Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor
bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s
mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola.
Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a
falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert
a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben
lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták,
hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből
ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag,
a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel
keresztapám a második. Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két
gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála
után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény
huzódozásában nagy része volt Trézsikének.
„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak“, –
hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő
Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett.
De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a
csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst
tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy
Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő
mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen
házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu
dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy
esztendőt sem ásitott üresen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a
falunak akkor legszebb, legnagyobb házába.
Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60
év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak
szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama
Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely
felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia
valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány
jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s
ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal
gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a
világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a
férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek
megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az
ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő
parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy
küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy
szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s
szép lassan elszaporitják. Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e
a falu „nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki
világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem
volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a
jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban“
találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy
az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a
legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak…
Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, vagyis
dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István
nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár
Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér
burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az
utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század
70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut,
édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek
Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron
vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48
előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt
szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es
évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva
felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt
csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut.
Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a
fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház
volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak
csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden
egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony
mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető
nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az
egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a
sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház
kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is
elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle
édesapáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy
oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta
Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt
benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő
édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak,
akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres
házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén
Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki
lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a
kecskéinek) – ilyen háziur volt az én édesapám!
No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat
füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én
nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli
Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a
40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült
ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy
félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva
apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz
volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba,
virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az
ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt
s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy
odatámasztott jó magas létrán.
A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt
rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst
a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek
hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyümölcse
szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban
állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz
köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a
borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott
hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem
volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában,
négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó
szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek
lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A
galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen
szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerüen
_süjtő_-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy
nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó
állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis
ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e
tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi
előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet
édesanyám ültetett, még él és virágzik…
Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy
nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt
legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona
meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha
kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa.
Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt
sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban.
Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat
sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis
diákok helyett mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem
sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul
mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam
ösztönszerüen az _életet_. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az
elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik.
Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommal bucsut is mondtam
ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó…
Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház
folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg
nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s egyéb
zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ereszére,
összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu,
vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis
hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás
házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan
pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó
zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert
a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a
napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában,
eregette a füstöt naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is
volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a
Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles
pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu
állatainak hajléka.
Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két
gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L
alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg
egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A
cserépfödelesben teleltek a „köteles marhák“, ökör, tehén, ló, a
zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek
meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló
jószágok mindig szem előtt legyenek.
Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött,
természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért
szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök
odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, emögött egy
lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ.
Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét
végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka,
az idők során ősi és „jövevény“ nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy
husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig
a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg
háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró
tollammal _visszairtam_. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi
lelket renditő dráma lesz még ebből.)
A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után,
külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta
el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt
a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával valamit, próbált
is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor
bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is
kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom:
itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának
tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu
ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas
szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett
egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka
egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa
kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot
emlitek meg: a feketére festett _iróasztalt_, melybe széles palatábla
volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen
rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája
háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám,
dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad
székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek,
ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek,
de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire,
kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a
Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa
kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.
Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt.
Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont
divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom:
„szalon“, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát
három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos
szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk.
Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a
hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics
vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi
pince: a föld alá került.
Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári
konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok,
falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki
András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei ház. Gábor bácsi, „a vén
jegyző“, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat
épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az
alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban
két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem
tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog,
mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte.
De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának
is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges
verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet
foglal el egy öreg zongora… Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra
két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban
tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S
ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája,
János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind
kijárták a képzőt.
Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét
meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig,
amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait
is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem
is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell
pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s
már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad
előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a
virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott
virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én
volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett
meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az
ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu
szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire
könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy
Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen –
megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép
virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó,
hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi
virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az
udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől
fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa,
melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg.
A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen,
végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők,
– gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin
helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele
alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü
kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára
kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán
szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám
örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt
málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban
vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez
utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa,
behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan,
a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet,
mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite
szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet…
*
…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert
Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy
szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor
bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára
nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy
sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi
házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu,
akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére
nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén
tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával
hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a
másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala.
Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik
Benkőnek, akinek Sándor a neve.
Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy
vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre
állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező
gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a
zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet
során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat,
nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció
közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció
alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez
csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van
s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az
urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger
éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!
Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul
betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu
áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek,
vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam,
a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig
hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel…
Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött
ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak
nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló
éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s
állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen
csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok,
gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja!
Csak ugy repül az ég felé:
Te rólad zeng dicséretünk.
Nagy Isten! Téged tisztelünk!
De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha
zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény
hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az
égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy
szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz:
Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora,
félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok
szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes
gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony
szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból.
Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala –
mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen
csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.
Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján!
Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró,
eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem
vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek
házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett
talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen
leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk
nagy örömmel!
Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta
körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: _Van már mesterünk!_
Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki
kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott
s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt
mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A _Te
rólad zeng dicséretünk_ csakugyan zengett, s amikor következék erre
_Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik_, Isten után való
vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori
pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett
magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült
a hangja a zsoltár e soránál: _És hozzá kivánkozik!_ Megbotránkozással
fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig
Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta
nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba
beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel
gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak
Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek
a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak
sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!
Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni
tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik
az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a
zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a
pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy
verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a
félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem
mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján,
Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és
mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál
uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről
(mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a
legszebb feladatot:
– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!
A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü
kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a
fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az
énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely
ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:
Te benned biztunk eleitől fogva,
Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.
Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak.
Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
Te voltál és te vagy erős Isten.
És Te megmaradsz minden időkben!
Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem
öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a
szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem
kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés:
_hát tanitónk van-e?_ De későbbi időkből e napra visszatérve,
megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott.
Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni,
olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a
gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is
bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén
zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta
hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs
nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol,
mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott,
s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.
Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke
volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a
Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép
kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda
próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü
leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még
sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg
mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam
végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem
az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: _Flóri könyve_.
Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának,
Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak
volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü
embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a
földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem
jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse
időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar
szobrász ihlete és vésője képes!
Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig
olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden
betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az
„ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe,
– Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én
gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! _Egyetlenegy._ Halljátok,
unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és
ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az
egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg,
– emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy
átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel
mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit:
bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek
a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági
könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a
könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit
az _egyetlen_ könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek,
gyermekek!
…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a
csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt
lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a
kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába,
két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de –
illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket.
A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s
bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi
szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem
szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a
mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az
első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt
gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a
másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja,
hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta
tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek
ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s
kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én
meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel,
s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még
egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva
bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én
mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor
világszép kertemből másodizben[7] kellett menekülnöm… Eleven, vidám,
csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat
tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy
elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem,
amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a
másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén
meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik,
zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az
iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek.
Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor
versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának
legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!
[7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918
október végén az oláh megszállás elől.
Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy
olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott,
álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel
a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette,
hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a
szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!
– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.
– Tudom bizony!
– „Szöktetve“ is?
– Szöktetve is!
És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg
gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe.
– Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.
– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen
Benkő bácsi.
Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.
– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!
– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:
A macskának négy a lába,
Ötödik a farkincája.
Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem
elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan
gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a
Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet,
ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.
*
Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van
irva Flóri könyvében:
Ködös és hideg november,
Fázik akkor állat, ember.
Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a
leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind
nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy
kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az
Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De
akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a
fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan,
megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala…
De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a
barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius,
nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet
ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek
betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy
fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a
legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem
lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki
nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November
közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján
volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut
volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó,
kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak,
nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ.
Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.
Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két
télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt
tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs
kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü
versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott
földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni;
az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a
Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi
iskola agyunkat meg nem terhelé.
Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt
közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk
rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett
nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium
rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi
osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik
osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt
12–14 éves kamaszok is voltak.
Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét
esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a
virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra,
balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem
volt benne az Olvasókönyvben: _A megfagyott gyermek_ volt e költemény.
Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta:
E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró _csak_ költő volt, s talán
maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a
népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De
amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már
olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak
a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt
virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny
története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem,
akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt
hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég
hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb
gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János
megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg
lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól
jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy
bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon
át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak
érezém…
Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony
hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött
áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok
aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen
végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga
aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a
gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a
gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet.
Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad
hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a
dulakodást…
Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a
jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem,
hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom
közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál
szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a
60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem
a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!
Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.