A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv
irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza.
Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó
könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg
elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az
asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi
adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti
határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem leli… Ugy állitom ország szine
elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig
láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju
koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp
életem alkonyának idején – dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is,
az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre
nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha
amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.
A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében,
folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam,
kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább
ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől.
Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás,
körülöttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz
bánatát enyhitő meleg szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak
gazdája, minden lakója!
_Móricztanyán_, 1920 szeptember végén.
_Benedek Elek._