A vasut kereke nem éles, mégis aki elébe kerül, kettészeli. Durva vas az
egyik, durva a másik, de azért finoman darabolnak. Van a könyvkötőknek
is ilyen gépjük, nincs annak sehol sem éle, hanem az nem tesz semmit:
vág, mint a borotva. A gyorsvasut kereke szintén ilyen finomságu, bár
felőle amugy gondolni ezt senki sem merné. Amint hirtelen átfut a
tájakon, olyan gondtalanul látszik szaladgálni a nagy hómezőn, mint
valamely kis malacz, amelyet nekieresztettek, hogy örüljön egy kicsit az
életnek s addig pajzánkodjon, amig fiatal. Futtában a vasut elvagdos hol
ezt, hol azt, kezet, lábat, nyakat, már ami előadódik. Alul a kerék igy
itélkezik, fönt a kocsikban pedig emberek vannak, akik nem tudnak
minderről semmit, némely része alszik, más a szivart szivja, ismét más
felekezet vacsorál különféle hideg és meleg ételeket. A vonat után
emberdarabok maradnak. Nyáron ez nem kellemes látnivalója a bakternek,
ha utja arra viszi, de hideg télben egészen más a dolog, minden megfagy
s nyugodtan pihen a fagyon, mintha örökké ott volt volna. A kéz, amely a
vágány mellett a havon fekszik, fehér, bármily barna volt is életében,
mert a hideg fehérre fagyasztja. A fej is ott van. A szemét behunyta s
behunyt szemmel néz föl az égre. De nem lát odáig: köd van arra fölfelé.
Az ember, akit a vonat elvágott, rongyos bekecset viselt, mig élt, bár
ugyan még most is viseli. A fejében sapka, de már lekopott róla a
hamisitott birkaprém. Hogy került ide? Egyáltalán hogy kerülnek ilyen
helyekre az emberek? Ezt nem lehet megmondani. E dolgok éjjel történnek
s a vasut hirtelen elszalad fölöttük. Habár kiáltana is valamit, ki
hallaná meg, mikor csörömpöl a sok vaskocsi s mérgesen fujtat a gőzbika.
Mindegy no. Idekerült, itt van s lám, lehet még ebben a korban is ugy
születni, hogy az ember négy darabban maradjon a halála után.
Vajjon véletlenség volt-e? Mert történnek ilyen esetek véletlenségből.
Például ital lakozott az emberben s ahogy a töltésen haladt, látta is
szemközt jönni a nagy darab vasakat, de egyenes volt benne a bátorság.
Nem állt ki a gyalogösvényről a hóba, hanem abba volt beleállapodva,
hogy elférnek ők egymás mellett. Másszor is ment ő már igy, nini. Szóval
lehet, hogy igy gondolkozott, hanem azután, hogy jött a vasbika,
beszivta maga alá és megtaposta. Az sem lehetetlen, hogy maga ment neki
az ócska sapkában, ugy lehet, azért is huzta a fejébe az ócska sapkát,
az ünneplő maradjon otthon. Ugyan ez már megint uri szokás, bekecses
ember nem igen szokta tenni. De miért ne tehette volna? Persze, persze.
Továbbá az is lehet, hogy bolond volt. Oh, odakint nagyon sok eszelős
lakik, féleszüek, habajgósak, félgajdosok és dilik; történhetett, hogy
ezen szerzetek közül való valamelyikbe.
A vasuti őr reggel utjában arra ment s tünődve állott meg az éjszakai
gyorsvonatnak ezen, immár elháritott akadálya előtt. Rendes vasuti őr,
ki a szolgálatban már megette kenyere javát, életében lát olykor hasonló
dolgokat. Ha nem is gyakran, de néha mégis előfordulnak az esetek. Nem
volt oka a különben is elháritott akadály fölött megrettenni, mert
ismerte az eljárást. Annak hogyanját és mikéntjét. Tudta a jelentéstétel
módját, azt megtette, azután intézkedett, hogy a szomszéd falu
előljáróságának az ügy tudtul adassék és hogy sürgősen jőjjenek elő,
megállapitani az ember kilétét, aki teljes csöndben feküdt a havon s
egyáltalában fogalma sem volt arról, hogy ő ily különös, nem mindennapi
intézkedésekre ad okot.
Az őr közben figyelmesen meg is szemlélte s bár ugy tetszett neki,
mintha e bekecset és sapkát látta volna olykor elhaladni az uton: nem
vélt rá, hogy az embert ismerné. Ez a faluk előljáróságának a föladata,
amelyek a kapott üzenet után leginkább mozgolódni is kezdtek. Egyik
felől maga a biró jött el, mig a másik község birája, előző nap a
vasvillába esvén a szénahányóból, nem intézhette személyesen ez ügyet.
Onnan tehát egy esküdt jelent meg s akadtak többen kiváncsiak, akik a
hivatalos férfiak nyomában tolakodtak, mint ez már szokás. De ez, mint
szintén gyakran megesik, nem volt egészen hiábavaló. Hivatalos férfiak
agyába hiába szerkeszt bölcseséget a hosszu éveken át való folytonos és
bokros tapasztalat, olykor mégis tanácstalanul állanának, ha nem volna
segitségükre a nép a maga szószátyár beszédeivel. Igy most is a nép
szava állapitja meg az emberről, hogy kiféle. Határozottan tudatják,
hogy Sós János ez, aki a nagy szárazságkor született, mert Dékány
Mihálynak akkor égett le a háza, az pedig keresztapja volt neki,
szegénynek. Mindnyájan bizonyozzák, hogy Sós János, sőt készek rá esküt
tenni, Keresztes Vég Ferenczet kivéve, aki a fejre nézve szintén
hajlandó esküt tenni, akár hét biró előtt is, de már a többire nézve
némi ingadozást mutat. A fej fekszik a fagyon, nem szól semmit, mert nem
tud. De ugy lehet, ha tudna sem szólna, mert nagyon egyszerü, béresforma
ember volt Sós János mindig, akinek a neve: hallgass.
Igy állt az ügy. A helyszinén állapitotta meg a közönség, hogy Sós János
születésénél fogva abba a faluba tartozik, amelynek a részéről a biró
megjelent. Ellenben – itt jön az az ellenben, amely a közigazgatási élet
sajátosságai közé tartozik – ellenben valóságilag amabba a faluba való,
amelynek a birája tegnap a vasvillába esett a szénahányóból. Ez kitünt
azonnal ott a tárgyaláson. Tényként merült föl ugyanis a dolog, hogy ez
a Sós, akinek a feje most itt a sapkában néz a hóról az égre, születése
után kis vártatva, alig hat esztendős korában világnak indult, mint Döme
kutyája. Hol a világ? Meddig tart a vége? Az ördögök mérik – Sós
Jánosunk a másik faluig tartott, ott valaki fölfogadta az udvarba
koloncznak s azóta aztán haladt az életen keresztül. A libák mellől a
juh mellé került; azok mellett koncsorgott jó darabig. Utóbb már mint
béresformán volt a faluban, asszonya is került neki; szegény embernek
mindig kerül asszonya, hogy ha addig csizmában járt, azontul mezitláb
járjon.
Kár, hogy ott feledték tegnap a vasvillát a szénahányóban. Vagy ha már
ott feledték, ne feledték volna hegygyel fölfelé, mely esetben nem esett
volna bele a biró. De az is mindig olyankor jár a padláson, mikor nem
kellene. Igy most csak az esküdt maradt a falu védőjének s bárki bármit
beszéljen, a biró bizonyára másként vitatkozott volna a másik biróval.
Mindenki természetesnek fogja találni, hogy Sós János fölött vita
támadt. Mert ott volt az esettel kapcsolatosan a kérdés, hogy ki
tartozik eltemettetni Sós Jánost. Miután hát szegény a szegény, mint a
templom egere s a községe tartozik gondoskodni arról, hogy most, miután
a vonat igy elintézte, a hóról, habár részletekben is, a föld alá
kerüljön. Itt történt aztán a vita s kár, hogy emez a biró is nem esett
a szénahányóból a vasvillába (tisztán csak az ügy érdemét tekintve),
mert ha helyette is esküdt küldetik ki, a két egyenlő rangbeli férfiu
talán közös megegyezésre jut a vitában. Mig igy csak veszekedtek és
disputáltak. A biró azt mondta, hogy ő tud minden törvényt, egészen
Leopárd királytól kezdve valamennyit, ennélfogva ő nem temettet. Az
esküdt pedig, ki törvényre nem hivatkozhatott, miután azokat amaz
magának mind lefoglalta, a havat durkálta a botvéggel előbb előre,
azután hátra, végezetül pedig a botot a fejével a hátamögé, egészen a
tulajdon dereka közepére akasztván, megszegte magát. Irástudatlan ember
az, aki ebből meg nem érti, hogy ő sem temettet.
Déltájon igy haza is mentek, mindenik dolga végezetlen, de hát mit
csináltak volna egyebet. Nem korcsma a hivatal, hogy örökké benne
legyünk, továbbá Sós János ráér már várni tökéletesen. Szóval haza
óvakodtak, lábalván a tömérdek havat s haladt nyomukban a csacska nép
is.
Délután nem esett hó, nem, inkább egészen tiszta idő volt, hideg, mit az
is mutat, hogy elhallatszott a bánlaki majorból a kutyaugatás, ami csak
akkor történik, ha egészen tiszta és hideg idő van, meg – természetesen
– ha a bánlaki kutya ugat. A délután igy telt el János fölött. Már
későcske volt, mire kiért hozzá az asszony. Ez az asszony, aki neki
asszonya volt. A hir elszolgált délutánra már ő hozzáig is s jött, hogy
látná az urát. Megnézte s mondta neki:
– János.
Nézte ismét, meg ujfent is csak nézte s azt mondta neki:
– János.
Nem ér ez a beszéd semmit. János ugy sem felel, ő csak itt van, mert itt
kell lennie. Az asszony gyertyát szed elő, négy darab gyertyát s
illendően a testek elé a hóba leszurván, azokat meggyujtja. Azután
térdre is borul. Különben alkonyodik s némi esti szél támadt, amely
rátámad a gyertyák lángjára s némelyiket el is oltja. De az asszony
megint meggyujtja s közben hallatszik, amint énekel: Jőjj el, jőjj el,
Ne hagyj el utolsó órámon…
Csak addig hallatszik, amig nem jön ujból a vaskocsi.