V.

Bükkösnek új világ volt az Ibolya sajátos lelke, amely tele volt

érzéssel, örömmel, bánattal, indulattal, büszkeséggel és nagy

megalázkodással. A leány maga is érezte, hogy az ellentmondó vonások

kuszálttá teszik azt a képet, amely róla a világ tudatában s így Bükkös

lelkében is él, de nem tudott ellene tenni. Benső világa szüntelen s

indokolatlan változásokat mutatott. Néha rideg volt a fiatalemberhez,

fagyos, mint a gyopár; úgy rémlett, mintha lelkük közt nem volna semmi

rokonság, máskor aztán szinte áradozóvá lett a boldogságtól, szerelmesen

simult a vállához, és asszonyos melegséggel simogatta hajfürteit,

csókolta meg szerelmese ajakát. Gyakran órákig szótalanul haladt oldalán

s arcán szomoru sejtések felhői borongtak, a következő napon pedig

csacska volt, mint egy rigó a tavasz derekán és barátját még csak

válaszolni se engedte.

– Ugyebár, hogy csak engem szeretsz, egyedül engem és mindig csak engem?

– áradozott mosolyogva. – Ugyebár, hogy én vagyok az első nő, akit

ismersz s akiért oda tudnád dobni az életedet? Ugyebár, hogy soha nem

fogsz elhagyni s ha meghalok, a sírba is elkövetsz? Ugyebár, hogy én

vagyok neked minden az életben: az öröm, a bánat, a diadal, a szenvedés,

a megüdvözülés, az elkárhozás? Ugyebár, hogy föl tudnád magadat áldozni

érettem és elhagynál hírt, dicsőséget, embereket, csakhogy mellettem

lehess és hajamat simogassad?

És még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, már tovább száguldott és

a saját lelkét tárta eléje:

– Soha még így embert nem szerettek, mint én téged, soha nő hűebb,

odaadóbb, alázatosabb nem lehet, mint én! Legyek a királynőd, legyek a

rabszolgád? Parancsoljak, vagy könyörögjek? Mindegy, mindig csak

egyforma hű és engedelmes maradok és vakon, kétségbeesve, örömtől égve

szaladok utánad!

Más napokon ismét nem volt közlékeny: aggódva kémlelt a jövőbe, félt a

világtól, az élettől, a küzdelmektől s borzadva gondolt rá, hogy

egykoron bizonyára el kell szakadniok. Ilyenkor magába zárkózott,

elborult és sápadtan haladt Bükkös oldalán és azt vélte, hogy jobb eleve

mindenről lemondani.

– Bús lesz a mi regényünk vége, érzem, – mondta halkan és fázósan

burkolózott kendőjébe. – Talán jobb is volna, ha elszakadnánk és soha

nem látnók többet egymást… Ennek rossz vége lesz, Pál, szomoru és rossz

vége, tudom…

Bükkös tiltakozni próbált és megsimogatta a leány aranyszőke haját.

– Ha most elválnánk, – folytatta Ibolya, – talán még el tudnálak

felejteni, de egy év múlva már belehalnék. Pedig csak teher leszek neked

az életben: tiéd a dicsőség, te reád jövő vár, neked nyitva minden út,

én pedig félek az élettől, a diadaltól, mert érzem, hogy elrabolna

tőlem. Mivel kárpótolhatlak, mit nyújthatok neked? Semmit, csak gondot

és szomoruságot, törékeny vagyok, ingatag, következetlen és ügyefogyott…

mit is szerethetsz rajtam?

Majd ismét gőgös és büszke volt.

– Tudom, – mondta a félhomályban, – hogy én vezetlek a világ útain át,

én adom meg neked a színt, a hangulatot, a kedvet az alkotásra, az

életre, én vezetlek föl a diadal hegyére és nélkülem nem lennél senki,

semmi, mert ami tartalom benned van, azt én fogom megcsiszolni és

vakítóvá tenni! Meg kell, hogy becsülj, mint az éltető levegőt, a

napsugarat, amely nélkül csak koldus, kontár maradsz és idő előtt fogsz

elzülleni.

Bükköst mind e képek, amelyek a tulajdon lelkét tükrözték vissza,

megindították és a hangulatok özönével árasztották el. Egy új női

világot látott maga előtt kibontakozni; egy csodálatos, titkos országot,

amelynek levegőjét tele tüdővel, föllángolva és elérzékenyedve szívta

magába. Azok a leányok és asszonyok, akikkel eddig érintkezett, mások,

hazugok, okosak, következetesek voltak, ez a nő teli volt mértéktelen

őszinteséggel, büszkeséggel, puhasággal, szilajsággal, bánattal: – az

ember megrázkódott, ha a bensejébe pillantott. Lelke olyan volt, mint a

mesék erdei tava, amelyben, karácsony éjjelén, villámgyorsan váltakozó,

színes képekben az egész világ életét meg lehet látni, – pillanatig sem

volt egyforma: minden hangulat más-más képet adott neki, minden óra reá

rajzolta emlékét, minden szó megrezzentette felületét, gyakorta lelke ok

nélkül is elkezdett szineket játszani, fodrozódni s végül széles, színes

habokban hánykolódott medrében.

Bükkös rajongással követte e sajátos lélek minden megnyilatkozását s

kíváncsian gyönyörködött változásaiban. Reggeltől estig képes lett volna

Ibolya mellett lenni és furcsa beszédét, szökellő mondatait hallgatni,

majd meg némaságát elnézni; alig várta, hogy vele találkozhassék s mikor

éjjel, nehezen véve búcsút, elhagyta a barátságos házat, elkomorodott és

úgy érezte, hogy egy örökkévalóság, amíg újra oda visszajuthat. Minden,

amit Ibolya mondott, cselekedett, szép és érdekes volt előtte. Tetszett

neki, ha zsarnokoskodott vele, tetszett, ha rabszolgája volt, aki

áhitattal tekintett föl reá; szerette a hallgatagságát, amikor a leány

arca egyszerre elborult s mindenkit, aki a közelében volt, bánatossá

tett; szerette a csapongó vidámságát, amely a kalitjából kiszabadult

madár boldog repdesésére emlékeztetett; rajongott a leányos félelmeért,

amellyel olykor szívdobogva s csak hosszu kérés után nyujtotta csókra

fehér homlokát és rajongott a puha, nőies vonásaiért, amikor egy

pillanat mámorában szinte elolvadt a karjai között és fátyolozott

tekintettel mélyedt el a szemébe. A káprázatok még akkor se engedték

nyugodni, ha távol volt tőle, sőt akkor lepték el igazán. Az utcán

járva, minden nőben Ibolyát kereste, minden versben, dallamban az ő

alakja kelt életre, minden gondolatban rája talált vonatkozást. Egy

ízben haza akart utazni a szülei meglátogatására, de csak fele útjáig

jutott el, akkor úgy érezte, hogy nem tud két hétig ellenni Ibolya

nélkül és gondolkodás nélkül ugrott át a főváros felé induló

gyorsvonatra. Utóbb azonban haragudott magára a gyöngesége miatt, de

változtatni a dolgon már nem lehetett és estére ismét a barátságos

házban volt, átballagott a kerten és az egyik ablakban ott látta

Ibolyát, amint kinéz a szomoru fákra és a hideg táblára szorítja

homlokát. Akkor lelkét nagy melegség öntötte el s szilajon,

lélekzetvesztve rohant föl a lépcsőkön.

Ezek voltak a láz napjai, mikor vakon rohant Ibolya után és meg tudott

volna érte verekedni az egész világgal, de mint a leánynak, úgy neki is

voltak percei, amikor elkomorodott és magába szállt. Ez a nagy

hangulat-ár, amely elöntötte egész valóját, minden más gondolatot

kiirtott belőle, minden egyéb iránt lassan eltompulttá tette, mint ami

Ibolyával állott összefüggésben. Gondolatai menetébe untalan beléje

szökkent a karcsu leány alakja és királynői mozdulattal parancsolt el

minden egyebet: tanulmányokat, következtetéseket, eszméket. Nem volt

képes, hogy csak egy óráig is íróasztalánál üljön, rögtön Ibolyára

terelődtek gondolatai s megakasztották munkásságát. És ő türte ezt a

lelki zsarnokságot, boldogan, ragyogó szemmel tűrte, hogy a leány

hangulata elöntse egész valóját s minden egyebet kicsinynek,

haszontalannak, üresnek látott mellette.

Igy teltek szerelmük napjai szédítő napsugárban, könnyü lepketáncban,

amely mindig virágokat, mézet, színt font körültük.

Bükkös ez idő alatt minden akaratát, gondolatát alárendelte Ibolyának,

aki önfeledten engedte át magát élete első nagy érzéseinek.

Viszonyukban az első változás egy csunya tavaszi napon következett be,

mikor egész délelőtt szakadt az ólmos eső és a kertben füstként

gomolygott a pára. Bükkösre az idő mindig hatással volt s a nagy csatak

és nyirkos köd láttára rosszkedvüen telepedett le a dohányzó-szobába.

Ibolya odaült melléje és a szemébe nézett.

– Valami baja van? – kérdezte fürkészve.

Bükkös kedvetlenül rázta meg a fejét.

– Semmi, – mondta türelmetlenül, – ne törődjön vele.

A leány nem hagyta annyiban a dolgot.

– Magát valami bántja, – mondotta újra, – és nem akarja velem közölni.

Nem vagyok érdemes a bizalmára? – tette hozzá hűvösebben, mert az ő

kedélyére is hatott a borus, rideg nap.

Bükkös fölkelt. Életében először érezte, hogy rab, nem ura a saját

gondolatainak, amelyeket azelőtt tetszése szerint forgathatott,

cserélgethetett, elkergethetett, míg most kitálalni volt őket kénytelen,

akár kedvére volt, akár sem.

– Ne bántson, – szólt idegesen Ibolyára. – Semmit se gondolok, semmit se

mondok el, rosszkedvü vagyok, ennyi az egész, pont.

A leány összehuzódott, mint a virág kelyhe, ha az est, a jeges fuvallat

idejét érezi közeledni. Nem válaszolt semmit, a kézimunkájával volt

elfoglalva és tekintetét nyugodtan, közömbösen függesztette a tűre meg a

pamutra.

Távozáskor Bükkös így szólt hozzá:

– Ne haragudjon, Ibolya… Bocsássa meg, ha megbántottam.

– Nem haragszom, – felelt a leány.

A szobában egy percre nem volt senki.

– Csókoljon meg, – kérte Bükkös.

Ibolya megcsókolta szerelmese homlokát, könnyen, melegség nélkül.

E naptól fogva a fiatalember másnak látta a leányt, az a tudat, hogy

immár nem korlátlanul szabad, egyre gyakrabban az útjába állott s egy új

fogalmat vitt bele lelki életébe: a felelősségét.

Az alkonyat, a némaság óráiban sokszor eléje íródott a nagy kérdőjel,

hová fog vezetni mindez és hová lesz akarata, sok terve, tudása,

ambiciója? Nem tudott válaszolni, csak hallgatott és valami távoli

lelkiismereti mardosást érzett. Ilyenkor nem tudott honnmaradni, vette a

kalapját és elbolyongott ki a szántóföldekre, a rétekre, hogy

gondolkodjék, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy

visszakanyarodott a városba és ott állt a barátságos ház kapuja előtt.

– Ez a lassu pusztulás, – sóhajtotta magában, de azért nem volt ereje,

hogy be ne menjen az orgonavirágos kertbe, ahol Ibolya már tétován,

csillogó szemmel várta.

Egy este Bükkös, Szakáll és Ibolya magukra maradtak a barátságos házban.

Az ügyvéd és a felesége Hortense-zal bementek a városba, más vendég,

mint Pál nem volt künn. Lassan alkonyodott, ahogy tavasszal szokás: a

föld fölött már árnyak lebegtek, az utcasarki lámpák kigyultak, de az

égbolt még kékesen ragyogott és nem akart beleolvadni az estébe.

Mindenféle köznapi dolgokról beszéltek, a társalgás azonban csak lassan

haladt előre. Bükköst elkomorította a bánatosan puha kép, Ibolya pedig

olykor-olykor aggódva nézett reá, mert érezte, hogy a fiatalember lelke

vivódik magával. Beszéltek a színházakról, a napi eseményekről, de a

gondolataik távol jártak e tárgytól s a félhomályban egymást keresték.

Már sötét volt, mikor Szakállnak egy társa jött el és könyveket kért

barátjától. A két fiatalember ekkor fölment az emeletre, Bükkös és

Ibolya pedig egyedül maradtak a nagy uriszobában.

– Behozatom a lámpát, – szólt a leány.

Bükkös megfogta Ibolya karját.

– Nem, ne bántsa, jobb így… Még láthatjuk az égboltot… Olyan szép este

van.

Ibolya megállt barátja előtt és vállára tette a kezét.

– Magát hetek óta bántja valami, Pál… Miért nem mondja meg, hogy mi?

A fiatalember megrázta a fejét.

– Semmi, Ibolya… Ne okozzunk újabb félreértést… Higyje meg, hogy semmi…

A leány egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

– Maga küzd valamivel, az arcára van írva. Miért tagadja le előttem, aki

minden bánatában és örömében osztozom? Kívánom, hogy mondja el, ami a

szivét nyomja.

Bükkös reánézett, aztán egy ideig nem felelt.

Ibolya a karosszék támlájára ült és megsimogatta Pál homlokát: az forró

volt, szinte lánggal égett.

A sötét szobában mélységes csönd honolt.

– Azon gondolkodom, töprengek, – szólalt meg végre az ifju, – hogy… De

minek mondjam el? Te ezt úgy sem érted… De talán sejted… Talán érzed…

Nos hát… Egy rettenetes álom azt súgja nekem, hogy nem vagyok senkisem,

nem leszek senkisem, hogy fél-ember maradok egész életemben.

A leány megijedt és Bükköshöz simult.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Pál? Ne zaklasd magad ok nélkül

rémlátásokkal.

A fiatalember megrázta a fejét.

– Nem, nem; hiába próbálom ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, újra

és újra visszatérnek, újabb, félelmetes erővel! Ha jön a tavasz, mindig

úgy érzem, hogy ez az én tavaszom lesz, a megújhodás, a munka tavasza,

amikor nekilátok az élet megépítésének, kicsiszolásának… s aztán újra és

újra összehullok, nem alkotok semmit, nem tanulok semmit és csak rovom

az utcákat cél, értelem nélkül. Vasakarattal ülök le az asztalhoz, a

komoly könyvekhez, vagy a művészet szabályaihoz és… percek múlva már

érezem, hogy…

Megrázkódott és így szólt:

– És csak mindig a te alakodat látom magam előtt s ez mindenem az

életben, ez tölti be egész valómat.

Ibolya fáradtan nézett maga elé.

– Vagy talán csak kifogást keresek, – folytatta tovább Bükkös. – Talán

úgysem vinném semmire, ha téged nem is ismernélek és nem tünne elém

folyton karcsu alakod, arany hajad… Annyi sok féltehetség szaladgál az

utcán, a korcsmákban, az iskolákban, mindegyikben van egy kevés mag és

mégis kikelni belőlük nem tud semmi… Ez rettentő, ez utálatos, mint a

kétéltü hüllő élete, sem itt, sem ott boldogulni nem lehet: ha a

tudományhoz fordul az ember, fülében cseng a dicsőség csábító dala, ha a

lángész pályáit keresi, nincs meg benne az erő, a tehetség.

A leány letörölte könnyeit, fölkelt és halkan, de határozottan így

szólt:

– Hagyj el, Pál, hagyj el, ha szeretsz és meglátod… minden jóra fordul.

Bükkös csüggedten rázta meg fejét.

– Nem, nem, – mondta lemondással, – ezen nem lehet segíteni. Ez a lassu

pusztulás, a lassu, de biztos halál.

Az ablakhoz ment és kinézett a sötét kertbe, amelyben csöndesen mozogtak

a koromfekete gesztenyék. Aztán egyszerre visszafordult, szenvedélyesen

magához szorította Ibolyát és elkezdte magasztalni a szépségét, a

jóságát, a lelkét, megköszönte neki mindazokat a kellemes napokat,

amelyeket vele eltöltött, amelyek a lelkébe íródtak és kikivánkoztak a

szűk és sivár földi keretből.

Majd újra elhallgatott, leült a karosszékbe és maga elé bámult, tétován,

csaknem ostobán.

A leány odament hozzá és megcsókolta homlokát.

– Ez a pusztulás, – mondta Ibolya halkan. – Én is érzem, tudom, első

perctől fogva, hogy egymásra akadtunk.