Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be.
Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb.
Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én
nemzetségem tevé.
– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben
édesapám – _ősfoglalás_. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a
Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a
Putnokiak, a Lakatosok mind _jövevények_.
Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a
Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények
voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság
megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával
atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál
Rebeka volt.
Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem
annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit
igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak
Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok,
Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü,
nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a
gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé
tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi
nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba.
Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé
tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a
nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a
nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs
köztünk, pedig ugy-e, szép e név?
Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján,
igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is:
Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan
szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás
hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél
felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti
oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép
rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél,
mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a
szélnek _német szél_ a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek
nevezék…
Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy
csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak
van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a
gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos
„Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed.
Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem
rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros
cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas
tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak
meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó
virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos,
zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis
koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence[1]
szilvát termő fája: – akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én
falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.
[1] A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják
nálunk felé.
Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal
az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra,
mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi
egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán.
Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a
dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a
kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy
napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma
is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos
pettyes „zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi
közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a
ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne
szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a
borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a
sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived
lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon
sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő
esik a te halálod s az én születésem közé.
Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem
indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok
ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája
is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az
elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.
Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő
közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a
falu s a vidék első embere vala.
– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában“
ilyen soktudó ember.
Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de
bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott,
mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön
kertet is szentele.
Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem.
Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat,
nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat
is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje.
Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü
volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt
ránk örökül…
András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak
azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke
hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban
maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg gyalogszerrel
járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember
vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán
valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme,
ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő
hivatalában restancia mégsem találtaték.
Vannak-e még ilyen emberek?
*
Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a gyermekét, de
egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette volna. Nem volt
gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, mint nekem s még ma
is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a szivem, igaztalansággal
vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná.
Csak _anyókára_, András nagyapó életepárjára emlékezem haloványan:
szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának
hivta, emlegette sokáig az egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla
jegyezhetek-e föl? Utolsó _anyókaságát_ az én ébredező életemnek
szentelé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü
halálnak halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának _búsbetegje_
lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek ugy-e,
kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető keze
leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és gyermek
életét.
Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a nagy, a
kegyetlen igazságtalanságon, amely anyókán esett. Hát ez a jutalma egy
hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt sinylődni magával
tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, nem fésülheti haját. A
maga erején nem fordulhat Isten áldott napja felé. A maga kezével nem
vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkált
szent türelemmel.
De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely
gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, mint
étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottam az ő
vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a
pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, megmosdatván anyókát:
hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, emlékszem, leakasztottam a
kendőszegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyóka ágyára… és – – és –
akkor vert meg engem először az édesanyám.
– Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit cselekszik.
Áldott jó anyókám!
Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem
tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten,
hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel jutalmazá.
_Váratlan_ gyermek volt az édesanyám. Anyóka öregedő asszony, amikor
édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, rejtegeté. A falusi hit szerint
kései volt az ő termékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az
emberek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva, ijedezve osont
végig a maga udvarán. És ime, anyóka csudálatos szép leánygyermeknek
adott életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb.
Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is
egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának miatta.
Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi állatot: _ne
sokalljátok az én ajándékomat_. Imé, tekintsen szemetek ide: itt fekszik
magával tehetetlenül egy anya, ki titkos könnyeket hullatott, mert én az
ő méhét megáldottam vala. Az _idejében_ született gyermekek hol, merre
vannak? Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót,
a váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki
szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent
türelemmel ápolja anyját e leány?
Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt igazságtalan,
sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam
életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, az
általános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnél igazibb, nagyobb,
teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a türelmességet, ezt a szeretetet Istennek
különös nagy kegyelme oltja szivünkbe, – bizony, nem minden emberébe.
Anyóka zugolódás nélkül türte a – büntetést. Anyóka megnyugodott,
örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy
nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet.
*
Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a Benedek-nemzetség
kisarjadzott, valamikor, sokszáz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy
volt, de századok során ugy szerteágadzott, leveledzett, hogy az én
szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom
az egyetlen, melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ
legénye még a szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is
itélem a legfinomabbnak s a legbölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a
szójárásnak: Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd
faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba, már az
ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt. Itt már gyanakodva fogadták.
Mi hibája lehet, hogy otthon nem kap feleséget?
Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, oly
tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig semmi
másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán apró
fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A leányom,
ottjártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre csak lángba
borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre.
– Igen, kedves hugom, – mondta egy öreg magyar barátom – ez a maga
édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta.
– Turk.
– Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. Régen volt
ez. Szent István király idejében.
Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért történt, hogy
az én leányom fedezte föl a nemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos
király óta ő volt az első Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt.
Benedek, más néven Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából
került ide. Őt török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba
(lásd Acsádynak „A magyar birodalom története“ c. könyvében), ott
megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek,
Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is
találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték haza –
odaláncolta ez a két gyermek.
Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is
felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak
turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat
látunk s ezeknek is a neve – Benedek.
Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden
kivánkozik tollam hegyére, aminek ha nem is „ajtó mögött“ a helye, de
arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani vélem apai
nagyapám, a zsémbes természetü „vén huszár“ méltatlankodását, aki
kétszer „járt ki a franciára“, száz esztendővel ennek előtte, s lám,
elébe teszem a leányomat, aki száz évvel később látta Párist, mint
őkigyelme. De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az én
türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kell magyaráznom.
András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály“ szónak csak egy
értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: _osztozás_. Egy mondat még
világosabbá teszi a szót: „A testvérek közt megtörtént az osztály, annyi
fődet kapott egyik, mint a másik.“ A mai, sokat emlegetett osztálynak
„rend“ volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. Az egyik rend nem gyülölte
a másikat, mint ahogy gyülöli, feneketlenül gyülöli a proletár a
burzsujt s a burzsuj a proletárt. „Omnes gentes siculorum nobiles sunt“
(Minden székely nemes), de ennek a székely nemességnek három rendje
volt. Az első rend volt a „_primor_“. Ehhez a rendhez tartoztak azok,
akik legalább 3–4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres
kardot ha körülhordozák. A második rendnek _primipillus_, népiesen
_lófőszékely_ volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia fia volt,
s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült
lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik rendnek
_pixidárius_ volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok a családok,
melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, meg a
császárt. Többet a császárt, mint a hazát.
Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt prixidáriussá
is, viszont a prixidárius felemelkedett primipillussá, de még primorrá
is. A jobbmódu jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primipillusok
rendjébe, ha annyi vagyont kuporgattak össze, hogy a maguk lován
szolgálhatták a császárt, aki kardnál s karabélynál egyebet nem adott.
Ló, ruházat a primipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2–3 hetes
gyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való fát is maguk vitték
a székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból.
Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban megmaradt,
primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok nemzedék
örökölhette a primorságot: a császárokért már primipillus Benedek fiak
onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü fejedelme, iratott
ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán
eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató kezével „az ugyis katonáskodó
kedvü“ székely nemzet vállára kényszerité a fegyvert, teljes száz
esztendeig szüntelen nyomozták nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a
vagyonpusztitó, költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. De
nagyapóék már rég por és hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr
(zászlós huszár a cimere) – egy messze vidékre távolodott Benedek s
annak maradvái ültek rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek
utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: – Imé, öcsém, itt a
nemeslevelünk. Átadom néked, mint familiánk „legdicsőbb“ fiának, őrizd
kegyelettel.
Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel – _48 után_.
Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem mondván: Most már
füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak: mi tenger
költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől váltotta volna meg őket!
Hány darab földet szánt „jövevények“ ekéje a te ükapád szükkeblüsége
miatt!
A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg nem
mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje halálig,
hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vérünkből
való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 esztendeig tartott
lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14
esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság“ s Kossuth Lajos hivta
fegyverbe a magyart.
István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg halála. A
nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa,
viselte a fegyvert, mignem felváltá egyetlen fia. A nemzetség többi ága
a pixidárius rendhez tartozott.
– Volt idő, – mondogatta édesapám, – amikor tiz fegyverfogható fia is
volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek:
ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére,[2] de még Nagymagyarországba
is – igy szabadultak meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor
Miklós nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia
elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy
elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még vasutnak
hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról
Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vidék székely
huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, parádés gunyában. No,
elmentünk. Az ő szentbeszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladt a
világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdinánd, kinek
legdicsőségesebb uralkodása alatt „jött bé“ a vasut. Olyan ut, mondá,
melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen szaladnak egybekötözött,
mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások – mintha
ma is látnám – egymást döfködték, hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt
Keresztes Samel pajtásom nem is állhatta meg szó nélkül. – Már olyan
Isten nincs, hogy azt megcsinálja, – mondta Samel pajtás. De ezt csak mi
hallottuk, a püspök nem.
[2] Erdélynek a Székelyföldön kivül eső részét _vármegyének_ hivják a
székelyek.
Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?
István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: kétszer
zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó nagy
Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a dédunokái
jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely minden télen
kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban egy szép, egy szent
fogadalmat.
– Ugy kapta a sebet, – mondotta az édesapám – hogy atakkot fujt a
trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! – vágtatnak a székely huszárok,
mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csak
apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. Küzsdég ember volt a
nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, kemény, markos ember. No,
összecsapnak nagyhevesen, a francia már kiált is: kújon! s már döf is a
pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apámat. Még ez sem elég,
balkezével nagy oktalan elkapja a nagyapád kardja végét, hogy a keziből
kifacsarja. Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod,
én is facsarintom, gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a
francia keze markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen
s keze markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának,
apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, annak
vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá
heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele csenkával.[3] Előbb ügyet
sem vetett rá, gondolta: csenka – csenka, akár francia, akár székely
juharfán termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor
felébredt, a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt,
teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára más
szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek a tövében
megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. – Áldjon meg az Isten, francia
juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a székely katonának.
Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt testemet, uj életre viditottad a
lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha csenkáidból kettőt-hármat elviszek?
Ugy-e, jó néven veszed, ha magjaidat otthon, a kisbaconi templom
cintermében, Istennek dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten
hazavezérel, el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa!
[3] A juharmag tokja.
Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel,
itt a messze Babylonban, ebben a testet s különösképpen lelket
fertőztető Babylonban, hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, –
lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi
templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju
juharfa, melynek francia magját ennekelőtte százesztendővel István
nagyapó ülteté; s mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend
unokáknak hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem
könnyel megtelik – vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?…
Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is hozott
haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta kenyérnek. Ihattak
bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéj sem akadt.
Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van az ágya vetve. Rettenetes öt nap
volt ez. Akkor felkerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybúsan
erdőn-mezőn át, s im, István nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka
kenyeret pillanta meg. Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt
szabad. Se baj, nagyapó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján
visszakocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De
nagyapónak nem törött belé a foga – megrágta, megette, morzsácska sem
maradt belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való
nagy vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját
lehántogatta.
– Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem
válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, – ugy eszem meg, ahogy a
kemencéből kiszedik.
Haláláig megtartotta fogadalmát.
Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, hirtelen
csendesülő. Az unokái közt – mondogatta édesapám – valósággal gyermekké
lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült velük, s
amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen meg is békült.
– No-no, – mondotta édesanyám, – magával is sokszor összezördült. Hol ez
nem tetszett, hol az nem tetszett a gazdaságban. Folyton békitettem
magukat, mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát.
– Igaz, igaz, – mondta édesapám, – de hamar lecsendesültünk, ugye?
– Hát nannyámasszony milyen asszony volt? – kérdeztem édesanyámat.
– Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy fedél
alatt, főztünk egy tüzhelyen, egymás utjába soha egy szalmaszálat nem
tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka.
Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem az? Az
ő zsémbességének a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a
zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-e
zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha.
– Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, – mondotta István nagyapó a
fiának, – menj ki Nagyfődre,[4] ott állj meg, tekints körül. Innét
láthatod nemcsak a kisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a
bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek. Csináld
azt te is.
[4] Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, ma is a
Benedek–Huszár-nemzetség birtokában.
István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. Talán
régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, annyi
bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem
fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb érzésnek
Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam nem is tudott
egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasok
repülését hiven kiséri lent az árnyék – megelégedtem azzal, ha mint
árnyék, a nagyokat hiven követhetem.
A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs mondásai.
– Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány mellett
meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte forgolódni. Ma
igy mondanák: legyeskedni.)
Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón tapodta a
földet egy jó leány mellett, aki véletlenül legszebb leány volt messze
vidéken, nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség
volt, de az az arc, melyről a Madonnák képét másolják a piktorok.
Szelid, mélázó arc, fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj,
melyen rossz szó ki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a
világ legszebb asszonya? – Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb
kerek e világon? Hogy mifajta szépség az én édesanyám, ezt csak nagy
diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a képtárban
megállitott. – Ni, az édesanyám! – dobbant meg a szivem. Hogy milyen
volt gyermekkorában, leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcu Mária
leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete rekonstruálta édesanyám
Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál termetét. – Szakasztott a
nagyanyja, – mondják egy szivvel-szóval a falu öregei.
A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén)
jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk
el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy
egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kis
fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke.
Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik
egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a
felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt.
Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő
szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt.
– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.
– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak
megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.
– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan bizony nem a
Benedek Huszár János fia vagy-e?
– Az vagyok, szolgálatjára.
– Mindjárt gondoltam.
– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja
képit hordja.
– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az ember,
hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony.
Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt
olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád.
Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás.
Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg büszkén a szót, – mert ebben a
faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.
– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az
asszony, s mindjárt meg is csókolt.
Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek,
mig az ut fordulója el nem takart.
– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? –
kérdeztem otthon.
– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből.
– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál
asszony volt.
– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már
nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.
– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.
– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?
– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.
Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.
– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám.
– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy
nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s
anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.
– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt
édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám.
– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az
édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság
még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék
azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó
Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják
egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár
egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet,
hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?
*
Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura
öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak
szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly
népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény,
amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától,
apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a
fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.
Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást,
István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól megjegyezd, amit
mondok: _a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a
leánynak_.
Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal
ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet:
gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom
utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel
mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle
lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik
magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az
anyaszentegyházat…
*
Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen
lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek
hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat
eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négykézláb
mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt
egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a
bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának,
Ignáckának, Évácskának.
– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!
– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.
Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó
természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a
Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül
volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – Ejnye, ejnye, de sokáig
maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről
rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó
– mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a
gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad
a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha
üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók;
Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy
kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt
a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy
méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy
teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a
csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban,
kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még
félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha
maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott
a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a
homloka, testének többi része tiszta fehér.
A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette
nekem gyermekkoromban, hogy:
– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot
kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy
a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt
hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí
ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát
baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a
pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén
huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a
bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén
huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is
elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala.
Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát.
Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is mondjam? – amolyan
csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – Bizony, szegény nagyapád még
most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi
nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás…
S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve:
Szókimondó Benedek.
*
Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó
szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják
számon. Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy junius vagy julius
havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az.
Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat
az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még
pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját,
fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg
valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még
megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a
karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal
közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról
nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok.
Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott
üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az
István nagyapó ültette francia juharnak…
Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem
követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a
tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket!
Mi vagyunk a _Ma_, a _Holnap_, a _Holnapután_! S igazuk van a
gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt
kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos
itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában:
Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket.
Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt
meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a
megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el
kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a
juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán,
hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott
elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: – Bizony, édesfiam,
akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett
volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet
édesanyám haláláig siratott.
– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!
Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel
boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el
a halálnak Ignácka.
Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind
összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a
gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel
Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a
nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a
feketeszemü Benedek-családban…
Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német
iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a
kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német
szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s
folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a
számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka
szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha
vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet
teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó,
gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett
irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske
homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e
dala: Rózsabokor a domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is,
amely igy kezdődik:
A minap, hogy Debrecenbe jártam,
A piacon egy diákot láttam.
Hónaalja tele levelekkel.
Piros ajka mézes beszédekkel.
Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből
tanulták: _Baukunst_ a cime. S alaposan tanithatták az épités
mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán
kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki
szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának,
Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, mint a tüz“, viszi az
udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a
törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap.
Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt
ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a
régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a
ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg
az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában,
(mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik
gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején… Viruló,
szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem,
mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok
keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de
édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“
kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már
megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra
földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét
kommunizálni!)
De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó
törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi
kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü
halálnak halálával.
Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka
meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes.
Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem,
kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos
kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan.
Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt
inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával
Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, szegény
Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az
aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan
lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott.
Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte.
Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De
haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá
gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És
haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét
okolta az én szótalan mélaságomért… Édes jó anyám!
*
Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan
beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely
durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi
gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le,
amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én
gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli
napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a
Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem
anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol
az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal
szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint
aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle
lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig
járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig
megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is
megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában
is. Azt mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak,
többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani
Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is
a császárnak.
Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem
édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett.
Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édesanyám
sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a
gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az
anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet.
Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a
hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam,
merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter
Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy
voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha
csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!
Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta,
hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a
keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló
választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé.
Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett
volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a
házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el.
De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám,
mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind
elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy
családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi
gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én
testvéreimet keresztviz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét
az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak,
de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való
keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az
egyszerü, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán
igy köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a
szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó
napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra,
kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?
Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu
Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált
az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám,
egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs
a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki tudná, miért, amikor keresztapám uram
is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt
Benkő László keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok
esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a
feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral:
szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid,
nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két
nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól,
a direktor-professzortól, – nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb
borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm
kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!
Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki
tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó
vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen
való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett
s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan
szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen
megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negyediknek csak azért nem
épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra.
No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem
folyásában sorsdöntő szerepe lesz…
Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám
uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány
lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a
falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik
utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai
közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem.
Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermeknek nem adott életet,
nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen
szántogatott… Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az
apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki
a nóta:
Tekintetes, naccságos,
Csergefótos[5] nadrágos.
[5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró.
Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban,
akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt
gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége – talán
ez nemesité s gyermektelenité meg őket?
No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi
leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A
szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának
megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerültem és
megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy
van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének.
Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram!
Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a
suhanc gyereknek is szájában felejtődött az „uram“. Ha ő neki jól esett
a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését,
keresztfiam uram!
Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az
uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták
köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis
megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a
nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé.
S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a
világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala
köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb
fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz,
közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig
élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete
drámájának első felét a _Huszár Anná_-ban), mivelhogy két esztendő van
köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki
tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác
bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már
gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem
nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még
ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy
asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba,
nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának…
Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek,
egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü
gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot.
Ha ugyan hitték.
*
Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa
tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem
jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál
„alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad,
mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak
hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót“ a
betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István
nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt
ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes
levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem
hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt.
Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé.
Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – hat hét alatt
kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál
tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két
esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a
huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten,
mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála
után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves
volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem
volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami
nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész
gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása
mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság,
halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden
Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom
pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak
mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános
jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő
jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy
Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a
faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a
kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?…
Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra
lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig
dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással
fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske
nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette
az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis
pesztrám olyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna
arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét.
Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban
ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a
Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott
feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be
az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára
fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez
a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva
lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a
különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre megkerestem a
halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a
szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős.
Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe,
viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak
ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt,
én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü
Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem
hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem
kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület
sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a
földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy
huzza meg a harangot…
Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én
magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt
hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mózit, mondván:
Mózi a csocsóval[6] lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem,
csak később hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem,
sejtelmem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis
legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam – s ime.
Vajna nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A
három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy
madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket
szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint volt,
amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor
Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapó lakatlan
házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, emlékszem. Vén faház volt.
Vastag, széles fazsindellyel fedett. Csak a külső képét látom, azt is
haloványan, de látom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a
helyén kőházat épitsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi?
Azért, mert édesapám rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga
legényre is (Boda Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé
jöttek haza szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet
mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. – Héj,
az irgalmatokat, mit csináltok! – rohant elé a kert felől édesapám. Ki
tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? – s
végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint
kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a
három legény sirva, kiabálva „bujdosott“ el, Sámuel és Izsák haza, Gábor
a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már mind otthon
voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt volna.)
[6] Cocó: a ló gyermekes neve.
Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig ezt abból, hogy Gábor
bácsi házának a tornácra nyiló ajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az
évszám: 1864. A ház épitése tartott egy esztendőt. András nagyapó házát
eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben
bujdosott oda Gábor bácsi. S világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi
házát épitették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra
is, hogy egyizben egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S
hogy egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ,
téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. Ez a
név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi pihenés
közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, hogy kék
szeme volt – de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti
lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé görbe hátu,
fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, gyermekbecéztető ember, s ugy
megszerettette magát velem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de
vele is háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba
ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas
éccakám vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam!
Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben.
– Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó – emlékszel-e, te vén
bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves pajtásod, aki
fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a
falitáblákon azokat a különös figurákat. Először azt mutatta, amelyik
olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve volt: A. Aztán megmutatta
azt a figurát, amelyiknek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben
sinylődő, dagadt mellü Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is
puffadt, a másik a melle, az is. Ennek a neve volt: B. És következett az
a figura, mely a félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy
mutogatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket,
s otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől
tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta az egész ábécét, s hallj csudát!
nagy betüket, apró betüket össze is rakosgattam s mikor az ötödik
esztendő felé lépegettem, „ugy olvastam, mint a viz“.
Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, „sem ég, sem föld nem
voltanak“, azonképpen volt idő, „amikor tanitóképzők sem voltanak“.
Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki leghangosabban énekelte a
zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasitani a lud tollából,
tiszteletes uram és a nemes presbitérium examináló széke előtt. Ez volt
ám csak a jó világ! – mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez
a világ olyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp esze volt,
megtanult irni, olvasni, számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még
ha Bécsbe vitték is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.
Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az udvarhelyi
kollégiumból került a mi kis falunkba – mesternek. Igy hivták s
hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jókedvü, magasnövésü,
széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet
járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, amikor a „csonka“ mester
örökébe lépett. Azért hivták csonka mesternek, mert az egyik keze
megbénult, talán amiatt is mondott le, késő öregségében, mivelhogy csak
félkézzel billegethette a kis szuszogó, sipoló orgona billentyüit.
Nyugalomba ment hát a vén csonkamester, el is költözött a fiához a
szomszéd vármegyébe, de nyár vége táján, a kepézésre rendesen
visszajött. Kepének nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg a
kántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s
ugyanannyi tavaszi gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak,
egyet-egyet a mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél
kepét fizettek. S legvégül jöttek az „oszporások“, a földtelen emberek,
akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak.
No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50–60 egész meg félkepéző
gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való gabonát, ötven
kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkamestert
illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 kalongya gabonája, ugyanannyi
zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig
elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet,
ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, eltünődhettek azon, miből élt s
ruházkodott Szotyori József. Ötven véka gabona, ötven véka zab. Csak
egyik-másik nagyobb gazda adott buza-kepét, annak az ötven vékának is
nagyrésze rozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy
német forint, egy német forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül
forgott, csak akkor szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a
levegőben. Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom
többre becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10–15 szekér
fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt kitehetett egy
holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóval temetőbe
kisért 5–6 halottat 20 krajcárjával, felvittek az iskolába 30–40
gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 krajcárt: bizony még kisül,
hogy Szotyori József fizetése felrugott 150 német forintra. Hiszen,
igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobbmódu asszonyok,
amikor a gyermeküket felvitték az iskolába, kedveskedtek eggyel-mással,
ki egy csirkével, ki egy tojással. Szerda és szombat délután
játékdélután volt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben
szaladgáltak-verekedtek a gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést
azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a
váltság. Még ma is kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma,
melynek keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép
délutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy
tojás. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp!
eltörött. Jaj istenem, – nyilalt kis szivembe a rémület, – most nekem
nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a Szotyori
utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.
– Hát te miért sirsz? – kérdezte az uj tanitó.
A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel:
– Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!
– No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért szabad
játszanod.
Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi kezem a
zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja csak meg
valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelmü
tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás – aztán nyuljon a zsebébe:
halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen érzéstől, amit ez a
tapadós nyirkosság okoz.
De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, nyájas
olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német
forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonkamester
nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még tanittatta is
két fiát az udvarhelyi kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt.
Ő egész nap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán
früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen
iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy
pajtásságba keveredtek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora
tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, állat
födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy buzgón
dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott
a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még mindig
szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre deritője, ő „duvasztott“
nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott nekem szekerecskét
(szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhe
téli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblák csodálatos
figuráit. Ez a tizennyolc éves legény a 150 német forintért minden télen
megtanitott 20–30 gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő
ötvenkét vasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és „dicséreteket“;
három sátoros ünnep 3–3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap
helyett könyörgést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot;
öt-hat halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc éves ifju
szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is
jókedvéből – Mein Liebchen, was willst du noch mehr?
Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, erre csak a
mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e fészket rakni,
azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos, hogy fél
kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester pedig nem akart
meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok.
Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az
irásaidra, lám, élek és irok, ha az asztalfiának is. A vén csonkamester
pontosan eljött a félkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a
fiához, vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek
elméje csendes őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ
legnagyobb költője nyomtalan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el
egyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a
halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu
végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja „döllő gödör“
felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, addig leste, mig
elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a házakat, mindenüvé
beszólt: nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem, – minden
háznál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha ott
rejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nem a félkepéért
jött, mint az ura. Ő most is a fiát kereste. Álomkórosként bolyongott
szerte a faluban, beszólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig
csak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem.
Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne irni
erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha nem
durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a förtelem, ami a
világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak elégedjetek meg ezzel a két
sorocskával: Nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem.