Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek
gyermekszemmel láttam.
Átellenben a vén kollegiummal, van egy fazsindelyes ház, ebben lakik a
rektorprofesszor: nagytiszteletü Kis Ferenc uram. Szekerünk megáll a ház
előtt, édesapám leemel egy zsák buzát, én kinyitom az uccára nyiló
ajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram irószobája, jobbról a
lakása. Már több apa és gyermek várakozik a folyosón, fal mellé
támasztva állnak szép sorjában a buzás zsákok: ajándék a
rektorprofesszor urnak, aki az uj diákok nevét egy nagy könyvbe beirja s
aki a harmadik elemi osztályba kivánkozó gyermekeket meg is egzaminálja.
Az őszülő haju nagytiszteletü asszony fogadja a szülőket és ajándékokat,
paroláz velök, nem győzi köszönni a buzát, a turót, a szilvaizet s
minden egyéb jót, na, meg végigélvezi a „csókolj kezet“ biztatással
előre lökdösött falusi gyerekek kézcsókjait.
– Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás, ami nálunk. De nagy a
különbség: Benkő bácsinak két csirkét adott édesanyám, a
rektorprofesszornak meg egy zsák buzát az édesapám.
Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott valamit, egyik
sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram megkülönbözteti majd a
többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a tisztességtudás
megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák buzát édesapám Kis
uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a sor ránk kerül. Láttam
én már előző nyáron a nagybaconi templom szószékében ezt a kistermetü,
szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü embert. Itt, a nagybaconi
templomban folyt le az erdélyi református zsinat, s emlékszem, világosan
emlékszem a nagy kerek fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem
feledtem a kissé rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat
egzaminálta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni.
Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a nagytiszteletü urra,
akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog a szeme, hanem mosolyog
szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknek
mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy ennek a hatalmas embernek
olyan szeme van, mint egy gyermeknek: elmult a félelem, bátran veszem
kezembe a könyvet, a Kis uram nyujtotta könyvet.
– Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki kicsinységemre
való tekintettel a második elemibe akar beirni.
Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: hiszen ez
nem magyar könyv! Pedig a betü – „magyar“, de a szavaknak semmi értelme.
Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy a c-t nem
olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók előtt, de csakugy
vágtatok át a sorokon.
– Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis uram, s
abba a nagy könyvbe nyomban beir.
Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy fejjel
magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha (édesanyám keze
szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, aminthogy az is ő: urfi.
– No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a nevét.
Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak:
– Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat Kis uram.
Magyarul is akadozva olvas még.
Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban gyakran
lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért olvastatott próbát
Kis uram, mert kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ruhám.
Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zoltánnak bolti ruhája van.
Mert Zoltánnak szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember.
Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. Egy szót
sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat
tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé – nem a fejem, hanem a
szivem…
*
A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk a
kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy földszintes
szobába. Boda Elek hátára kapja a szalmazsákot, mely hazai szalmától
domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis karikás ágyamat, mely
valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; (Vajjon kié alá?) Benedek
Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya:
bartamisz-körte benne. Legkedvesebb pajtásom, Gergő, aki csak azért jött
velünk, hogy még egy-két napot kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan
viszi a turós dézsát meg a szilvaizes fazekat – hej, miért is nincs
kedve a tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten
egy karikás ágyban…
Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba közepén,
rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az asztal. Nappal
asztal, éjjel ágy. Ezen az „asztalon“ fogunk majd ebédelni, néha
vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis diák, magolva egy
szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál
gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.
Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára nyilik:
ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a kétablakos
szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, de van
köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikás ágya sincs, az ő ágya,
az én ládám, az én ládámnak kopasz fedele. Párnája a szőttes kabátka,
takarója a zekéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt
megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. Saját
kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte sirba. Leopoldon
megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba – diákszolgának, de
már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nem adott neki. Leopold,
amikor először láttam, ládán üldögélt, a más ládáján, az ajtó mögött,
félénken szipogott; ugy látszik, épp az elébb sirta ki magát szive
szerint.
Diákszolga… Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, nagyobb
szobákban négy szolga, a többi – „tanitvány“. Ki lehetett az a
vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a megalázó
osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én „tanitvány“
vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold szolga, mert apátlan,
anyátlan, koldusnál is koldusabb fiu. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám
fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt „tan-“ és „lakdij“ cimén; egy
nagy diáknak, aki öt-hat gyermeket, délután 5–6-ig, előkészit a másnapi
leckére, öt pengő forintot – egy esztendőre. „Tanitvány“ vagyok, mert
édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő
forintot fizet, aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem
három kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor
reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus ára
hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék fuszujkát,
melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki – az én
szolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa ki ingecskémet,
gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és szombaton délután.
Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő
boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak? Senki, senki.
Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő igazságtalanságokba
ütközik.
*
Hozza az ebédet Boda Elek; ő a „főzető“ diákszolga. Több ennél: az én
szolgám. Még ennél is több: az én gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak
második gimnazista, már a huszadik esztendőt tapossa… Unokatestvérek
vagyunk: én „tanitvány“, ő szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé
ülünk, a három diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel,
keseredett szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust.
Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon
tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek bátyja,
Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is a mi
asztalunknál eszik. A cseléd – a család tagja. Hát Boda Elek, Leopold s
a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a diákcsaládnak?
Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a
maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a
levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis
darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak megalázó
ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak
tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; és ugy szeretném
magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sirásra áll a szája, még ha
mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki
diákok, hogy bársonybugyogóban járatta mamája, kényeztette, becéztette,
– csuda-e, ha torkát a sirás mindég fojtogatja?
Az asztalfőn a „primárius“ ül, a szobafőnök. Benedek György a primárius.
Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a szénfekete haja,
mely gondosan simul fejére. Brassai Benedek János a „secundárius“, a
kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a tanitványoknak, a
primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden diák, szereti a szegyes
hust, s mert ő választ először, mindig az övé a szegy, ez a kemény,
porcogós husdarab, mely voltaképpen legkevesebbet érő része a marha
husának, de hát – porcogós! Ime, ujabb igazságtalanságba ütközik alig
nyiló, nyiladozó szemem s megállapitom az első hét végén, hogy a
porcogós szegyhus éppen tiz esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is
primáriusa leszek valamelyik szobának. De hallom, hogy kárörömmel
beszélnek egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most
is az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust
vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő a
legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé
lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de
igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O,
sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás
miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a
legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a
pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését
nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az – ajándék. S hozzá tettem: O,
sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam,
micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a
maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta
simplicitas!
Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem
szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor
ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem…
Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe
napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen
55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett
vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna
annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska
kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala
többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett
volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott
volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult,
nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki
egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok
felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz,
délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról
s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s
ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy
diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de
kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten,
amint illenék ebben a diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik
el később, ha igy nevelődik!
Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető
diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy
társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz,
átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a
könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét
megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus
kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (_kártyának_ hivja a
székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna,
könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza
szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a
gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a
kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért,
akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik,
ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus
marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek!
Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka!
Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal
laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy
szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik:
Gaudeamus igitur,
Juvenus dum sumus!
De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s
ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium
(örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez
közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni
a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak
a suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk
adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a
kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként
szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a
kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az
élet, itt füsttengerben usznak a szobák s könnyen csempésződik be
egy-két kupa bor is… De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem
mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné
asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium
kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a
kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a
tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a
tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi
piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk.
De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül
a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető
diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén
kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer
megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a
kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, – most már aki
kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó
teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a
csengető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal
beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes
diákok neve.
– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak?
– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki nincs
jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának,
hogy ki nem volt otthon.
Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy
asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be
kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e
meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek,
mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a
faggyugyertya mellett, – vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha
diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a
szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány
óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a
rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a
kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil
boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől
kapunyitásig a vigil.
Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy
diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a
diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három
nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után.
Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón,
meg-megállnak, figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s
nem – piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj
neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka
hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz
körméről – és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság
találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le
ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán
adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták
a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot:
kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek.