Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy
megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást
elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz
annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a
kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka
faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut
vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A
széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé,
száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.
– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. –
Leszállt a szén a pohár fenekére!
Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek
vizzel…
– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy
igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!
– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy,
ugy!
Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja
homlokomat.
Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám,
hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó
vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint
könnyebbiti buksi fejemet…
– Már nem fáj, édesanyám!