fogadott apa volt
látható, ott volt a fia közelben.
Egy augusztusi forró nap reggelén kiküldé a fővezér, Savoyai Jenő a hős
Pálffyt, egy háromezer lovasból és ötszáz gyalogból álló dandárral a
Karlóczáig előnyomult ozman hadsereg állásának kikémlelésére.
A magyar vezér nagyon jól akarta végezni a reá bizott feladatot, s olyan
közelre nyomult a török táborhoz, hogy annak az egész előhadát felverte.
Mint a darázsraj, oly rohammal tódult egyszerre az ozmán előhad a kis
kémlelő dandár ellen. Húszezer negyedfélezer ellen.
A magyarok nyilt síkon álltak, védetlen helyen, elszakítva a
derékseregtől.
Körülfogva, minden oldalról megtámadva, csak egy feladatuk maradt, hős
módra ellenállni és elveszni dicsőséggel az egyenlőtlen harczban.
S a hősi ellenállást nemcsak a halottak koszorúja jutalmazta; de a hogy
az igazság hozta magával, még az élő diadal is: az ozman hadsereg négy
órai dühös harcz után, sehol sem tudva a dandár zárt hadsorain
keresztültörni, kényszerült szégyenszemre, veszteséggel takarodót
fuvatni.
Pálffy visszavonulhatott a dandárával Pétervárad alá.
Azonban, mint tapasztalt hadvezér, előre látta jól, hogy a mint ő a zárt
négyszögeket felbontva, elkezd a seregével hosszú vonalban visszahúzóni,
a török lovasság egyszerre a sarkában lesz megint s a felbomlott
hadrendet a magyar hadak veszedelmére fordítja.
Azért a mély útban, mely a karlóczai hegységet a péterváradi fensíktól
elválasztja, hátra tartott egy csapatot, mely a kedvező védponton az
egész dandár elvonulását védelmezze. Maga Pálffy is ott maradt e hátvédő
csapatnál.
Elővigyázatait jól igazolta a megujított roham, a mit a török szipahik,
szarácsik és delirek intéztek a szoros út ellen.
Itt volt a méltó előjátéka a szentpétervári nagy ütközetnek.
Pálffy tábornagy maga is ott harczolt az első sorban. Két lovat kilőttek
alóla. Egyik alvezérét, Breuner tábornokot, midőn lelőtt lováról másikra
akart kapaszkodni, a törökök elfogták.
A kevesek harcza a sokaság ellen egyfelől a hősi elszántság, másfelől a
düh elkeseredése fokozatos erejével folyt és növekedett: azok az
agyagsánczok, mik a mély út falait képezték, megteltek hullákkal, ló és
ember egymásra omolva nevelte a halmot; s az a halom még vonaglott, még
kiáltott, még élt; és új paripák kapaszkodtak rá, új tetemek borultak
föléje; egy zászló kopjája, egy lófark buzogánya meredt elő a véres
torlaszból, a mit az eltemetett zászlótartó még akkor sem bocsátott ki
az ökléből.
E holttetemekből rakott torlaszon lehetett látni egy daliát, a ki az
egyik kezében egy kardot, a másikban egy hadi szekerczét forgatva
küzdött, mint a homéri hősköltemények mythosi alakja. Hátát egy elesett
ló hullájának vetette, mely sebesült lovagját maga alá szorította: annak
a lovagnak az élete drága lehetett a harczi leventének, mert csak azt
oltalmazta, hogy rá ne gázoljanak.
Az ozman delirek hada vissza lett verve, de azon ponton, a hol ez az
ádáz viadal folyt, négyszáz keresztyén hős és még egyszer annyi ozmán
holtteste képezett egy iszonytató halmot.
Pálffy dandára azonban meg volt mentve.
Az a két kézzel harczoló ifju dalia, a bevégzett nagy munka után, nem
törődve a kapott sebeivel, első dolgának azt tartá, hogy a lova alá
szorult vitézt, a kinek tetemén már akkor keresztül-kasul hevertek a
lesújtott törökök, előkereste a hulla-tömeg közül: «Még él!» kiáltá
örömmel megtörülgetve az arczát a portól és vértől, s felvette a saját
lovára.
«Neked nem szabad ellenség fegyverétől elesned!»
Ez az ifju dalia Kray Jakab volt; a megszabadított harczos az ő fogadott
apja: Mayer lovag.
«Nem ellenség vasa öl meg téged!»
* * *
A péterváradi nagy diadal után maga Savoyai Jenő még a csatatéren
léptette elő százados kapitánynyá az ifju Kray Jakabot. Mayer lovagot
pedig, a karlóczai szoros útban kapott sebeivel hazaküldték Bécsbe.
És így Kraynak, fogadása daczára, el kellett maradni attól az embertől,
a kihez azzal a szándékkal szegődött, hogy követni fogja, mint a
lelkiismeret, s ha a titkát kicsalhatja valahogy, akkor megöli. – Annak
menni kellett sebeit gyógyítani; neki pedig új sebeket kapni.
Ott volt Temesvár ostrománál is, s a bánáti hadjárat bevégeztekor
főstrázsamesteri rangot kapott. A zsebében volt már a kinevezés.
Ekkor ismét visszatért Bécsbe, fogadott apját fölkeresni.
Nagyot dobbant a szive, mikor annak az ajtaján belépve, egy szép, karcsú
leányzó jött az elfogadására. Mind a ketten alig ismertek egymásra. A
kis Klarissz azóta deli hajadonná nőtt, csakhogy az arcza elveszté a
gyermekkor üde pirosságát: halovány lett; de azzal is szebb lett. Jakab
pedig a hajdani simaképű ifjonczból szakállas-bajuszos férfiuvá
erősödött fel, arcza és homloka keresztül szabdalva kardvágta
sebhelyekkel, de az is szebb lett.
Mikor aztán egymásra ismertek, – akkor megijedtek.
Nem az, hogy megörültek volna egymás látásának, hanem megdöbbentek. Két
régi szerető, a ki annyi idő óta nem láthatta egymást.
Érezte mind a kettő, hogy valami van köztük; valami nagy mélység, a mibe
le lehet esni.
A leány ki sem tudta mondani Jakabnak a nevét, annyira reszketett;
Jakabnak meg valami úgy facsarta a szivét, hogy szó nem jött a nyelvére.
Véget vetett a tétovázásnak az apa megjelenése, ki a sarkantyúpengéses
léptek hangjára a mellékszobából előjött. Mayer Károly már egészen
kiheverte a karlóczai viaskodásban kapott sebeit: még jobb színben volt,
mint azelőtt. Ismét cziczomázta magát. Meglehet, hogy házasodni is
akart.
Azért is örült talán olyan nagyon a Jakab látogatásának.
– No fiam! hát ismét a mienk vagy? szólt kebléhez szorongatva fogadott
fiát. Ha tudnád, hogy mennyi köny folyt érted, a míg nem láthattunk! No,
ha nem estél a török háboru alatt rabságba, most esel hát abba. Remélem,
hogy egy sebed nem gyógyult be? No az, a mit a kézsmárki házban kaptál,
az még vérzik?
Mind a két fiatal ijedten nézett rá. Pedig a lovag arra a bizonyos
Ámor-sebre példálózott, a mit a «kis» Klarissz igérete nyilazott az ifju
szivébe: «Majd ha egyszer nagy leány leszek, kapsz tőlem ezért a
mondásért egy igazi csókot!»
– «Igen! vérzik», mormogá Kray.
– No, hát gyógyuljon be, mondá Mayer lovag; s azzal egymáshoz ölelte a
két gyermeket úgy, hogy azok kénytelenek voltak egymás keblére borulni,
s azzal, mint okos apa, magukra hagyta őket.
De Klarissz még az ölelő karok között is reszketett, halvány arczát
félre fordította: az igért csók még nem volt megérve.
– Nem feledtél el? kérdezé az ifju a keblére simuló leánytól.
– Isten tudja azt csak, rebegé a leány.
– Bizonynyal tudja. Minden órájában a napnak imádkoztál hozzá. Az ő
angyalai fogtak fel kardcsapást, ágyugolyót rólam, hogy meg ne öljön. Ha
belefutottam a vasba, a te áldásod állította meg a vérhullásom. Tudom én
azt, hogy te szeretsz engem.
– Bár ne szeretnélek olyan nagyon.
– Miért? szivem!
– Mert tudom, hogy nem leszek a tied.
– Ki mondta azt?
– A horoscop.
– Ejh, ne higyj te az ilyen balgaságnak. A jövendő titkait előre ki nem
találja semmi emberi ész. Mit tudnak a felől a csillagok, hogy mi
vagyunk? Nekünk szabad akaratunk van, a mi nekik nincsen.
– Nekem a kolostorban csinálták ezt a horoscopot, s ez azt mondta, hogy
én ott fogom abban a kolostorban végezni a napjaimat.
– No, hát én megczáfolom az astrologusokat, mert megkérem tőled azt, a
mit igértél: azt az igazi csókot; azt pedig csak a menyegzőnk napján
adhatod meg.
– Adja Isten, hogy úgy legyen!
– Még pedig minél előbb. Rajtam nem mulik a sietség. Csak a kis
otthonomat akarom előbb berendezni.
A leány rémlátó szemekkel tekinte kedvesére.
– Te Kézsmárkra akarsz menni?
– Hát hiszen ott van a kis szülői házunk. Emlékezel még a kertre nyiló
ablakra, a honnan egymást hajigáltuk pézsmavirág-fejekkel? Hát nem
szeretsz-e ottan?
– De nagyon szeretek. Ámbár sok szívfájdalmat találok ottan fel.
– Akkor is az enyémet osztod meg. Sietnem kell haza. Össze kell szednem,
a mi vagyonom megmaradt: azt sem tudom, mit hagytak meg? Hét év óta nem
láttam a házunkat.
– Hát csak egyre kérlek. Ha babonás vagyok, ne csodáld, kolostorból
jöttem. Arra kérlek, hogy ha Kézsmárkra mégy, egyedül menj; ne vigy
magaddal senkit utitársul.
Jakab könnyedén vállat vont.
– Ezt könnyen megigérhetem.
– Aztán meg még egyet. Úgy intézd az utad, hogy fényes nappal érkezzél
meg Kézsmárkra, ne maradj estére.
– Ezt is a horoscop mondá? szólt Jakab, aztán nagyot nevetett rajta.
– No, csak te tartsd eszedben, hogy ez nem nevetni való. Mert ha meg nem
tartod, a mire kértelek: hiába imádkozunk érte mind a ketten, még sem
leszünk egymásé soha.
Azzal megölelte kedvesét, de meg nem csókolta, úgy váltak el egymástól.
* * *
Kray Jakab Klarissztól egyenesen a leány apjához sietett. Elmondá, hogy
Klarisszt nőül akarja venni, hajlandóságát már birja. Most még elébb
haza akar sietni, hogy az apai házat rendbehozza.
– Ott pedig sok bajt fogsz találni, fiacskám. A hogy engem tudósítanak,
a magyar udvari kanczellária mégis lefoglaltatta az apád vagyonát, nota
infidelitatis miatt, a házad kapuján hivatalos pecsét van. A
kegyelemlevél, a mit József király általam küldött, eltévedt, vagy be
sem lett téve az archivumba. Azóta József meghalt, Wratislaw, a ki a
levelet kiállította, más országba ment: magam vagyok egyedül, a ki be
tudom bizonyítani hitemmel, hogy a kegyelem útja mindent visszaadott. Én
is veled fogok menni.
– Jó lesz, mondá halkan Jakab, s nem jutott eszébe, hogy már a
kedvesének adott igéret felét megrontotta: hogy nem visz magával
Kézsmárkra utitársat.
Klarissznak tudtára volt az, hogy az ő atyja okozta szándékos elkésése
által az öreg Kray Jakab vérpadi halálát.
Minthogy azt fel nem szabad tennünk, hogy ezt a vétkét Mayer Károlynak a
gyóntató papja beszélte el az apáczafejedelemasszonynak, s ez sugta azt
meg Klarissznak, el kell hinnünk, hogy azt a horoscop mondta el neki. De
tudta bizonynyal.
Ez volt az ő arczának halaványsága; ez volt az ő tagjainak reszketése az
imádott kedves ölelése alatt.
És aztán a második részét is megszegte az igéretének Kray Jakab: azt,
hogy fényes nappalra tegye a megérkezését Kézsmárkra.
A szepességi királyi városok olyan sűrűn következnek egymás után, hogy a
felfelé utazónak egészen tetszésére van bizva a válogatás, hol maradjon
el éji szállásra: Poprádon, Felkán, Sztrázsán vagy Szombathelyen?
Mindenütt jó vendéglátó szállások vannak.
Kray Jakab, ha nagyon hitt volna a horoscopnak, úgy intézhette volna a
dolgát, hogy az utolsó éjjelt Poprádon töltve, hajnalban induljon meg
Mayer lovaggal együtt, a mikor aztán fényes délután érkeztek volna meg
Kézsmárkra. Ő azonban nagyon bizott a lovában, s azt hitte, hogy ha
délben indul is, bejut a szepesi fővárosba kapuzárás előtt. Talán nem is
egész véletlenül történt, hogy ugyanazon az úton, a mit egykor Mayer
Károly, mint gyors futár, méregetett végig, utazott Kray Jakab fogadott
apjával, minden állomáson betérve egy itatásra. Így ütött be, hogy az
alkonyat utólérte a Kézsmárk előtti utolsó helységnél, Matejóczon. Az
ágyulövés hirdeté, hogy a kulcsos városban már felvonták a hidat; a ki
ott nem akar hálni a Gölnicz innenső partján, a piszkos állásban, az
legokosabban teszi, ha Matejóczon lenyergel s megrendeli a vacsorát.
Mikor a vendéglő ivótermébe beléptek az utazók, valami úgy zúgott Mayer
lovag fülébe. Eszébe jutott az a végzetes dinom-dánom, a mit egyszer itt
ebben a szobában szerzett széles jó kedvében. Ejh, ki emlékezik már
arra?
Akkor szép, fiatal, kaczkiás menyecske volt a korcsmárosné, a ki nagyon
tűrte, ha a dereka karcsuságát karral méregették; most pedig egy vén,
ránczos képű, félszemű banya a vendégfogadósné, a kinek csak egy pár
foga van még a szájában, az is csak úgy lóg, mikor megszólal.
Arra nem is gondolt, hogy hét esztendő nagy idő egy világ-rózsája
életében, hogy az arcz ránczait okozhatja a sok festék, a félszem is
elveszhetett emberi baj miatt, a fogak kihullhattak: a vén banya, meg a
hét év előtti czifra menyecske ugyanaz a Panna asszony.
A ránczos képű banyával máskép is szoktak ám beszélni, mint a tűzről
pattant menyecskével. Ennek a keze főtte után még az öt körmét is
beszopja az ember; amannak meg minden ételét fitymálja. A bora sem
izlik, akármilyen jót hoz, mindenért lehurrogatják, s ha híják, nem azt
mondják: «gyere ide rózsám!» hanem «ménkü csapjon a sarkadba, te
boszorkány».
Egyszer aztán megsokalja a sok becsmérelést a korcsmárosné, s odavág a
dőzsölő vendégnek.
– Ejh, de finnyás lettél, lelkemadta, gyönyörű lovagocskám, a mióta
utoljára láttuk egymást; bezzeg mikor a szegény kézsmárki birónak a
kegyelmet hoztad, nem volt a borom rossz, az ételem kozmás: itt
dőzsöltél volna három nap, ha nem tuszkollak. Azt mondtad, hogy «özvegy
asszonyt csinálok a szeretőmből!»
Mayer Károly zsibbadt öt érzékkel esett hanyatt a nagy karosszékben.
Kray Jakab pedig lángra gyuladt arczczal kelt fel az asztaltól, s a
boros kupát, a mit kezében tartott, odavágta a lovag fejéhez.
– Mit tettél, szerencsétlen! kiálta fel, helyéből felugorva a lovag.
– A mivel tartoztam. Adósságom van. Megfizetem.
Ezt mondva, a kardjára csapott.
Mayer Károly visszaerőltette hideg vérét.
– Tudni fogod, hogy felsőbb és alsóbb tiszt között nincs párbajvívás.
– De én is felsőbb tiszt vagyok, mondá Kray, s odadobta az asztalra a
kinevezési oklevelét.
Mayer Károly nagyot sóhajtott.
– Gondolj reá, hogy mi lesz ennek a vége. Te a leányom vőlegénye vagy.
Mi lesz belőle, ha én öllek meg téged?
– Özvegy.
– S ha te ölsz meg engem?
– Apácza.
– Nem gondolsz az igért csókra?
– Én csak az apám leütött fejére gondolok!
Nem váltottak több szót. Mind a ketten siettek a paripáikat
felnyergeltetni s éjnek éjszakáján neki indultak a sík mezőnek, félre
térve az országútról, a merre senki sem jár.
* * *
Másnap, korán reggel, mikor a kézsmárki várkapu felnyilt, egy magányos
lovag ügetett be rajta. Az ifju Kray Jakab volt az.
Csendesen poroszkált végig a korán reggel még üres utczákon.
Mikor az apai ház elé ért, látta, hogy milyen jó lakatok vannak verve a
kapura, nagy pecsét ütve hegyükbe. Tovább ment: nem ide volt jövése.
Meg sem állt a temető kapujáig. Azt nyitva találta; a lovát megköté egy
fához. Aztán elindult a szülői sirját keresni. Három fűzfa vesszőt
tűzött le a mellé. Kettő elszáradt. Két kicsi sirhalom támadt a nagy
mellett. Ott alusznak a kis testvérei. Hanem a harmadik gyászfűz megnőtt
terebélyes fának, s földig hajló ágaival betakargatta mind a három
sirhalmot.
Itt levette a süvegét Kray Jakab, letérdelt és imádkozott.
Mikor az megvolt, kihuzta a kardját; végtől-végig véres volt az.
Összemarkolt egy csomó fűzfalombot s végtől-végig törülte bele a
kardját.
– A mit felfogadtam, megtartottam! Apám! aludjál csendesen.
Azzal visszament, felült a lovára, senkinek sem mondta, hogy itt járt,
kilovagolt a várkapun s aztán el a lengyel határ felé.
* * *
E halálos párviadalért Kray Jakab el lett itélve és száműzetett; de ő
nagy kerülővel ismét visszatért az ország másik oldalán s beállt
közkatonának ujra a nagy savoyai hadseregéhez, s ott álnév alatt ujra
kivívta magának azt az állást, a mit elhagyott. Csak Nándorfehérvár
diadalmas elfoglalása után fedezte fel magát; a mikor hőstettei végett
bocsánatot nyert a párbajért.
Ő lett azután a megalapítója a most is köztiszteletben ragyogó báró Kray
családnak. Az ő fia volt a napoleoni harczokban hirhedett Kray tábornok.
Klarissz a kolostorban cserélt nevet, vőlegényt, fátyolt.