A gazdag főváros szegény tavasza a küszöbön állott.
Míg künt a duzzadó vetések közt enyhe fuvallatu, kóbor szellő bolyongott
s a föld fűszeres friss szaga terjedt, a város csak azzal jelezte a
kikeletet, hogy a házak tetején fekvő hó olvadni kezdett s a járdákról a
házmesterek fagyos esővizet sepertek el. Néha-néha megzördült egy
gázlámpa üvege is, mutatva, hogy szél jár az utcákon s itt-ott
fölbukkantak az ibolyát árusító öreg asszonyok, de egyébként még téli
volt a kép, az emberek prémes kabátokban jártak, a konfortáblisok
állomása előtt még dülöngő hó-emberek ácsorogtak és a szenes kocsik
lassan döcögtek végig a tereken. Még a rendőrök se változtak át tavaszi
alakokká: nagy köpönyegekben ácsorogtak az utcasarkokon s a gesztenyés
kofák is szilárdan védték birodalmukat. Mindössze egy kávéháznál
kísérelte meg a tüzi-legény, hogy az oleandereket kirakja az utcára, de
a gazda azonnal közbelépett.
Kelemen ama kevesek közé tartozott, akik a városban a füstszag és csatak
dacára a tavasz jöttél érezték. Ő már szögre akasztotta a nagykabátját s
könnyü felöltőben csavargott, sőt még azt se gombolta be, hanem boldogan
türte, hogy a kikelet meleg szellője átjárja testét. Már régen várta a
tavaszt s első hírnökei láttára valósággal láz fogta el. Fiatalember
volt, akit a sors kedéllyel és érzéssel ajándékozott meg s így lelkén a
tavaszi sejtelmek teljes erejükkel, hol szilaj indulattal, hol zsongó
ábrándokkal futottak végig. A tavasz nála esemény volt, a reménység és a
boldogság korszaka, egy csodálatos, isteni ajándék, amely kétszeresen
becses, mert csak kevesen tudják megérteni és élvezni. Ő e választottak
közé tartozott: a szeme, a tüdeje, a lelke érezte azt a hatalmas
lehelletet, mely mindent fölfrissített, új életre keltett és a tél
bágyadt színhatásai után a világot egy új hangulat százárnyalatu
művészetével színezte, edzette meg. A sajátságos világítás, az új szinek
egyenesen a lelkébe világítottak, hatoltak, úgy érezte, mintha ünnepnap
volna, a templomokban harangok zúgnának és a levegőben az áhitat hírnöke
szálldogálna. Tudta, hogy mindez csak káprázat, de egy szép és nemes
álom, azért föntartás nélkül engedte át magát hatásának, amely
megmozdította a szívét s annak minden hangulatát.
Ebéd után a nap még jobban kisütött, az égbolton bárányfelhők csillogtak
s a Farkas-család sétára indult a liget felé, ahol már egy-két
léggömbárus is szerencsét próbált, sőt a tavon csónakáztak is, jóllehet
a jég alighogy elolvadt. Farkas úgy vélte, hogy ezt a szép délutánt ki
kell használni s azért mindjárt ebéd után nekiláttak, hogy a friss
levegőre kerüljenek. A lányok előszedték világos tavaszi kabátaikat,
Laura asszony pedig ibolyavirágos kalapot tett a fejére.
– Maga mért nem készülődik? – fordult Hortense Szakáll felé, aki a
sarok-ablakból nézte a hóvizes kertet.
A fiatalember megrázta a fejét.
– Nekem dolgom van, holnap kollokválok, Hortense. Akárhogy is sajnálom,
itthon kell maradnom.
– Oh, hiszen eleget tud már, – ellenkezett durcásan a leány. – Jőjjön
velünk…
Szakáll elgondolkodott egy pillanatig, aztán kiindult a kalapját
megkeresni. Az ajtóig eljutott, de itt eszébe jutott valami,
visszafordult s így szólt:
– Nem, sajnos, nem lehetséges… Még egy fontos kérdést kell megtanulnom.
Nagyon sajnálom, Hortense, de nem lehet, nem tudok másképp elkészülni,
minthogy a mai délutánt a könyveim közt töltöm. Igazán sajnálom, – tette
hozzá elhatározottan.
A leány arca kigyúlt egy percre, aztán Hortense összeharapta ajkát.
– Gyerünk már! gyerünk! – sürgette az ügyvéd a társaságot.
– Jó útat kívánok, – szólt Szakáll nyugodtan és fölballagott az
emeletre, ahol már várták a könyvek és jegyzetek.
A kirándulók elindultak és a sarkon jobbra fordulva a tó felé tartottak.
A tavasz itt még gyöngécske volt: a hattyúk gyanakodva álltak a part
szélén, odább egy mázoló föstötte be zöld színüre a padokat. A
korcsolyázó-épület még föl volt szerelve villamos lámpákkal és a partra
tolt szánkókkal.
Farkas és az asszony elől haladtak, utánuk Kelemen és Hortense, végül
Bükkös és Ibolya. Bükköst a tavasz nem ihlette meg olyan gyöngédséggel,
mint Kelement, hanem valósággal fölvillanyozta és fanatizálta. Tele
tüdővel szívta magába a friss légáramlatot s úgy érezte, hogy új emberré
vált, új érzésekkel, új erővel. A szavak szinte ritmikusan szaladtak
ajkáról és szónokká tették; úgy sejtette, hogy most valami rendkívüli
dologra volna képes. Ez a hangulat évek óta minden tavasszal elfogta; a
bárányfelhős égbolt ilyenkor diadalívnek tetszett, amelyen keresztül a
dicsőség mezeire fog eljutni. Lelke, agya tele volt képekkel, akarattal,
tervekkel s úgy vélte, hogy minden, amire gondol, könnyen elérhető e
földön minden tehetséges embernek. Annyi ötlet cikkázott ilyenkor fején
át, hogy szinte nem volt képes valamennyiöket prózára füzni s csak
engedte, hogy átszáguldjanak és megtermékenyítsék lelkét, de egyiket se
zárta kalitba. Az az öröm, hogy szíve mindenre hangot ád, nagyobb volt,
mint a vágy, hogy ez álmokat a való életbe átvigye: ez már sablón volt,
amely nem egyezett meg jelleme alapvonásaival. Megelégedett vele, hogy
önmagának alkosson, fössön képeket, írjon regényeket, zenésítsen meg
érzéseket, a fizikai kivitel elkedvetlenítette, terveit meg is
tompította. Ha tavasszal úgy érezte, hogy a rügyező fák közt diadalmasan
tudná elénekelni a természet eddig meg nem írt románcát, amikor hazament
és zongorához ült, a szinek, a dallamok elszálltak lelkéből s munkája
nem tudta kielégíteni. Eh! majd holnap! gondolta magában ellökve a
száraz tollat. Fázott a gépies munkától, a szellem hivatalnoki
teendőitől és csak szívta magába a szineket, de nem adta vissza a
világnak. És azalatt elmúlt a tavasz, jött a nyár, a rideg ősz s a sok
szép kikeleti terv elmállott, elpusztult, megkopott. Ilyenkor csüggedés
fogta el, érezte, hogy csak féltehetség, amelynek nincs meg az
alkotáshoz való ereje, szorgalma, ügyessége s jövőjére gondolva borus
sejtelmek fogták el… De ha új tavasz köszöntött be, szíve új reményekkel
telt meg, a nap ismét a lelke közepébe világított s a bárányfelhős
husvéti égbolt diadalivnek tetszett, amely a dicsőség mezői felé
vezetett. Pillanat alatt elfeledett mindent, a tört reményeket, a meddő
kísérleteket s hitte, megesküdött volna rá, hogy övé az élet, a jövő, a
mámor és a diadal.
Bár érezte, hogy ez az évenkint ismétlődő káprázat nem vall tökéletes
jellemre, nyíltszívüen elmondott mindent Ibolyának, úgy ahogy volt,
ahogy a lelkén átviharzott kétségbeeséssel, örömmel, vereséggel,
föltámadással együtt. A leány idegesen hallgatta a fiatalember beszédét,
amely rapszódikus ugrásokkal sietett egyik tárgyról a másikra, ahogy a
tavasszal visszatért fecske boldog és következetlen örömmel száguld
egyik helyről a másikra, ahová az elmúlt nyár emlékei elvezetik. Bükkös
e derült napon újra csak megrészegedett a levegőtől, szépnek vallotta a
piszkos tavat, a sárga levelekkel borított szigetet, a Stefánia-út
platánjait s mikor a kis fenyvest megpillantotta, amely örökzöld
fényével csöndesen, szerényen mosolygott reá, csaknem könny szaladt a
szemébe.
– Beh szép mindez, – szólt nevetve. – Be szép az élet! Milyen rideg a
sír éjszakája! Van-e szebb költemény a tavasznál? Van-e zordabb az
elmulásnál? Csakhogy véget ért a tél, ez a nagyképü ócska, fehér
semmiség, ez a tehetetlen fenség, ez a színtelen, szagtalan virág, amely
nem termékenyedik és nem termékenyít! Isten veled te papiros-Herkules,
Isten veled olcsó színhatás!
És míg Bükkös pálcát tört a tél fölött, amely nem tudta tettre hangolni
s megbénította erejét, Ibolyának eszébe jutott az a rajongás, amellyel
Bükkös annak idején a havas világ, a hangulatos csönd felé fordult,
mikor a kert fehér keretbe ékelődött s a barátságos ház, mintha cukorból
volna kifaragva, ragyogott a tar fák között… Bükkös akkor – alig pár
napja – Tschaikovskyt és Grieget zongorázta s egy ködös álomvilág
birodalmában járt, míg most egyszerre megtagadta ez országot, s viharos
érzésekkel köszöntötte a kikeletet. Milyen szilajság és
következetlenség!… És mintha a környezet is hozzá akart volna simulni az
új fölfogáshoz, egy villa nyitott ablakából zongora-hangok hallatszottak
ki, valaki a Gounod féktelenül csapongó, illatterhes tavaszi dalát
játszotta.
– Hallgassa csak! – szólt Bükkös megfogva Ibolya karját. – A tavaszi
dal!
Megálltak és magukba szívták a hangokat, amelyek ifjúságot, szerelmet,
napsugarat, boldog könnyelműséget hirdettek, míg a zongoraszó véget nem
ért. Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Bükkös a leány
szemébe nézett. Ibolya arcán könnycsepp szaladt végig. Érezte, hogy ő is
megfeledkezett már a télről, a fehér képekről, s eldobva magától a jeges
világot, repeső szívvel fordul a tavasz felé s érezte, hogy éppen olyan
következetlen, annyira a hangulatoknak alárendelt lény, mint az ifju, s
az a tudat, hogy egy erényeiben, hibáiban vele annyira egyenlő lélekre
talált, mint már annyiszor, megindította, csaknem elszomorította. Tovább
akart menni, de Bükkös újra megérintette karját, maradásra késztette és
elragadtatással, kipirulva nézett a leányra, az arcán végigfutó
könnycseppre és úgy vélte, hogy egy nagy, szép, puha virág áll előtte,
amely minden ízében visszasugározza a tavasz minden képét: a gyors
ébredést, a szilaj erőt és a néma, bánatos megadást, a szenvedélyes
viharokat és a szomoru naplementéket, a feltörő reményeket és a tudatot,
hogy mindez csak rövid ideig tart és minden szellőjével, illatával,
harmatával napok múlva újra eltünik… Nem tudta, nem gondolkodott
fölötte, hogy szerette-e, ismerte-e eddig ezt a lányt, de most valami
rájaparancsolta, hogy szép, mindenek fölött álló és belevilágít a szíve
kellő közepébe, mint egy napsütötte réten álló, ibolyaszínvirágos
tavaszi gyümölcsfa.
– Szeretlek, – mondotta fejét meghajtva Ibolya előtt és meg volt róla
győződve, hogy amit mond, az mélységes igazság és meg kellene halnia, ha
el nem mondhatja.
A leány nem felelt, elsápadt, aztán csöndesen tovább indult.
– Tudom, hogy szeretsz, – mondotta a fiatalember most már határozottan,
büszkén. – És tudod, hogy én is szeretlek!
Ibolya aggódva fordította sápadt arcát Bükkös felé. Az már nem beszélt:
a lassan letünő nap sugaraiba nézett és fejét magasra emelte, mintha föl
akarná venni a harcot az egész világgal. A leány megborzongott, mikor a
tetőtől talpig aranyba burkolt férfira pillantott, aki átszellemült
arcvonásokkal, csillogó szemmel haladt előre.
Csöndben mentek tova a kopasz fák között s lassan utólérték szüleiket.
Az ügyvéd boldogan szivarozva sétált a szép asszony oldalán, aki
kíváncsian nézegette az itt-ott felbukkanó fiakkereket, amelyek tavaszra
éhes fővárosiakat szállítottak a Stefánia-útra. Hortense némán haladt
Kelemen mellett, aki érezte, hogy kikívánkozik belőle valami, de amint a
leány panaszos, fáradt arcára nézett, szólásra kész ajka ismét
lezáródott. Amit Hortense iránt az első pillanattól fogva érzett, azt
mind el akarta mondani ezen a verőfényes napon, de egy benső érzés azt
súgta neki, hogy helytelenül cselekednék s a leány mozdulatlan
tekintetét látva, ez a sejtelme még jobban megerősödött. A szíve
tiltakozott a lemondás ellen, de az agy nem hagyta magát leigázni s
mentől többet kémlelte az ifju Hortense arcát, annál jobban komorodott
el s végül, bár egy szót sem váltottak róla, tisztán érezte, hogy
dőreséget tervezett s az út, amelyen megindulni készül, csak a kietlen
végtelenbe, a reménytelenség mesgyéi felé vezet.
A nap már letünt a sovány gesztenyefák mögött s újra fagyos szellő
kerekedett, amely hazakergette a léggömb-kereskedőket és nyitott
fiakkereket.
– Uzsonnázzunk meg idekint, – ajánlotta Farkas, egy nyári kávéházra
mutatva, amelynek csukott kioszk-épületében egy-két pincér ácsorgott. –
Nincs ellenére, Laura?
– Ha a lányoknak is kedvük van, – bólintott a szép asszony, aki felé
éppen akkor köszönt egy hazafelé hajtató miniszter.
Befordultak a rácsos kapun s végigmentek a frissen mázolt asztalok közt
a svájci ízlésü ház felé. A nagy ablaktáblák mögött csak néhány vendég
olvasott ujságot.
Mikor az ajtóhoz értek, Ibolya hirtelen odafordult Bükköshöz és halkan,
de izgatottan megszólalt:
– Ne tegyen szerencsétlenné, arra az egyre kérem.
A fiatalember ránézett és megdöbbent a leány ijedt, zavaros
tekintetétől, amely mintha messziről, egy bánatteli világból szállott
volna hozzá.
– Nem, nem, – felelte nyugtalanul. – Hogy gondolhat ilyet?