Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk
szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm,
ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak
nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni.
Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát
ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs,
rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről,
halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden
tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi
faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is
tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen
nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este
nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind,
ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták,
biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem
fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a
legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a
széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru
hasu nagy boglyákban.
Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen
boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit
édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a
boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a
szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az
utolsó villa szénát, mondta:
– No, bátyám uram, most csusszon le.
És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar
kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül,
széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre.
Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem.
Édes, jó, melegszivü apám!
– – – – – – – – – – –
Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg
szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács
ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi
mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a
határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.
– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak,
mennyi alma van azon a fán!
– Be kár, hogy vad! – mondtam én.
– Hiszen majd meglátjuk!
A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből
megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros
alma.
– Szedje, bátyám uram, szedje.
Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg,
bátyámuram, biztatott édesapám.
Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen
olyan, mint otthon a mi édes almánk!
– Ó ne mondd!
– Bizony Isten!
– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan.
– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.
– No, ez csuda, mondtam én.
– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert
ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s
mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy
ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten
megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a
gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt
a fát?
– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?
– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.
Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te
nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a
gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a
nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék.
Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán
az én unokáimra is?
Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is
vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.
Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek,
közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze,
ismeretlen világba.
Ha el nem indult volna… De elindult.