Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem
szabadultak fel.
…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs
itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A
hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel
nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka
elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél
velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni
a könyvekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a
franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.
Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az
okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár
sokáig.
– Mi bánt, fiam?
– Semmi, édesanyám.
Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az
okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet erőszakolok
magamra:
– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.
De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a
szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:
– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!
Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon
templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy
rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő
hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az
uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes
vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte
a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle
– tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld
helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében.
Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással:
van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még
csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini
egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német
könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth
„csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben!
Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi
járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának
hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik
Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap
hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s
ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék
oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a
papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem.
Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha
szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk
üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert
visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli
estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen
szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de
közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál
többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a
Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a
lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint
út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem
kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a
kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk,
mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják,
hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után
huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett,
iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a
szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka
fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a
hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a
fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért
ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez,
azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi
„fejér“ és „fekete“ magyarok.[12] Itt a feredő körül legelésznek a
tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez,
hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket
is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek?
[12] A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a
nagybaconi őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik
partján a fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le.
Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is
mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és
kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az
erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan
elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok
szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe.
Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a
Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a
korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég,
égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép
ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák
tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák.
Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy,
éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür.
Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt
pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen
mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják:
ez az enyém.
Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az
erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek
aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét,
sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba
jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.
– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.
Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen
sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence
itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas,
sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás,
faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül
majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most
még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A
többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak
a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak
körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a
tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek
elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan,
tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak:
ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró
kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a
makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek,
isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes
urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a
helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb,
legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton
az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek,
Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek
felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: –
Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja.
Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak
kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta…
Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott
is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk.
Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva
forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de
nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre,
szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre
forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet
csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég,
hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel
valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a
meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől
megszabadulni…
A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen
vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én
hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent
Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár.
De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban
tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár
ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a
látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott,
ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a
kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát
épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a
Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a
várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy
meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején
állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü
Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu
a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény
hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom
husz esztendő mulva…
Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan
ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek
tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne
a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken:
mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz
a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok
kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból
szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan
kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az
elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik,
amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen
megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is
oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu
voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja.
De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy
darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik,
amelynek székhelye – Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S
van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is,
kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének
neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg
tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák,
volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak:
hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok –
katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje
ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta
a császárt.
Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a
füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt
gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg
páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony – ugy látszik, nem tréfált
édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most csak
arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig Pista s
Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok a társaság
felé, – vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én is majd szemtől
szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám az ő Ilona nevü
végzetével?
Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra
hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, régi
udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott
karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk termetü ember,
mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, villogó szemü asszony.
Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő leány. Első pillanatban
látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi,
lesegiti édesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzően édesanyám
illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi,
1822-ben az édesanyám.) Mári néni, a két leány – mind csókkal fogadják
édesanyámat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagy fiu! Bizony
nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz Elekecske.
A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe hajló, átlátszó arcu,
finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, mint az édesapja,
félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédü,
szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan világlik meg, hogy hideg
külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, egészen kicsi korában sem
becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy fekete haj: egészen baconi tipus.
Az anyja, ha haragszik rá valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi!
De ez a ház most a békesség, a csendesség háza – ideális papi ház. A
háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor bácsié.
Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, aztán konyha,
kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra borszőlő indái
kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu virágládák: most éppen fehér violák
nyilnak bennök. Ez a ház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a
folyosót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott
meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy
szégyen érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba.
Egy papba, aki _csak_ „katonaembernek“ a fia.
Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom:
levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem
szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, szabályosan
vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: batul, pónyik,
aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (minden fáját a papbácsi
ülteté), a patakon könnyü kis hid, a karfája zöldre festve: a papbácsi
sajátkezü müve. Tul a patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok
szegik, a közepén karcsu rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a
viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert.
A ház végén virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy
másik kert: ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi
kitalálása – és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad
előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, amikor az
őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike szaladgál a szemem
előtt, ezt a kertet látom, áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi
málnabokor a keritések mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére
gondolok. Ő is ily szép sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is
málnabokrokat ültetett az – unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az
unokákra gondolt szintén, amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia,
mindketten a halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az
édes anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett
fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus emléke:
apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e?
*
A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer mértföldről
megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó fehérsége, hangjának
lágysága, modorának simasága, minden mozdulata a francia regények
abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom, mi fán terem az abbé:
tudatlan kálvinista diák vagyok. Müveltség dolgában messze felette áll a
falusi tekintetes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a
marosvásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezetlen az ősi
kurián rekedtek, az ősiből apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy
tisztelettel hallgatják szavait a tekintetes urak, ő meg szelid
mosolygással néz el a korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött.
Megütődve hallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek.
Hiszen ez egészen más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a
szabad székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az
egekre s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső
lesz, – a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan jegyzi
meg: _jól parancsolja_ a tekintetes ur, ma csakugyan esső lesz. Akármit
mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, volt
zsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár az uj világban,
vajjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő
röpült el 48 után, de a lelkek még nem szabadultak fel. Sem a nemesi,
sem a paraszti lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán
egyetlen jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos
urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos urfi
családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a
néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos Ákos urfi
sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket beszaladgálta
pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc ezüst huszasokat.
Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen a volt jobbágy az ő
bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: ha megkaphatná a harminc
ezüst huszasokat…
Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti adalék
annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel a lelkek.
Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy eleven. A
holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy nagy terem
közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvassák. A
másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom először Schillerrel és
Goethevel; itt válogathatok először kedvem szerint a jó magyar
könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi Ujság, a Magyarország és a
Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem forditgatni s könyv nélkül
is megtanulni Schiller kisebb költeményeit, különösen, amikor megtudtam,
hogy Márika is próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből,
édesapja nagy örömére.
Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két igazán müvelt
kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin
kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. A derék
kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pótolja a papbácsi: ő
egyformán járatos a tudomány minden ágában. Nem magoltat, hanem
magyaráz, az apáknál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaság
nem köti le idejét: felibe müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek
szenteli életét. Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának
is, Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a
szövést. Müvészi faragványu kalitkákban fütyülnek a kanári madarak: mind
e kalitkák a papbácsi remeklései.
Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi tekintetes
asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait öltözködésben tul ne
szárnyalják a többi kisasszonyok. Majomszeretettel veszi körül a két
leánykát, különösen Márikát. Csak ezt a két leánykát szereti meg az
urát, ez a három lény az ő világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki
szerelmes a törékeny Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő
kebléről ezt a gyenge virágszálat s elhervasztja, el…
Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem mástól az
ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret kérni tőle.
Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel 6
órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pontban este 6 órakor
uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul tejeskávéval kezdődik s
turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével végződik. Ez a rendes,
megszabott étkezés a magyarázata (talán Németországból hozta a
papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett ember, a torjai tekintetes
urak nagy álmélkodására, szép öregséget ér, mig a vasgyuró tekintetes
urak sorban dülnek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol a
földkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegyasszony, mint itt.
Némelyik kurián kettő is: a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén
asszony és életerős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak
közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja
életüket, nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a
temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik igy
őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. Néhány
jobbmódu tekintetes ur 100–200 holdon úr, a többi 10–20 holdon tengődik,
de úr. Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem fogja. Van két sovány
ökre vagy két rossz lova, e mellé egy kisbéres, egy-két napszámos, ezek
dolgoznak, a tekintetes úr meg nézi. A tekintetes úrnak vannak nagy
kamaszfiai, – ki járt túl egy-két esztendőt a falusi iskolán, ki nem, –
ezek sem dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak,
borvizes bort iszogatnak – miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles
szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle
hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, az is
eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a kisasszony. S én
ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én még háziszőttes
ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én édesapám könnyen
járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csak
egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behuzódom az oldalszobába,
ott van a papbácsi könyvtára: ez a kis szoba az én mennyországom. A
szomszédszoba meg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak
egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és
tekintetes asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok
a könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy kerek
asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér legyeskedik:
csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az egyik visel hivatalt,
a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyan lehet az ember
kicsi földön úr, ráér még az a hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott
alóla. A hivatalt viselő gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven
tekintetü, jóképü ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen
kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, cigányképü,
mennydörgő hangu – itt a csata már eldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál
vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy, csudálkozó
kék szeme marad. Akinek törékeny testét harmadnapos hideglelés
sorvasztja – és alig hallhatóan köhécsel. Mári néni két farkasnak nézi a
két gavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött; gyülölködő
pillantást veteget rájuk, különösen az egyikre, hiszen látja, hogyne
látná, hogy az ő báránykáját melyik farkas falja fel…
Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak
nem tud ellentállani. A két farkas marakodását nem birja nézni sokáig.
Márika választ. Akármelyiket választja: halált választ. Arra a farkasra
esik a választása, aki városba viszi. Abba a városba, hol a szeszgyárak
bűzétől – dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás
szerint, ott a bacillus is megdöglik.
Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban hozzák
haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott
kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett,
nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. Márikát
lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De Márikának
elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka
kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy szeméből
szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika rám néz:
– Temesd el a virágoskertbe.
Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, elföldelem
Micikét, fejfát állitok neki.
Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor csak ezután
kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen
engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát kiviszik a
temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika.
*
A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, átkozódik,
ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő tudta, előre
tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a „farkas“ megöli – ugy-e, megölte!
Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten akaratába.
– Nincs Isten! Nincs Isten!
Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, mulnak a
napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki Istennek
szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek,
megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Minden
szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü ember vérző szivének.
Mennyivel mélyebb az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az
ő szeretete emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes
megadással cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok
tüzében. Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos,
csufondároskodó szavakat.
Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen vagyok.
Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig az, akinek
első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a szent embert nem
tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyul a nyersesége,
le-lecsitul a szilajsága. Már-már mintha azon igyekeznék, hogy ugy
szeresse Zsuzsát is, mint ahogy Márikát szerette…
Vajjon Istennel mikor békül ki?