Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek
megfiatalodtak.
Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a
méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most,
fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni
érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte
meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros
lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam.
Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak
aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok
fészke volt…
Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves
uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.
– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő
Gergő.
– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!
Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük
egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig
kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az
Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a
kenyeret, utána a bort.
Ó de jó lesz, ó de szép lesz!
Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk
fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni
kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg
sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü
mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:
– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az
ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha
csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…
– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám
mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.
Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát
okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.
Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek
azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze,
oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy
Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu,
kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:
– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét
idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a
bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták
Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az
ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen.
Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig
bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó
Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e,
nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.