Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még
gyakran lesz találkozása.
A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz
az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a
bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert
emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta
rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az
iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a
tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő
bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja
is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen
könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak
járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló
hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi
keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol
messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan
könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem!
Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják
egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a
Benedek Temető[8] Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de
feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve,
szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a
Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent
Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám
születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki
1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában
született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én
1859-cel.
[8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév.
Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát,
s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü,
istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de
perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy
őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.
A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai
Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s
holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M
betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely
nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van
feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek
Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék
királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte
édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak
halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van
a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely
friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a
viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt…
Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely
az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak
édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve
volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló
Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a
derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek
tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle
hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a
fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás
szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:
A pálinka gonosz ital,
Ki azt issza, korán meghal.
Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,
Okos ember nem issza azt.
Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda!
Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam –
német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv
az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És
kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az
unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a _Vadrózsák_, a székely
népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első
könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek
tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá
táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba,
melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha;
melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak,
porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide
hozta első könyvét a 17 éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?!
Kinek hozta ide?!…
– – – – – – – – – – –
Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“
olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez
hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég
felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül?
Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében
száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“
*
Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje,
amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről
nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott
vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének
minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség,
hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek
rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké
leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.
…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni
képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam
elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám.
Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok
jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak
meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes
lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a
nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag
szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege –
szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott,
hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket
szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál
csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább
üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél,
végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a
hallgatót: de hiszen ez csak – _rege_. Igy mondja: rege. Igy, és nem:
mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények
cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz
valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s
megvigasztal minket is.
A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb,
sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür.
Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének,
cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a
vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak
édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem
durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe.
Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s
könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.
– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több
a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót
összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha
nincs rajta az asszony szeme. A _jó_ asszony szeme. Mert – mondogatta
édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz
asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne
mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki.
Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is
volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a
kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“
szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért
jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak
rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be
könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre
egy nagy aranykönyve.
Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem
fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy
pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben
mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig
olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget,
a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.
– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van
Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek
nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)
Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.
– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg
hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)
Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette
munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet,
lassitja a szomoru.
Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg
szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény
gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni
gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán
indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna
alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi
„akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu,
erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos
nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha
végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár
nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu
elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy
gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!
Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta
csöndesen:
Gyi, te, lovam, Barassóba,
Mit hozok én Andriskának?
Csengőt-bongót a nyakára,
Aranyvesszőt a hátára.
Gyi te, lovam, gyi te, gyi!
Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel
kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide!
Segitsetek!
Volt erre kacagás meg tülekedés.
– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!
Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.
Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi
gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…
S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet
hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe,
mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a
vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor
gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:
Erdővidék az én hazám,
Székelynek szült édesanyám.
Zöld erdő zugásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.
Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint
egyszerre a nap kimosolygott.
– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk
gombászni.
Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek.
Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát,
szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a
föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk,
ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal
édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony.
Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az
asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok
jöttetek ide.
Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s
közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg,
hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:
– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?
– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.
– Ó ne mondd!
– Magunk bizony! – erősitettem én.
– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide,
komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának,
aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius
kincséért sem tenném meg.
– De még én sem!
– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem
várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki
rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s
hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy
zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen
kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre,
arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a
rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy
kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…
Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és
Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először,
fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk,
amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány
került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony,
akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei
vagytok, lelkem?
– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.
– Azé a nagygazdáé?!
– Azé, erősitettük mindaketten.
– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony.
Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy
éljen?!
Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül.
Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az
„engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg
ugy, de hát ki is hitte volna.
– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?
Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk,
mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy
vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.
– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?
– Láttuk! Láttuk!
– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud
fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a
fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta
a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy
meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej,
megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s
azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket.
Azóta sem tanulta meg.
Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese
meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett
meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese.
Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a
mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a
képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később
megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását,
ebben az erdőben vadgalamb búgását.
Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó
gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban
megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja
folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor
görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve
feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém…