Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru
temetésről kell megemlékeznie.
…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének
is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok,
ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis
magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben.
Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi
magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a
dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már
próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti
Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz
papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első
matematikusa.
Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában,
mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az
ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki
tiltja meg, hogy _Bölcs Antalnál_ ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a
Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón.
Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót.
Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs
Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban,
csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm
édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó
folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám:
mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő
leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné.
Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem,
egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött,
virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony
iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig.
Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött –
és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden
betüje közt az _a_ betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy
névvel, amelyben kétszer fordul elő az _a_. Persze, ékezet volt rajta…
Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.
Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne
látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen
emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi
Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az
első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás
félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy
csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a
temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én _hallottam_ az
ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról
sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból
isszuk azt“.
Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja
örökké bú maradt.
…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan
jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A
szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe
kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi
világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája,
megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal
körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei
vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a
szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően
fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám
olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a
gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt
sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az
anyai szivnek a _Fekete kenyér_, a _Kis lak áll a nagy Duna mentében_,
meg az _István öcsémhez_. De tetszik az _Anyám tyukja_ is, meg a _Szeget
szeggel_: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a
gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik,
mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom
édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám
ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát,
csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik
az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?
Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert
itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel
indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy
Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az
envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes,
gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy
halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant
testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület.
Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét
ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a
leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp.
Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a
jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a _szivével_ lát?
– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával
menni, amikor legációba ment!
– Velem? nézett rám megütődve.
– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.
– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.
– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.
Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben
ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is,
meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg
párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is
kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent
vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a
szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb
virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg
– ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint
az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő
némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely
deresedő fejjel csendül dallá:
Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg.
Nem tud betelni a lelkem veled!
Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.
De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, _ők_ nem látnak
semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze,
mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e
vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy
szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.
Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak,
érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:
– Ugy-e, nem szeret?
Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:
– Nem.
– Nem is fog szeretni soha?
– Nem.
– Gyülöl, ugy-e?
– Gyülöllek.
– _Hát akkor csókolj meg!_
Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.
De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan,
csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra
kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.
Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:
– Holnap elmegy, ugy-e, el?
– El.
– Vissza sem jön, ugy-e, nem?
– Nem.
– És elfelejt, ugy-e, el?
– El.
– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?
– Nem.
– _Hát akkor csókolj meg!_
És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is
halkan, csendesen…
*
„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a
nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó
kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám
lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár.
Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten
tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél
volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…
A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele.
Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a
kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett
történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem
válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem.
Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a
professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem
tudják belőle kicsikarni.
– Mi történt magával?
– Beteg?
– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő
diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?
Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi
prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán
a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!
Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő
belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré
vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu,
halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők
nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik.
Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.
Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a
kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a
szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza
találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza?
Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A
könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat
sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom
Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az
esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet
ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak:
Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány
nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az
aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra
harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a
feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem
nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a
gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza,
rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A
diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán
három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott
találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott
betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék
haza, adják vissza…
– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy
Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha
ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott
Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.
– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e,
nem? Nohát.
De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a
nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös,
rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez
igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S
felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás!
Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám
beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám
szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.
De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott
belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü
sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá
állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még
aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban
jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan
felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e
ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…
Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a
diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet
nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán
ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák
kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!
Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány
barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik.
Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük
jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem
akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta
Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása,
hogy lássa: alszik-e vagy ir még.
Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing
széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü
pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.
Ádám szivenlőtte magát.
Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!
– Meglőtte magát!
– Hol? Hol?
– Az üres szobában!
Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én
maradok meg – Leopold, az árva Leopold.
– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.
– Nem, nem!
Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni
nem merem.
Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy
lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek,
be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig
olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek
a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak
egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta
Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a
szivem – hozzá lőttem.
Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s
egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan
koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.
Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok
hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.
Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli
szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó
héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te
szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a
gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!
Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme
sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul,
bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a
falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt
katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja.
Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó,
hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig
repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a
dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám
meghalt!
Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik,
élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s
vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem
lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni
készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: _Megcsalt! Megcsalt!_
Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve
támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!
Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult
fejü öreg ember kitöréseit:
– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!
– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s
a szemfedőt.
– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!
Odajön a rektorprofesszor:
– Mi ez? Mi ez?
– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.
De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:
– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel.
Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!
– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta.
Isten elvette –
– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette
el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte!
Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!
– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!
Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal
vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána.
Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó!
Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!
…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium
bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az
apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre
sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll.
Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy
csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet
kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.
*
Benkő Dánielnek, az _egyszerü szántó-vető embernek_ igaza volt: őt a fia
megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a
számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény
városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem,
majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz
feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd
kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol
visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld,
az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet,
ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül,
hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal
finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a _familia
dicsőségeért_ nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia
el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az
az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli
fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.
Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a
fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá.
Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab
földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak,
ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő
fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi
ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s
végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával
karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü,
sima uton haladó lelke hogy értse meg?
Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt
apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut,
aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő
Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje
rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be
sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről
bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel
sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri
leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még
nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl
vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot!
Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a
levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat
„klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha
senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem
látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan
mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol
olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme
közé kacag.
Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni:
össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a
vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S
hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz
azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem
tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri
végiggondolni – nincs más menekvés: a halál.
Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s _a mi lesz_-t
végiggondolni nem tudja, nem meri…
Benkő Ádámnak meg kellett halnia.
*
A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is
elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos
természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a
matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás
előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a
cédulát.
– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához
huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.
Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat –
Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak
négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket
s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még
inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném
azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.
De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős
legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben,
nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki
előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa
teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe
palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de
amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően
felháborodik:
Mit akar a vén liba?
Mars vissza a putriba!
Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk
tovább) – mire megvénülünk!
…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit
gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy
legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten
jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa
szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju
életét.
Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.
– Mi bajod?
– Ég a _mellem_, mint az égő katlan.
Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető
székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?)
leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a
mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.
Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni _mellégés_ mián, nem izlik az
étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az
orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé.
Antalnak már nemcsak a _melle_, de a feje is ég, valósággal lángol.
Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.
– Láttam.
– Milyen?
– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.
Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett
volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem
zavarja.
Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan
a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem
engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak
orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja
van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai
vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy
kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali
hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az
uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is
alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül
melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal
előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a
disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva
várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már
ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy
csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a
szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel
korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a
lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron,
egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács
kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint
minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak:
az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó
szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg
asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy,
fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám,
lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak
édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!
Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de
összeszedi magát, s köszön a mostohának: _Isten áldja meg, anyó_. Az is
köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az
ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra
menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác
garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a
bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott
a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg
van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából
cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be
Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud
felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje
telepedik a tyukszemü Laji.
Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut
a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig
néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés
egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a
fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a
melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem
kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén
örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez
az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen
igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha
fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.
Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától
megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren.
Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják
megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró
hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is
kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg
nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.
– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.
Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?
Mondom szomoruan:
– Anti beteg, erősen beteg.
– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.
Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe
kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll.
Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a
patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a
havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy
fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány
óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már
sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat,
amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz
majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre
kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd
lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes,
szép ifjuságom!
De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára
leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor
áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól.
Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja
hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu,
nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja,
édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a
kapu bedöndül utánunk.
Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a
padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi
élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi
lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak
megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól,
hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett
egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret,
szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős
turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó
nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s
lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni,
lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le
magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de
kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok,
senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több
szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris,
London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek
sincs vize.
Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser,
alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és
sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?
– Van, – mondják a diákok.
Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a
szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.
Mondja a doktor:
– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.
– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.
– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.
– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel
is kettő: ez a szokás itt.
Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az
ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez
lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket
maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az
érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a
szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a
fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén,
Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a
barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket,
az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas,
rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az
öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort
hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – –
Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja
s végre kinyögi:
– Ejnye, ejnye…
– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja
tovább az összemarkolt edénycsomót.
– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna,
tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon,
felpattanok a szekérre edényt adogatni.
Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak
ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?
Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert
az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója…
Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi,
nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:
– Ugy-e, nem hal meg?
– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.
– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?
– Ne, ne, ne!
– Jó, no, nem küldöm.
Következik hosszu hallgatás.
– Hol fáj?
Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.
– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.
– Bizonyosan meg.
– Feketekávét hozassak-e?
Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:
– Megrakták-e a szekeret?
– Meg.
– Kár beromlani Oláhországba.
– Mért, te?
– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.
– Fene egye meg, aki kitalálta!
Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De
megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott
szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem
szekéren hal meg.
– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.
Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis
bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza,
hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia
kezét:
– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?
– Jobban.
Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.
– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés
természete van az apámnak?
– _Erősen_ szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.
– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.
– Ne beszélj bolondot!
– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt
maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak
engem szeret…
Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába,
ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján,
nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát
követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten
sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból
hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten
folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel
az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is
öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy
katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól,
attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A
„diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott
meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az _Idő_.
S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő
álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam
meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot:
meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal.
Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit
ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt,
amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott
hagyta.
Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét.
Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e
el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.
– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város
végén várakoztam.
– Meg.
– Igazán?
– Igazán.
Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta
kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen
alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése
után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a
legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka,
Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a _sirató_ asszony. Őt hozták el a
mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van
kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán
nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos
bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának,
szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az
asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem
is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!
– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis
meghalál, jajajaj!
– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.
Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István
gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan,
nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek,
amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak,
könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi
legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek
a szavak is:
– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.
Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony
marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó,
lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!
Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a
szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a
lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy
megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az
öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész
nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium
poétája mondja majd a búcsuztatót.
S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre
megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi
dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska
bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a
vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a
megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s
jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a
bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a
fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki
nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató
versét, el is szavallotta.
Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami
ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között.
Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta
remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál
István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az
emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján
született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi
temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg
embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette,
kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a
szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével,
neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én
vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki
fiának az a szép temetése volt.
A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.
Ádám után Antal – egyedül maradtam.