Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis
gyermekkorában látta.
Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“,
meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis
részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc
faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és
Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb
az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a
területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg
erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény
földjén folytatván e könyvnek irását.
Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal
szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa
nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a
falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken
kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_
felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma
tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a
Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha
nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz
vármegye?)
Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról
cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_
a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem
jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger
hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s
trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát
vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát,
aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs
rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda,
szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha
körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza
egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a
Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről:
Füstöl Feketehegy,
Hallig zugása is,
Ez a barna kis leányka
Igen-igen hamis.
A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa
egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske
büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben
elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az
első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik
legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s
madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az
erdő.
Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek
Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a
csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki
faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se
jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva
végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és
fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a
fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem
voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi
erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró
székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki
tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek
szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez
volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus
hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a
református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más
hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is.
Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a
komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia
tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista,
unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös,
egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_.
Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus
sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni
próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő
és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás
oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén
összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig
e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső
részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő
– legelő.
Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg
épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra
is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s
mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a
kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek
földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar
törvény“.
Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei
kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az
erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött
haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a
városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor
emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti
teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak
esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak,
keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt
követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!
Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát
megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat,
tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették
a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet,
mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy
hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a
szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek
pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a
gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám
csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem?
Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu
szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül
szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után
mendegélnek.
Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már
közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz
esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött,
– ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét
oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember
elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan
feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul:
sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el
lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész
neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő
fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa.
Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten,
rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve.
Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté,
Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak,
meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol
itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet
bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál,
vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból
barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette
vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett
valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger
arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a
„magyarországiak“ s az aranyat elvitték…
Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő
aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem
hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az
Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély.
Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek
egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha
mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly
messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak
csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak
ugy surolják a nyugati szélét…
De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves
uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel
járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az
utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben
süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most
jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi
patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak
föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk
_Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak
is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü
vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt:
az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban
Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben
fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.
Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe
volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a
határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi
szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak,
melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc
ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső
sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles
ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott
szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az
élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az
édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak,
hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem
aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba
szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is,
ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak
az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet
ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő
és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz,
öreg ember ül s mesél a honfoglalásról…
Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől
tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta,
varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő
„remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár,
miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony
az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal
cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás,
elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban
táncol, mint ahogy tud.
Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került
haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt
esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki
két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol
is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a
Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert
hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem,
mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is
elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én
hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? –
Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások.
De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal,
bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy
kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg.
Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta
névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen
nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a
szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról
a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak
sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig
édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos
hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat
vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen
esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón,
gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot
rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az
utból, hé!
– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.
Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna,
megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre
az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az
enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is,
enyim a lebegő ég is!
Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér
ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s
hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy
ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a
ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az
aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram,
illendőképpen kitért s elszalutált mellette…
Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén
füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén
felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram,
aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra,
fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak
édesanyám.
Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a
kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a
kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles,
zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a
kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró,
földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja,
kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol,
közeledik!
Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások.
Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a
kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig
kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen
megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor
elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg
kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után
vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból
feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:
Csikból hoztam feleséget,
Kaptam is nagy nyereséget.
Tehenet is hármat hoztak,
De mind visszabogároztak.[9]
[9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal.
Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_.
Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat
lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér
posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött
volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén
füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is
tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána
bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap
lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden
sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok,
egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát,
fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s
jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész
hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó
órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér.
Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü
Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József
kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy
féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál
Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a
két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha
egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne
mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények,
virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a
sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a
kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg
Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe
incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem,
dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi
villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő
gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon
el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!
Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő.
Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon:
Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“.
Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab
hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel.
– Itt vagyok, Benkő Jakab!
– Vág-e a kaszád, testvér?
– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?
– Ez is szót fogad, mióta megvertem!
A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s
szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros
fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két
karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát,
ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra
szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem
csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába,
hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti
tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált
csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki
a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s
egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van
azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények
nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: –
No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este?
– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?
– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák.
– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! –
vág vissza a fickólegénynek.
Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és
Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a
három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek…
No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát,
sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak
harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is.
Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára
forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa
hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják,
rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb
emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely
felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt.
Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből,
az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper
illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy
lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő
is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide,
nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper!
– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem
én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna
beteritve.
Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én
munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén:
játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a
szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán
kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta
domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse
rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s
hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott
fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn
érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is
neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém
pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék
meg a kas…
– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a
hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy
szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba,
mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas!
Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret
sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a
pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem
nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám.
Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről.
Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett
volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült
az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a
fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy
darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a
fecske?
Kicsinek kicsit,
Nagynak nagyot.
Mert ha a kicsi nagyot kiván.
Mindjárt kitekerintem a nyakát.
Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam
fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e?
No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után
asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a
kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba
hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még
félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott.
– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák.
– Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet!
– Ne bolondozz, Rózsi!
– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit…
Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye
is kicsordult.
– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt!
Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az
„asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott
egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába.
Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki:
Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem?
– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém!
Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e?
Intettem a fejemmel.
Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a
kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel
volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat
teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet
a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas.
Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két
tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult
hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az
üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé
vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat
nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.
*
Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből
ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót,
melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit
veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény
legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy
meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó
aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor
felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi
kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat –
nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a
rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás
tündérasszonyával…
Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz
helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol
Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az
est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál
vissza Gábor bácsi.
Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a
legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában
váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü,
tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény.
Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben
Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy
kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem
ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu
ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a
harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az
alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol
ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is
hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy
nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy
vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen
mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe
hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a
haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju,
apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel,
szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette.
Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János
nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél
akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő
Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy
különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat.
Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően
megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem
emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak
s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott
szét.
Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem
akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt
vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya
Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a
Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is
vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes
természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen
csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván:
„ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár
lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron,
segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony
férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem
feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés
elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába
Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas,
nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe,
édesapám!
– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet
édesapám.
Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak
tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött,
Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem
láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros
bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg
nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap.
Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó
felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép
kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a
fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre
csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.
– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a
pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva,
messziről, de vésztjelentőn.
– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek
tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a
közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint
tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek
közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember:
ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen
már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak.
Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan,
izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták
hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem
láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok
az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem
hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna
a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát:
nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték
már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de
végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem
is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy
fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég
azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet
rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott
hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak
egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással
szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve.
Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a
szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel,
mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.
Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek
kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba.
Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken
összegyült tócsák tükrében…