látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, ami nem
ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős
fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz
reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, – nem
égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre
vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg
fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak
a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a
szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak,
álmodnak – vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan
a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond,
hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az „alsó“
udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a
vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?…
Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem
is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős
gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én,
amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a
„gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a
diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak
utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda
Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév:
varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit
mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt
annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint
az én kicsi szivem.
Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi
diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek,
de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni
édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki
mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a
szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen
félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze
fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek,
amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu,
Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom
a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat
sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól.
Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!
– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba vezet!
Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü
tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.
Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a
városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek,
szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy
sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz
szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan
megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt
felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba.
*
Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi
osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók;
kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind
városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második
elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom,
hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én.
Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki
akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem
sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri
fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek _Megfagyott
gyermek_-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi fejérnépeket. Ez a
törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény
fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak
kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek,
ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 éves fiuk, s ezek seregében egy
félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet
fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második
osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint:
legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a
„beérkezettek“, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak
ellenére) – beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem
is illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk.
Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az egész osztálynak
nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki
fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses
brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások:
itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez… A fekete meg szürke szint
elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü,
széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt
az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a
fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok.
No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült
arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első
padba is.
Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig
szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert
ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg
Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más
az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:
Én is árva, te is árva,
Bujjunk egymás árnyékába!
Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly
igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.
A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első
pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár:
mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal?
Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk
egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is
baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek
el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok,
aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad
szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól
van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a
többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi
varju.
Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás
mégis csak sirással végződik.
– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.
Nem felelek.
– Mért sirsz? kérdi ujra.
Nem felelek.
Akkor feláll Leopold s mondja:
– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.
Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend!
Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi
gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is
mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták:
Nem igaz! Nem igaz!
Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik
esztendejében tört ki, – régibb keletü az.
– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi
gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…
El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.
– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán
szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit
megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban
meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő
napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi
varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én
kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós
fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós
fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva
sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk,
jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi,
szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a
posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e?
A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő,
hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a
Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály,
különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna
a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép
volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha
falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve
huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a
leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is
mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek
„kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt
helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább
kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába
tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ –
lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg
nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s
óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra,
betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol
valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas
türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel,
mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az
óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az
előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény,
nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért,
mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja
sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a
kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban
ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a
kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem
ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az
első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban
16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak.
Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A
negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s
jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok
könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a
szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt
az utolsó padban. Ki sug neki ezután?
Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik
elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar
nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy
királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy
könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy
könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves
koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István
bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is
látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az
üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még
a betüit is látom; Eötvös _Megfagyott gyermeke_ kitörülhetetlen
gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem
maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga
legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós
csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti
a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát
rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik
feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya
mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt
a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra,
amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző
engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem
ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.
Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok
lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott
ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál
faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás
tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja,
lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés.
Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé
telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába,
hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…
Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból
a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik
osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a
kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem,
ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az
utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk
meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja
az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak,
asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a
fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk
tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a
szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet,
vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen
hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az
epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!