A szép tavaszi reggeleket Szakáll arra használta volt föl, hogy a
kertben föl- és alájárva tanuljon.
Ő volt az első, aki a házban fölkelt s munkához látott. Százszor és
százszor sétálta körül reggeliig a kert kavicsos utait, a jogi tételeket
raktározva be mindig fogékony fejébe. Foglalatoskodását nem zavarta
senkisem, a barátságos ház lakói, az igazat megvallva, nem is nagyon
törődtek vele, hogy Szakáll már hajnalban könyvvel kezében jár-kel, nem
is irigyelték érte, de valami nagyon meg se csodálták. Csak egy lélek
volt, akiben ez az örök szorgalom és állandó munkálkodás tiszteletet
ébresztett s hónapok óta egyre nagyobb rokonszenvet keltett: a kis
Hortense.
Miután messze állott attól, amit tudásnak és komolyságnak neveznek,
lelke kétszeresen nagyra becsülte, sőt csodálta a fiatalembert, aki
merőben más volt, mint bárki a házban. Apja mindig arra tanította
Hortenset, hogy nyilt szívvel közeledjen mindenkihez; így cselekedett
Szakállal is. Föntartás nélkül bámulta szorgalmát, kitartását,
akaraterejét és ezzel együtt okos, hideg szemét, gondolkodó homlokát,
amelyet másnak, szebbnek, tartalmasabbnak látott, mint a ház többi
lakója. Szakállt senkise szerette igazában az épületben s ez még
közelebb hozta alakját Hortense szívéhez. A kis leány üldözött embert,
az elhagyottat látta benne, s úgy gondolta, hogy neki kell kipótolnia
azt a gyöngeséget, amellyel a többiek a fiatal jogásznak adósak
maradtak. Már az első perctől kezdve, hogy Szakáll elmagyarázta neki a
tudás, az iparkodás köznapi tételeit, hideg, de következetes pályáját,
rokonszenvvel fordult ez új eszmekört jelentő ember felé s ez a
ragaszkodás az idők folyamán egyre nőtt, mert Szakáll nemcsak beszélt,
hanem cselekedett is; vastürelemmel és kitartással építette élete
egyenes falait s egyre magasabban járt a fogalmak és tételek
birodalmában.
Ha Szakáll nem volt a társaságban, a többiek rendszerint gunyolódni
szoktak volt fölötte és céltáblául vették tudás-szomját, amelyet
akarnokságnak minősítettek. Hortensenek sokszor fájtak e támadások, de
nem felelt rájuk semmit, csak két érzés fejlődött ki benne révükön: az
egyik a csöndes harag azok ellen, akik szerinte méltatlanul bántották a
szegény iparkodó jogászt, a másik, ezzel kapcsolatban, a szeretet, amely
titokban, lassan, de egyre színesebben fejlődött ki lelkében Szakáll
iránt. Ezt az érzését – amely erősen hasonlított az intézeti lányok
rajongására az első professzor iránt, – senki sem sejtette, s ő maga is
alig akarta, merte tudomásul venni, még kevésbbé mások előtt
megnyilatkoztatni. Ha Szakáll beszélt, alig tudott ránézni, még a
legegyszerübb dolgokat is félszegen mondotta el s gyakran ok nélkül
zavarba jött. Csak akkor volt nyugodt, ha vacsora vagy ebéd után az úri
szobába mentek át, ott leültek, a leányok kézimunkát vettek elő, az
asszony olvasott, a fiatalember pedig egy másik sarokban a könyveket
bújta s ő néha reávethette tekintetét s elnézhette komoly homlokát,
izgatottan csillogó szemét, amely mohón, a kincskereső szívósságával,
falta a betüket. Ilyenkor úgy érezte, hogy csak ő tudja méltányolni ezt
a lenézett, kigunyolt, okos fiút s ez még egyszer, rövid idő alatt,
felül fog emelkedni valamennyiükön s akkor boldogok lehetnek, ha szóba
áll velök.
Szakáll a maga részéről keveset foglalkozott a leánnyal, csak annyit,
mint a többiekkel s nem alkotott magának képet, tulajdonképpen
Hortensenek mi a róla való véleménye? Élete keretébe a leány nem
tartozott szorosan s így csak annyit beszélt vele, amennyi éppen
szükséges volt. És Hortense sem iparkodott előre lépni, szerényen
megvonult a háttérben s csak a lelke melegsége vette állandóan körül a
fiatalembert. Látva, hogy Szakáll milyen korán kelő, a leány meghozta a
legnehezebb áldozatok egyikét, s hogy mintegy megmutassa az ifjúnak,
hogy ő komolyabb és szorgalmasabb, értékesebb a többinél, ő is már
hajnalban talpon volt. Nagyon nehezére esett ez az elhatározás, mert
azelőtt, ha lehetett, délig is aludt, de azért vitézül kiállta és
kakasszóra kiugrott az ágyból.
Szakáll egy nap éppen a fák közt bolyongott és az egyházjogot böngészte,
mikor egy női alak jelent meg a terrasz lépcsőin. A jogász eleintén oda
sem ügyelt, azt hitte, valamelyik tévedésből korábban fölkelt cseléd jár
arra, de azután megpillantva, hogy a hölgynek napernyő van a kezében és
virágos kalap a fején, érdeklődve ment közelébb.
– Ah! Hortense! – szólt egyszerre meglepve, mert alig akart rövidlátó
szemének hinni. – Ilyen korán már talpon?
– Igen, – felelt egy csöppet elvörösödve a leány, – elhatároztam, hogy
nem mulasztom el a szép tavaszi reggeleket. Kár lenne ezt az időt
átaludni.
– A reggelek bizony szépek, – felelte Szakáll, aki, jóllehet, már
hajnalban mindennap künn járt, soha még egy napfölkeltét, erdő-ébredést
meg nem figyelt. – Ilyenkor van a legnagyobb csönd és ilyenkor
legvilágosabb a fej!
Elhallgattak, Szakáll a könyv lapjait pörgette.
– Sétálni megy? – kérdezte a fiatalember.
– Igen, kigyalogolok a vasutig és onnét vissza.
A jogász biccentett fejével és így szólt:
– Az emberek nem is tudják, mit mulasztanak az alvással. Ezeket a
reggeli órákat ráadásnak kapjuk a sorstól, már mint azok, akik meg
tudjuk előzni halandó társainkat.
– Igen, – felelte Hortense, aztán egy kis csönd után a kezét nyujtotta.
– A viszontlátásra.
– A viszontlátásra, Hortense.
A leány karcsu alakja, rózsaszínü napernyője eltünt a kapu mellett.
Szakáll egy pillanatig utána nézett, aztán tovább olvasta az
egyházjogot.
A leány kisétált a fasoron át a vasutig, kíváncsian nézte el, a reggeli
gyorsvonatok hogyan robognak ki és be a parányi őrház mellett, aztán
visszafordult és hazatért. A fiatalember még ott sétált a platánok
között.
– Szép volt? – kérdezte Szakáll, aki éppen egy definiciót mormolt maga
elé.
– Szép, – mosolygott Hortense. – Ezután minden nap korán fogok kelni.
– Igen helyes, – bólintott a fiatalember és tovább sétált, ujjain
számolgatva el a Graczián előtti gyüjteményeket.
A leány egy pillanatig habozott, aztán fölment a terraszra. A szokatlan
séta jó étvágyat keltett benne s már nagyon szeretett volna reggelizni,
de látva, hogy Szakáll még csüggedetlenül sétál tovább a fák közt,
elszégyelte magát. A jogász még korábban kelt s a sétához tanult is,
mégsem éhes – mennyivel több akaraterő és önmegtartóztatás lakik ez
ifjúban! És Hortense némán türte az éhséget, bár kincset adott volna egy
darab kenyérért, s csak akkor látott a reggelihez, mikor a jogász betéve
tudta a Graczián előtti gyüjteményeket, ami pedig nem csekély dolog,
miután maga Walter már harminchét ilyet sorol föl.
Következő napon Hortense újra hajnalban kelt föl, ismét sétára indult s
újra nemes önmérsékléssel türte az éhséget. Harmadik, negyedik nap
szintén megmaradt ez állásponton, ötödik nap azonban, amint
felöltözködött és a kertbe akart indulni, rákezdett az eső. Már az
éjszaka fülledt volt a levegő és most a cifra rézcsatornák patakokban
öntötték a vizet.
Szakáll a csukott terraszon ült és a könyveit forgatta.
– Ma nincs séta, – szólt Hortensenek, mikor az szomoru arccal toppant be
a verandára. – Kár volt korán fölébredni.
– Már megszoktam a jókor való kelést, – füllentett a kis leány, pedig
nem úgy volt: mindennap teljes lelki erejére volt szüksége, hogy az
álmokat leküzdje. – Nevetek magamon, ha elgondolom, hogy azelőtt néha
délig is aludtam.
A fiatalember ránézett és nem felelt. Most vette először jobban
szemügyre a barátságos házban való tartózkodása alatt Hortenset s úgy
vélte, hogy nemcsak kedves, de szorgalmas kis lány is. Hizelgett neki a
tudat, hogy nyilván ő járt elől a jó példával, s azért egy pillanatra
megfeledkezett a tanulmányokról és tekintetét a leány karcsu termetére
függesztette.
Hortense kezébe vette az asztalon fekvő jogi könyvet.
– Ezt mind meg kell tanulni? – kérdezte a nehéz fóliánst lapozva.
– Ezt mind, – hagyta helyben Szakáll. – De ez csak egy tantárgy s talán
épp a legkönnyebb. A többi még terjedelmesebb és sokkal nehezebb.
– Az „Egyházjogtan Kézikönyve“, – olvasta el Hortense a címet. –
„Különös tekintettel a magyar állam egyházi viszonyaira…“ Ez tényleg
nagyon nehéz lehet, – tette hozzá megszeppenve a minden oldalról
feléjevillanó latin nevektől és idézetektől. – Szabad egy kicsit néznem?
– Csak tessék, kisasszony, – felelte a fiatalember pápaszemét
megtörölgetve.
Hortense lapozott, aztán találomra elkezdett olvasni:
– A honor azon megtiszteltetésben áll, melyben az egyház a kegyurat,
mint különös jótevőjét részesíti; ezen tiszteletbeli jogok között
azonban csakis a honor processionis sarkal a közönséges egyházjogon, a
többiek a patricularis jog és szokásnak folyományai és aszerint
itélendők meg, számíttatnak pedig oda 1. jus vagy honor listrae…
Nem értett belőle egy szót sem: még azt se tudta, mi az a kegyúr,
nemhogy azt, mi a honor processionis és a honor listrae… És ez csak pár
sor volt a könyvből, hát még az egész munkát betéve tudni és a latin
idézeteket megtanulni! Nagy tisztelettel nézett föl Szakállra.
– És maga… ezt mind tudja? – kérdezte félénken.
– Körülbelül mind, – bólintott a jogász, mintha azt mondaná, hogy tudja,
hány almafa van a kertben. – Próbálja fölnyitni a könyvet valahol és
kérdezzen ki.
Hortense nem akarta elhinni, az elolvasott pár sor oly titokzatosan, oly
érthetetlenül csengett fülében, hogy elképzelhetetlennek látszott, amit
a fiatalember mond. Fölnyitotta egy helyen a könyvet.
– A metropoliták külön nemei és e hatalom természete egyáltalán, –
olvasta el a fejezet címét.
Szakáll azonnal elkezdte recitálni.
– A metropolitai hatóság folyománya a pápai főnökségnek, melynek némely
jogai különféle fokozatban egyes oly egyházakra szálltak át, melyeknek
püspökei többi püspök-társaik között külön egységi gyúpontot képezvén,
lassanként azok fölé kezdtek emelkedni…
A leány szédülve nézett a fiatalemberre… Milyen más, mennyivel különb
ember ez a többinél, akik folyton csak zongoráznak, beszélgetnek,
pipáznak és semmi egyébbel nem gondolnak!
– Ez… ez nagy dolog, – mondotta végre büszkén.
Szakáll mosolygott.
– Csak szorgalom, – jegyezte meg, de azért jól esett neki az elismerés.
Az eső elállott, az égbolton már csak bárányfelhők maradtak.
– Most megyek sétálni, – szólt Hortense, még mindig megilletődve és
búcsúra nyújtotta kezét.
Szakáll egy pillanatig gondolkodott, aztán a könyv után nyúlt.
– Viszontlátásra, Hortense, – mondotta nyugodtan. – Remélem, máskor is
kihallgat?
Ezután, amikor elindult hazulról s ha visszatért, a leány pár percre
megállt a kertben s kikérdezte Szakállt. Hortense mindig elcsodálkozott
ennyi tudás és szorgalom láttára. Össze-vissza kérdezte a fiatalembert,
a könyv elejéről, végéről, de Szakállt nem lehetett megfogni, amit
egyszer a fejébe raktározott, azt a safe deposit-nél szívósabban őrizte
s nem volt az a hatalom, amely tőle elrabolta volna.
Egy szép tavaszi reggelen Szakáll így szólt a sétára induló leányhoz:
– Kedvem volna ma egy kissé sétálni. Megengedi, hogy elkísérjem?
– Szívesen, – felelt Hortense kifeszítve ernyőjét. – Kimehetünk a
Rákosig.
– Helyes, veszem a kalapomat és megyünk.
Elindultak végig a virágos köröndön, ki a jegenyefasoron át a vasuti
töltésnek, ahol a fővárosi élet már befejeződött s csak veteményes
kertek és apró nyaralók következtek. Ember csak kevés járt erre, azonban
a kertekben ingujjas napszámosok dolgoztak, kalapáltak, javítgattak, a
kerítéseket mázolták. A vasuti sorompónál pár percig várakozniok
kellett, most száguldott át a délről jövő gyorsvonat.
– Még nem is jártam erre, – szólt Szakáll, szorgosan véve szemügyre
mindent. – Érdekes, milyen közel van ide a város és mégis milyen más,
mennyivel természetesebb erre minden. Még virágokat is lehet látni.
– Várjon, majd künn a Rákosnál. Oh! Mennyi nefelejts van a partján!
– Az messze van még?
– Csak jőjjön és ne féljen.
Szakáll nevetett, hosszu idők óta talán először.
– Nem félek, – szólt, – eleget gyakorlom magam a járásban.
Kíváncsian nézegetett körül a salátás földek közt és így folytatta:
– Ezeknek a telkeknek rövid idő alatt nagy értékük lesz. A főváros
közvetlen közelében fekszenek, meghatározott útvonal mellett; biztos,
hogy a város erre fog terjeszkedni. Ha az embernek pénze volna, szépen
kereshetne mellette.
– De miért terjeszkedne erre a város? – kérdezte Hortense.
– Mert máshova nincs útja. A víz mellett, mint évszázados tapasztalat
mutatja, egy város se akar elhuzódni. Ez olyan atavisztikus félelem,
mint a hogy a ló még ma is menekülni próbál, ha valami zaj vagy
ismeretlen tárgy megriasztja; mint az őserdőben, ahol a futással
kikerülte a párducot vagy a kigyót; hm. Az emberek azt hiszik, hogy a
víz elöntheti őket, ma, a legtökéletesebb vízművi védekezések idejében…
A bika még ma is rátámad a piros színre, mert évezredek előtt az erdőben
ez a szín a tigrist jelentette neki. Nos. Mi sem tudjuk magunkat egészen
emancipálni az őskori érzések és félelmek alól és ezért a városok a
folyókkal ellenkező irányban terjeszkednek, vagyis errefelé, ahol most
járunk. Pest a Dunapart mellett ma is még csak annyi területet foglal
el, mint száz év előtt.
– A maga figyelme mindenre kiterjed, Péter, – szólt a fiatal leány. – Én
azt hiszem, magából egyszer nagyon híres ember lesz.
– Oh, hol vagyok én attól? Én csak a kötelességemet akarom teljesíteni.
Azért, hogy tanulok, még nincs jogom várni, hogy kiváltságos sors jut
osztályrészemül. Mások is iparkodnak és tökéletesitik magukat, ha ezek
mind híres emberekké válnának, szűk lenne Magyarország a nagy emberek
számára.
Hortense megrázta a fejét.
– Nem, higyje el, maga más, maga különb, mint a többi ember: okosabb,
erélyesebb, egyenesebb… és bizonyosan boldogulni is fog.
Egy ideig hallgattak, aztán a leány így szólt:
– És akkor biztosan elfelejt majd bennünket.
Szakáll tiltakozott.
– Hogy tételezheti föl? És miért? Az emlékezetem nem olyan rossz.
– Az sokszor nem az emlékezőtehetségtől függ, – felelt a kis leány
elhatározással. – Sok ember büszkévé lesz, gőgössé és nem akarja, hogy
eszébe jussanak azok, akikre nincs szüksége, akik kicsinyek, akik… akik…
– Nos, akik?
A leány nem fejezte be a mondatot.
Lassan kiértek a Rákoshoz. Itt már faluvá vedlett a főváros: a
homokbuckákba csak egy-egy kunyhó, ócska csárda ékelődött, a patak medre
fölött ütött-kopott híd húzódott el. A part mellett egypár szomoru fűz
álldogált és csöndesen nézte, hogyan szaladnak el a habok a lecsüngő
ágak közt. Egy helyen vízáradásos terület volt, abban száz és száz béka
kuruttyolt.
– Mennyi béka! – szólt Szakáll meglepődve.
– Nézze a nefelejtseket, – mutatott Hortense egy fák közé zárt helyre, –
csupa kékség végig a part!
– Csakugyan, – hagyta helyben a fiatalember. – Úgylátszik, nem kellenek
senkinek.
Hortense leszaladt a víz mellé és teleszedte a napernyőjét mosolygó
nefelejtsekkel, aztán kettőt-hármat összekötött egy fűszállal és Szakáll
gomblyukába tűzte.
– Legalább nem sétált hiába, – mondta, és ami még levél, elmorzsolódott
virág a kezében maradt, azt a vízbe dobta és gyerekes örömmel nézte,
hogy úszik lefelé.
Reggeli ideje volt, mikor visszaértek a barátságos házba.
Ezek a séták később gyakrabban megismétlődtek. A ligetet és annak minden
zúgát Hortense jól ösmerte, s mintegy csöndes megállapodásként sorra
mutatta be barátjának. Egyszer kisétáltak a zöld lombok közé ékelt
lövöldébe, ahonnét vasárnaponkint nagy puskadurrogás hallatszott, aztán
a kavicsbányákhoz, amelyeknek apró köveit hosszu, fekete vonatok
cipelték be a városba, majd a Páskál-malmot csodálták meg, ezt a
várszerü ócska szerkezetet, amely boldog nembánomsággal élte világát,
mintha alig puskalövésnyire tőle nem gőzmalmok hengerei, küllői alkotnák
meg a lisztet, – más napokon kivonultak a vasúti töltésre, s onnét
nézték, hogyan gyakorlatoznak a katonák, sőt egyszer Palotáig is
elmerészkedtek és útközben kóbor oláhokkal találkoztak, akik
tiszteletükre megtáncoltatták a medvéjüket.
Szakáll lassanként megszokta, hogy a délelőttjét Hortense-zal töltse el
s szinte megkívánta társaságát. A fiatalembernek tetszett az a
tisztelet, mellyel a leány reá és akaraterejére fölnézett; az első
kapocs, amely benne kifejlődött, mint sok más, hasonló esetben: a
hiúságé volt. Később a megszokás fejlesztette benne e viszonyt, s
hozzájárult az a mindenkit megérintő tudat, ha van valakink, aki életünk
iránt érdeklődik és sorsunkat a szívén viseli. Mikor reggel lement a
kertbe, a leány már várt reá, ha este a dohányzóban ült és éjfélig,
gyakran azon túl is, a könyveket bújta, Hortense hűségesen kitartott
mellette és bár a kisleány szeme majd leragadt és alig beszéltek
egymással tíz szót, mégis addig ébren maradt, míg Szakáll be nem fejezte
tanulmányait. A fiatalember nem hozott hasonló áldozatokat, ő inkább
csak engedte, hogy szeressék, hogy gondját viseljék s megelégedett vele,
hogy ez kellemes érzést ébreszt benne. Önző természet volt, aki mindent
a maga és a célszerűség szempontjából fogott föl és világért túl nem
lépte volna e határokat. Hortense volt az első élő lény, akivel, hogy
úgy mondjuk, fényüzésből beszélt, aki bizonyos szórakozást jelentett
neki, aki nem volt számára kenyér és víz, levegő, vagy az élet
fönntartásához szükséges más cikk, hanem szines virág, amelyet csak
azért teszünk az íróasztalunkra, mert üde és illatos: egyéb hasznunk nem
lehet belőle, minthogy a szép és a kellemes hangulatát ébreszti bennünk.
Ez az új tényező egy ideig föl tudta kelteni érdeklődését és lekötötte a
gondolatait. Annyi sok száraz betü után jól esett egy kis életet, egy
csöpp színt látnia, éreznie, hogy tudásán kívül is lakik benne valami,
ami értékessé, színessé, kellemessé teszi az életét.
Anélkül, hogy mélyebbreható gondolatokkal foglalkozott volna, átengedte
magát ennek a jóleső hangulatnak és megfürdött abban a melegben, melyet
a leány szeretete feléje sugárzott. Ezek a kellemes percek nem kivántak
lelki áldozatot, sem meg nem rázkódtatták, sem örvénnyel nem
fenyegették; kár lett volna vakon elmenni mellettük.
Hortense gyakran maga is érezte, hogy Szakáll lelkében nem tud maradandó
emléket állítani s ez elszomorította. Ilyenkor csöndesen félrevonult, de
nem lázadt föl a sors ellen, úgy érezte, hogy ennek így kell lennie:
némely ember osztályrésze a szenvedés, s mentől jobban tiltakozik
ellene, annyival inkább rabjává válik. A bánat országába Szakáll nem
követte el, s az egész házban csak egy ember volt, aki meg tudta érteni,
hogy szenved: ez Kelemen volt. Ő látta, hogy a kis leány szíve gyakran
vergődik kétségek között, remeg s ez mindig elszomorította. A szerelem,
amely első perctől fogva lelkében a leány iránt fölébredt, nem veszett
ki belőle s ezt a megismétlődő bánatos képek, a szenvedés rajzai még
csak fokozták.
Egy napon Kelemen a kert egyik padján találta Hortenset, aki a lombok
közt, mozdulatlanul, lehunyt szempillákkal ült. A leánynak ez volt a
kedves helye, ahol elrejtve, meg nem zavarva engedhette át magát csöndes
szerelmes gondolatainak, amelyeknek még fájdalma is édes volt. A
fiatalember odalépett melléje és halkan reászólt:
– Hortense.
A leány megrezzent és rávetette ijedt tekintetét, majd ideges pir
szaladt végig még az imént sápadt ábrázatán. Érezte, hogy Kelemen a
szívébe látott s ez keserüséggel és haraggal töltötte el, mert lelke
érzéseit a saját szentélyének tartotta, ahová idegennek nem volt joga
belépni.
– Mit kíván? – kérdezte tekintetét elfordítva a fiatalembertől.
Kelemen szavakat keresett.
– Hortense, – szólt tétován, – én érzem, látom, hogy ön… szenved. Az
arcára van írva, minden mozdulata elárulja. Az ön lelke…
A leány fölállott, szemében a harag könnycseppje csillant meg.
– Ne bántsa az én lelkemet, – szólt hidegen. – Én sem bántom a másét.
– Ne magyarázzon félre, – folytatta a fiatalember szégyenkezve, – nem
akarok kíméletlen lenni, nem akarok a belső életébe avatkozni, én, én
együtt érzek önnel és…
Hortense sóhajtott és kezet nyújtott Kelemennek.
– Ha velem érez, – szólt megbánva ridegségét, – akkor ne bántson… és
maradjon jóbarátom. Isten vele, – tette hozzá csöndesen.
A szegény fiu megalázva, összetörve ott állt még egy percig, nem tudott
mit mondani. Hortense lassan fölment a házba és leült az ablak mellé,
ahová a közeledő nyár minden pompája: szinek, illatok, hangulatok
verődtek be.
Kelemen nem tudta, mit csináljon, a szíve sajgott és a fejében
kalapácsok dolgoztak, amelyek összetörték önérzetét és apró, nevetséges,
ügyefogyott embert alkottak belőle, aki fölött egy szárnylegyintéssel
tért napirendre a sors. Ott állott a maga tehetetlenségében,
lealázottságában, végtelen szegénységében, amely senkit nem érdekelt e
földtekén. Az a láng, amelyről azt hitte, hogy életét meg fogja
világítani és föl fogja melegíteni, eltünt, kihunyt s ami reá várt, az a
rideg, fanyar éjszaka volt, telve némasággal és ürességgel. És mindez
égzengés, földindulás nélkül intéződött el, mint a legapróbb
macskakölyök pusztulása, mint egy magától értetődő hétköznapi dolog,
amely egy hangyának az útját sem változtatja meg.
Ott állt, tétován, még egy félóráig a vidám sárgarigók, a buján illatozó
virágok közt és olyan kábult volt, hogy csak nagysokára találta meg a
kalapját és a sétabotját.
– Hova lett Kelemen? – kérdezte ebédnél Farkas.
Senkise tudott választ adni, Kelemen eltünt, elveszett és többé a
barátságos házba nem vetődött el.