A napok csöndesen teltek a barátságos házban, amely körül már zsendülni
kezdtek a gesztenyefák és ákácok.
Május volt, mikor egy nap búcsu-estére gyűltek össze a szokott vendégek.
Kardos Samu, Farkas bojtárja befejezte jogi tanulmányait s ment vissza
vidékre, a szülővárosába, hogy ott ügyvédi irodát nyisson. A kis
bojtárból valóságos, hites ügyvéd lett, akármilyen furcsának is
tetszett. Ezt az alkalmat a principális nem mulaszthatta el s bár fájt
neki, hogy a szorgalmas és szolgálatkész segédet elveszítette, méltóan
akarta elbúcsúztatni attól a háztól, amelyet az négy év óta
kutyahűséggel szolgált. A szegény fiút, aki csupasz képével, rossz
cipőivel, kabátjával, félszeg modorával éppen nem árulta el a leendő
jogtanácsost, a figyelem mód nélkül meghatotta. Hiszen tudta, hogy dr.
Farkas jó embere, azonban arra, hogy külön ünnepség rendeztessék
részére, amelyen mintegy az ő tiszteletére vendégek is összegyülnek, nem
volt elkészülve. Nem is tudta, mivel érdemelte ki, hogy egy ilyen úri
család ennyire megemlékezzék róla? Jelentéktelenségét ő érezte a
legjobban és eddig nem is volt senki, aki ebben való hitét megingatta
volna. Ám ha már szívesek voltak iránta, ő is figyelmes akart lenni,
virágot vett a hölgyeknek s két nap óta jól megcirkalmozott
búcsúzó-beszédet magolt, amely azonban sehogy sem akart a fejébe menni,
mert a dikció közepén az emlékek felsorolásánál a jó fiu mindig
elérzékenyedett s nem tudott tovább jutni.
Farkas, aki mindenkinek szíve szerint tudott gondolkodni, a búcsu
emlékére egy vadonatúj fekete kabátot vett Samunak. Titokban vitte neki
a lakására az ajándékot, kezet fogott segédjével s arra kérte, ne értse
félre s ne utasítsa vissza a kis megemlékezést. S ezzel átnyujtott egy
csomagot, amelyből egy selyemhajtókás, ünnepélyes Ferenc József-kabát
bujt elő.
Kardos mód nélkül meg volt hatva és percekig nem jutott szóhoz.
Egy fekete kabát! A saját fekete kabátja! Jelképe a komolyságnak, az
ünnepélyességnek, a hivatásnak! Olyan kabát, amilyen a főispánnak, a
királyi ügyésznek, a képviselőnek van, akikkel tehát egyenrangu,
legalább is viselet dolgában! És ez a dicsőség most már nem muló
természetü, reggelre a rokkot nem kell visszaküldeni Spitz Rafaelnek,
hanem megtarthatja, felhúzhatja, amikor akarja és főleg –
nekitámaszkodhatik annak, aminek akar! Különösen ez töltötte el lelkét
önérzettel, sőt büszkeséggel. Lelkében még visszazsongott az a sok
aggodalom, amelyet a Spitz Rafael hosszu ködmöneiben kerítéseknél, rossz
ülésü omnibuszokban kiállott, örökké félve, hogy megakad valami drótban
s amikor egyszer egy szögben tényleg lyukat szakított a gérokkján, egész
éjjel foltozni kellett a posztót, nehogy a sólyomszemü ruhakölcsönző
észrevegyen valamit… De most már nem kell félnie, megvan a saját fekete
kabátja és azt tehet vele, ami az eszébe jut, senkinek se tartozik
felelősséggel!
Annyira elérzékenyedett, hogy majdnem kezet csókolt Farkasnak. Egy
elérhetetlennek látszó álma teljesült s ez könnyet csalt a szemébe.
– Jó, jó, – dörmögte a fiskális, búcsút véve, mert ő is megindult egy
kissé, – a fő, hogy az estéről meg ne feledkezzen! Viszontlátásra
Samukám… azaz ügyvéd úr!… Kolléga úr! – tette hozzá, ragyogva az
örömtől, hogy másnak örömet szerezhet.
Samu az első volt, aki délután a barátságos házba beállított. Az új
kabát pompásan illett rája, egy ráncot nem vetett, akár csak oda lett
volna öntve, a fiu szinte megnőtt, megkomolyodott benne. A leányok
mosolyogva fogták körül az új gavallért és össze-vissza kérdezték tőle:
– Hát csakugyan elhágy bennünket?
– Gondol-e majd ránk, Samuka?
– De nagy úr lesz most belőle! Talán bizony sohase is keres föl már!
– Most már aztán asszony után is kell ám nézni!
A jó fiu csak állt köztük, bárgyún, tágra nyilt szemmel és nem tudott
szólani. A szíve tele volt örömmel, hogy végre elvégezhette tanulmányait
s a diploma a zsebében van, de, ha eszébe jutott, hogy a barátságos
háztól most már meg kell válnia, elkomorodott. A szíve fájt, elgondolva,
hogy többé nem mehet Farkas helyett a Csepelszigetre, Horányba,
Szentendrére foglalni, hogy nem csókolhat kezet az ügyvédnének, akinek
karja oly illatos volt, mint az orgona-virág, hogy nem nézheti titkos
elragadtatással Hortenset és Ibolyát, akiknek képe ott ragyogott
állandóan a lelke közepében. Vajjon hogyan fogja elbírni mindezt, hogyan
nélkülözheti tintafoltos íróasztalát, amelynek minden zúgából titkos
szerelmének képei mosolyogtak rája, hogyan lesz el a kis kert nélkül,
amelynek minden virágos bokra, rózsafája csak azért volt, hogy a leányok
és az asszony szépségét emelje, hogyan mond le a lassan feketedő,
rézcsatornás, barátságos házról, amely életében először a tiszta örömet,
a megnyugvást, a boldogságot, és a reménységet jelentette? És amíg a
leányok közt állott s azok vígan csacsogtak körülötte becsületes
szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan gurult végig az arcán
és az új Ferenc József-kabátján.
A leányok egy pillanatig elhallgattak, megérezték, hogy tilos helyre
tévedtek és a vidámságuk a lelkébe vág ennek a szegény fiúnak, akinek ez
a könnycsepp volt az egyetlen vallomása ama hosszu idő alatt, amelyet
házukban töltött. Soha komolyan nem vették, soha a bensejére kiváncsiak
nem voltak, de e percben valami azt súgta a két leánynak, hogy
félreismerték és lekicsinyelték Samut, könnyelműen szaladtak el a lelke
fölött, amelyből most feléjök röppent egy titkolt sóhaj. Csönd támadt,
ahogy elhallgat a gyermek, amelyik vesszőjével kimélet nélkül, vígan
kacagva csapdossa az erdő lombjait, mikor egyszerre szemben találja
magát egy szentképpel, amely komolyan, fájdalmasan néz le reá a tölgyfa
oldaláról.
Farkas szakította félbe a némaságot.
– Mit szóltok a pompás kabáthoz, – mondta, gyorsan kitérve egy esetleges
nyilvános hálálkodásnak, – amelyet a kolléga úr vett magának? Ez aztán
valami? hm? A tiszti főügyésznek se lehet különb, de talán még a
miniszternek sem!
A leányok kaptak a fordulaton, megcsodálták és kidicsérték az új kabátot
s ezzel másra terelték át a beszédet. Samu is érezte, hogy nem szabad
nagyképűnek és savanyúnak lennie, s azért jókedvűnek iparkodott
mutatkozni. Ő mindig és gyorsan tudta alárendelni akaratát másnak.
Elhagyta hát a búsulást és büszkén forgott, sétált föl-alá az új
rokkjában, aztán mosolyra erőltetve ajkát, válaszolt a kérdésekre. Meg
kellett igérnie, hogy minden héten legalább egy levelet ír az ügyvédnek
s karácsonyra, ha törik-szakad, fölkeresi őket Pesten. Farkasék is
hasonló fogadalmat tettek s tervbe vették, hogy még a nyár folyamán
felrándulnak Ungba, ahol Kardos ügyvédi irodát nyit. Samu majd a
vasútnál várja őket, körülkocsikáztatja a városon, bemutatja annak
nevezetességeit s végül megvendégeli őket a saját házában!
A hangulat lassan vígabbra fordult, különösen, hogy a többi vendég is
beérkezett. Kelemen egy nagy okmány-tárcával lepte meg Samut, akinek
azonnal hóna alá kellett venni a széles portékát, meglátni, hogyan
illenek össze. A próba jól sikerült: a fiu alakja e komoly fiskálisi
tényező révén megnőtt és megtekintélyesedett. Bükkös egy kötet
Heine-verssel ajándékozta meg barátját, akit csak azért nem szeretett
valami nagyon, mert mindig egyforma utakon járt és egy élő előjegyzési
naptárhoz hasonlított, ahová minden óra rendeltetése előre volt
bejegyezve. A versek, úgy vélte, majd kissé üdébbé és könnyelműbbé
teszik. Még Szakáll is gratulált: de ő már irigyen, neki fájt, hogy más
is tanul, iparkodik s megelőzi, hacsak két lépéssel is az életben. Az
ügyvéd annál melegebb kivánságokkal bocsájtotta útnak, sőt még a kedvenc
pipáját is reá erőszakolta.
– Vidéki ügyvéd nem lehet el pipa nélkül, amice, – mondotta, – ez
tekintélyt ád, bizalmat kelt és a szunyogok ellen is megvéd!
– A vacsora! – szólt be a szép asszony a dohányzóba s azzal a jókedvü
társaság áttódult a tágas ebédlőbe.
Pompás búcsúlakoma várt Samura, akinek minden tiltakozása dacára a
főhelyet kellett elfoglalnia. Ami még soha nem történt meg vele, az ma
bekövetkezett: még bort is kellett innia, hogy a ház tagjaival és a
tiszteletére összegyülekezett vendégekkel koccinthasson. Később beszédek
is kerekedtek, az ügyvéd, Kelemen, Bükkös egymásután keltek föl és
köszöntőket mondottak az új Justinianusra. Majd őt kivánta a társaság
hallani. Mit tehetett, fölállott s belekezdett nevezetes beszédébe,
amely ott rejtőzött a fekete kabátja szárnyaiban. Nagy figyelemmel
hallgatták, a közepéig el is jutott, de itt elfogta az érzékenység s a
búcsúzást félbe kellett szakítania, mert különben menten elpityeredik.
– Éljen! éljen! – harsogták Farkas és Bükkös, látva, hogy mindjárt baj
lesz s ezzel a beszéd point nélkül be is végződött. Senkisem haragudott
érte, a fiúk körülsereglették az ifju ügyvédet és koccintottak vele, ő
pedig elkeseredésében fenékig ürítette ki a díszserleget. Ez nagy adag
volt, pillanatra szédülni kezdett tőle, de aztán csakhamar magához tért,
jókedve kerekedett és ok nélkül mindenen kacagott. A nevetése furcsa
hangokból állott: mintha vascsöveket kopogtattak volna meg, amelyek
tompán, szaggatottan feleltek s ez annyira mulattatta a nagy társaságot,
hogy egyre azon voltak, hogy Samu kacagjon. És Samu készségesen
engedelmeskedett, kacagott, nem szégyelte magát, örült, hogy
mulattathatja a hölgyeket és urakat és csöppet sem sértődött meg, mikor
a többiek sorra próbálták sajátos nevetését utánozni.
– Nem jó, nem jó! – kiáltott ilyenkor. – Igy csak én tudok kacagni… ha!
ha! ha! Igy van jól!
És mindnyájan tapsoltak és nevettek, hogy a könnyeik csurogni kezdtek.
Vacsora után kiszállították az asztalokat, félretolták a székeket és
táncolni kezdtek. Samunak is táncolni kellett, bár sejtelme se volt a
mulatásnak erről a neméről. De nem akarta a tréfát elrontani, azért
vígan ugrált jobbra-balra, mint a bakkecske, közbe nagyokat botlott s
egyszerre – zsupsz! – elcsúszott, elvágódott és a zongora alá gurúlt.
Nagy nevetés közt húzták ki, ő is kacagott, mikor egyszerre tekintete
kabátjára esett és észrevette, hogy a karja végighasadt!
Első pillanatra rémület vett rajta erőt, szeme előtt fölvillant a
szigoru Spitz Rafael alakja, de a következő percben már kiegyenesedett,
büszkén nézett körül és így szólt:
– Az enyém! Most már elszakadhat, mert egyedül az enyém!
És szívét a tulajdonjog gőgös érzése először hevítette, lelke előtt a
vagyon ereje ekkor villant fel első ízben: egy kettéhasadt Ferenc
József-kabát ujjainak alakjában!
Igy telt el a búcsúzás estéje.
Hajnal felé a társaság útra kelt. Samu kezet csókolt a kisasszonyoknak,
mély köszönetet mondott az ügyvédnek s végül Laura asszony elé járult.
– Isten megáldja! – nevetett rá a még mindig szép asszony és aztán egyet
gondolva, megcsókolta a zsidó fiu homlokát.
– Éljen! éljen! – nevetett, tapsolt a fiatalság.
Samuval forgolódni kezdett a világ. Soha őt még asszony, az anyján kívül
meg nem csókolta: a homloka égett, a szíve ki akart ugrani helyéből, azt
hitte, hogy fölemelkedik az égbe, de csak ezt tudta mondani:
– Köszönöm, köszönöm… Kérem.
Még a hűvös kertben is ezt hajtogatta, még az utcán is és bár sötét volt
körülötte, azt hitte, hogy napfényes mezőn jár.
– Köszönöm, köszönöm – motyogta, míg a többiek egymást lökdösve,
elfojtottan kacagtak.
Kelemen, Bükkös és a többiek elkísérték az Andrássy-útig, ott elváltak
tőle és nyugodalmas jóéjszakát kívántak neki.
De Samu nem feküdt le. Szeméből kiszállt az álom, a vére lüktetett a
szokatlan mulatságtól. Úgy gondolta, hogy még jó lesz egy kicsit a friss
levegőn maradni.
Egy ideig ott állt a széles út szögletén, elnézte a sarki rendőr
mozdulatlan alakját, aztán a kis mellékúton kopott házáig baktatott,
majd visszafordult, ahonnan jött és lassan, nagyokat botolva visszament
a barátságos ház elé, hogy még egyszer titokban, némán búcsút vegyen
tőle.
Rideg és néma volt minden, nyirkos tavaszi éjszaka fogta körül a fákat,
a szél egyet-egyet lökött a zöldülő lombokon. A barátságos házban egyik
lámpa a másik után aludt el, a cselédszoba lakói is már nyugovóra
tértek. Az égbolt peremén keskeny, alig látható szürke sáv tünt föl.
Szemben a rácsoskapuval, a túlsó oldalon kis pad állott. A fiatalember
arra ült le, kalapját maga mellé tette és meredt szemét a sötét házra
szögezte. Csak bámult, bámult maga elé, visszaidézte azt a sok lepörgött
napot, amelyet e falak közt eltöltött és egyszerre azon vette észre
magát, hogy szemeiből megindulnak a könnyek és patakként áztatják az
arcát. Nem tett ellenök semmit, átengedte magát az érzéseinek – hiszen
most már ember volt, a maga ura, aki megengedheti, hogy érzései
legyenek.
Egy óráig ült így némán, az árnyék által eltakarva; – a házban már sehol
egy gyertya sem égett. Samu feje kábult volt, a szeme káprázott.
Néha-néha pillái le is csukódtak, de aztán a szél megzörgette a fákat,
ez a zaj fölébresztette. Ilyenkor szeretettel nézett az előtte elterülő
sötétségre és elmosolyodott. Egyszerre aztán erősebb neszre riadt föl: a
barátságos ház kertajtaja kinyilt s valaki kilépett rajta.
Samu meghökkent: nem volt bátor természet s azért első pillanatban igen
megijedt. Istenem, ha most valaki leütné, soha senkise tudná meg, hogy
ki volt a tettes… Csöndesen odalapult a padhoz és elővette a tollkését,
hogy legalább némi védelme legyen. Vacogó fogakkal vetett kémlő
tekintetet a kisurranó alakra, amely gyors léptekkel fordult balra.
Férfi volt; amennyire a sűrü homályban látni lehetett: magas és izmos. A
padon ülőnek pillanatra úgy rémlett, hogy Bükkös volt.
– Te vagy az, Pál? – kérdezte Samu szívdobogva, alig hallhatóan.
Nem kapott választ, úgy látszik a szél elkapta szavait.
Az éjjeli vándor alakja gyorsan suhant tova.
– Pál, te vagy az?! – szólt utána a remegő Samu még egyszer.
Semmi válasz. Újra csönd lett. A rejtélyes alaknak már a lépései sem
hallatszottak. Kardos lassan magához tért és eszébe jutott, hogy Bükkös
vele együtt ment el a nyaralóból, épp úgy, mint a többi vendég, ő tehát
nem lehetett az éjjeli sétáló, hacsak, miután a sarkon egymástól
elbúcsúztak, vissza nem fordult. De miért tért volna vissza?
– Talán a kertész volt, – gondolta el magában a bojtár. – Vagy talán,
meglehet, csak álmodtam… Sokat is ittam a nehéz borból, – tette hozzá
aztán és újra rámeresztette tekintetét a barátságos házra, amely
csöndesen, békésen, becsületesen nyugodott az öreg platánok karjai
között.