Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz
legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve
mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az
első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal.
Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros
pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik:
gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.
Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának
sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei
munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom,
nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő,
régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie
annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.
De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg
nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe:
ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles
mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni
találkozója.
Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig
Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős,
de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is,
gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a
vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt,
folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett.
Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju
Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld
legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők
közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a
mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én
is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen
fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül,
amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek.
Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is.
Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló,
korán hervadó.
Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak
édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött
Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy
szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám
hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!
De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre
hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak,
búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik
a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis
domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden
nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből
süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák
buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja:
vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte:
korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó
ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a
kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis
tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a
láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s
minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.
Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az
elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a
Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt
a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy
teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda
meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy
elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.
– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál
s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz
gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?
– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen,
megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról
kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!
Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról
jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a
bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu
hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek
tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti
József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti
Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy
hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat
fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt
szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton
Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel,
aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg
cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is.
Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember,
sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy
köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem
igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de
főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért
beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön,
koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen
találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen
látta még futni emberi szem.
Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja
is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére.
Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda
Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a
kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a
kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a
kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor
István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a
francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg
egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:
Tizennyolc gyermeket e világra hozott,
Ő a jó Istennek eleget áldozott.
Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja
mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor
késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc
gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget
áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem
róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S
Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép
költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is
ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt.
Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt,
vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de
téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly
szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja
szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába
nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most.
Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban
talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a
legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:
Földiekkel játszó
Égi tünemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak remény.
Kit teremi magának
A boldogtalan
S mint védangyalának
Bókol untalan!
Sima száddal mit kecsegtetsz,
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak,
Biztatóm valál,
Hittem szép szavadnak,
Mégis megcsalál.
*
Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman
ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga,
magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem
volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu
legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok,
szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap
uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig
a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom,
hátul ül Ádám s a pap fia.
Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt
legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő
meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk,
búcsuzkodunk.
Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom
tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled,
kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp,
hopp! nemsokára karjai közé repülök…
…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a
tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából!
Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe
egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart.
Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma
Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig
kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak
akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot
Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a
vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről
büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete
kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:
Udvarhelyszék olyan szék,
Egy is vele fel nem ér.
Csak székelymagyar lakja,
Ősi jussát nem hagyja.
Öltözetünk nemzeti,
Még pedig eredeti.
Nem viselünk bugyogót,
– Megkérdhetik nagyapót!
És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba),
Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok
szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett
arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy
meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…
Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam.
Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi
diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind
az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a
két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három
diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a
Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán
Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is!
Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy
madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy
szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával.
Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha
te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek
közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a
hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.
– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.
Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.
Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két
szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek
két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia
nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor
élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a
története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth
Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza
veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos
előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött
szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar
szabadságért harcolának…
[10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“
hangja.
Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a
három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén,
nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy
fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák
fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu
legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az
Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a
kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt,
ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen,
ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely
falu.
De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely,
különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a
hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom,
még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el
is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől.
Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden
pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni.
Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő,
növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha
óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad
nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik
Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép
pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz
negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két
árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák.
Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván.
Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy
diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a
bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia
Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az
iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok
kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind
erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy
sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz
esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek
unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a
magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik
népemnek ez a kis kulturhistória…
Tovább! Tovább!
Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind
a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek.
Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás,
parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind
hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza
beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép,
nagy – bolondság.
Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó
de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!
Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra
és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek
aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut,
hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás:
Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun
királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid
pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal
ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…
Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással
búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli,
„terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten –
minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az
erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!
Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a
diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki
épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a
száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta
ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna,
megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki
ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó
hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.
– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok,
ide!
Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:
Megálljon, kend, hó!
Itt a stáció!
Eladjuk a gyeplőt, hámot.
Élünk egy kis jóvilágot.
Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a
rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát,
aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek
is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy –
és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás
zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap
gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és
növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér
szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely
gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny
csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a
gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar
költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a
honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy
nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám,
amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon
gyakran zokogta ezt:
Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
Mért sir egyik szemed jobban, mint a más?
És arcodon mért látni oly bánatot,
Mintha elmult volna minden jó napod?
Sirok, pajtás, sirni fogok örökre,
Mig élni hagy a jó Isten kegyelme.
Világostól hozom a nagy bánatot,
A magyarnak ott egy mély sir ásatott.
– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett
a barázdából az ökör.
Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem
hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon
megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No,
ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a
Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák
landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.
De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?
Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal
halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták
vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért
kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime,
itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak
össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert
védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos
arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes
beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek,
keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták
császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben
sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.
Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek
esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?
De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma
mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az
esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István
koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az
esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A
rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen
szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat
meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az
esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett
Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…
– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s
gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton.
– Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk,
nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!
Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok,
körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy
zúgva zúg belé Réka erdeje:
Ez a pohár körbe jár,
Éljen a barátság!
Éljen, éljen, éljen az,
Az igaz barátság!
S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s
megtoldják:
Éljen, éljen, éljen a,
Éljen a szabadság!
– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.
– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János
diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.
És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt
ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén,
diadalmasan zendül bele az erdőbe:
Legyen ugy, mint régen vót!
Süvegelje meg a magyart
Mind az oláh, mind a német, mind a tót!
Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót
öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra
fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves,
öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart.
Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok,
amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik,
lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte,
gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett,
szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is
megfiatalodjon.
Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a
vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából),
elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák
Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai
Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma
Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a
muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a
magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!
Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a
muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla:
öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése
vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd
harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az
imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly
tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami
itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak
serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig
szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir
az imádság:
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas
hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és
ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a
hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni,
hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat
szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára
surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva
felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most
már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a
hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az
apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet
valamit – az apja miatt?
– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán
a gyülölet, a megvetés villanását.
– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok
esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!
– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak
született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.
– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot
veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.
– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja
egy másik háromszéki gazda.
Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:
Váradinak szép körhaja,
Meszes gödör a sirhalma.
Mind a világ megengedett,
A kapitány nem engedett.
Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még
virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)
Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem
voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak
nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei
lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken
kérdeztem:
– Mit vétett az az ur, édesapám?
– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.
– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy
éles gyermekhang.
Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt
az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat,
amiről én nem tudok!
Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként,
még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló?
Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a
szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a
véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s
szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz
szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is
nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.
Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott
fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már
világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta
félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még
hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a
hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott.
Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság
fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba,
mint a baglyok meg a denevérek.
– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur,
hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.
– _Meghalt_. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.
E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.
– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt.
Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru
érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta
fejemet.
– Ne félj, édes fiam, _én nem haltam meg_. Nem, fiam, nem.
Lám, lám, az a _meghalt_ élő ember de megzavarta ezt a felséges szép
ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe
belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott,
hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!
Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy
másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a
szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?
„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere.
Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe
országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek _egyenes_ és _szinmagyar_
volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem
biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü
gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként
ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest
a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt
a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!
– _Ez az ember!_ – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán
Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.
– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.
Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem
lesz itt sötétség.
– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát
Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a
cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a
kopók:
Megvirrad még valaha,
Nem lesz mindég éjszaka!
– Imé megvirradt!
És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával
végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá
merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy,
s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas
lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen
összehordtak, felzendült ujra meg ujra:
Ez a pohár körbe jár.
Éljen a barátság!
Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt
danolták az öregek:
Nem, nem, nem, nem, nem, nem,
Nem megyünk mi innen el,
Mig a gazda, házigazda
Furkós bottal ki nem ver!
Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az
ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat,
lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos,
szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!
De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban
hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor
Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A
keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre
szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé.
Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.
Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.
– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e
sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a
kollégiumba.
– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.
Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi
templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a
homoródujfalusi unitárius templomot…
Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi
korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be
hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely
korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt
hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a
magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul
utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról
jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi
el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor
a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!
Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog
vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis
Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul
elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik
meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve,
Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra
következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton.
Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:
A szentpáli hegytetőn,
Ott vár az én szeretőm,
Kökényszeme taplót gyujt,
Azért szeretem én ugy.
De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy
legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább
arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún
vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir
köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor
Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt,
régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?…
Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon
tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja,
hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.
Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit
a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s
mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted
volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények.
Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon,
csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott
Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány
tanyázott ottan.
– Sunt latrones? – kérdezte a császár.
Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud
latinul. Hát igy felelt:
– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a
másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár
oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás
vezérét.)
Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s
mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük.
Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:
Háj, meghót a vén Dimény,
Nem kell neki több kömény!
Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly
kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges
kacagásra fakadjanak!
Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó
József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is
tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak.
– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.
– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt
Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint
szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány
ezüstpénz, s kérdi:
– Ugy-e, bácsi, ez pénz?
– Pénz hát. Hol találtad?
– Itt turták ki a disznók, né!
Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak
megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz
gurul szét a földön.
– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.
– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s
hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.
Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.
Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan.
Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá
kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét
esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony
megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy
gazdához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig
dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott,
mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott
kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán
ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek,
„szép asszonyok“,[11] akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a
játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok“
körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… Nappal sem volt
nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél
kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, „szép asszonyok“
táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő
forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált.
Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét.
No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld
nyelte volna el.
[11] Bübájosok, boszorkányok.
Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a
gazdájának:
– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem,
hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig
megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.
– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész esztendőre
fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.
Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy
krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a
felesége egy-két hetet.
Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy
gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még
vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, diskuráltak,
közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni,
faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – hiszen ez az ő
faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi
a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem
valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: – Ne azt kérdezd,
honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap
reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza!
Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog
lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá.
– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton.
– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik.
Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld
Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból!
De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a
ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is!
– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány.
– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte Tamása.
– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü volt a
feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.
Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő,
beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s a rosta már
fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a
gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt,
né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása
Márton udvarából a templomba.
– _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné! – kiáltott torkaszakadtából
Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem
köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram,
Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá
nem.
– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra.
– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy megigézte
Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már
közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.
– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne kelljen
saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.
– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha megfogadod, amit
mondok.
– Megfogadom, meg.
– Ne dobj a forgószélbe soha semmit.
– Nem dobok, nem.
– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna
el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton
kiabálva: – _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné!
Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet
mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva
borult a kebelére…
Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a
karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan
mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a
sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny
házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu
szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még
öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az
első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később,
sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a
Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús
regényét…
Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó
szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve.
Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről:
Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi
kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a
rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy
kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya
tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását.
Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra,
magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg
egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten
szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő
multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?…
Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad
meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas
kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek
reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen
magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a
likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk.
Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a
tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor
nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja
volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a
haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is
szinte földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s
leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig
tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer,
alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a
tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a
nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja
belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen
visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték…
Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi
járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék
földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek, aki
most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a
kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik
elemibe?
Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén!
Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja
édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind
a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet,
itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de
itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az
utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban
szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a
kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet
a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye-
és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket,
ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi
meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires
nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg
épségben az ősrégi székely „regős ének“:
Porka havak hulladoznak,
De hó reme, róma.
Nyulak, őzek játszadoznak,
De hó reme, róma!
Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem
csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.
Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve.
Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön
utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny,
árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha
prédikál is…
Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva
mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a
Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe
ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti
éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok
tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem
könnyelmü kockázatával egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert
különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a
mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De
átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes,
nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, – no, körtefa,
te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez
a csudálkozó gyermek…
Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide!
Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz
haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy
mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk
Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig
a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már
hallik is a Fecske csengettyüje…
Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár
hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy,
féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy
épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll
egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ kaszárnya. Persze,
német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki
védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében
átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg,
hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral
vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig
rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már
gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony,
sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici
kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák
tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes
botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház
itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt
oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér,
elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac
szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt
kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot
is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy
komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a
szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé:
előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények
is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé
össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület
már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s
tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü – be szeretném,
ha megszólalnának!
Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről
néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház:
a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz
egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat!
Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős
udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes,
tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes
csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok
diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást
nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az
ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli…
Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a
kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak
éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt
teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy.
Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom
beszélgetésüket.
– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: az
egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a
nagyobbik fiam, professzor lesz valahol…
Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt,
Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus.
Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át
az első éjszakát, melyben a _Nemzeti nevelés_ irója született?
Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el
„felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam.
Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért.