Eszéki Ferencz a mult héten vett uj szerszámot a lovaira és hát büszke
is velük. Szép a szerszám nagyon, világos sárga bőrből való,
rézkarikákkal. A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki
is van annyi esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá
némi bor is van Eszéki Ferenczben, miután a városból megy hazafelé a
tanyára. A mezők lakója, ha ügyesbajos dolgában a városba viszi az utja,
mikor már mindent elvégzett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a
borital kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik,
hanem mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül.
Odakint mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától
ráérne járni-kelni, az utak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki,
mint a Bárkányi szomszéd (éppen a nyomás tulsó oldalában lakik két óra
járásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg lehet
tudni. Ki hol vesz vetőmagvat, mikor kezd szántani, meg egyéb ilyenféle.
Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, vidám a kedve
és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy könnyebb járása
van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a gazda – annyi
azonban bizonyos, hogy egészen máskép viszik a lovak a kocsit.
Amiként ő, ugy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utczákon
s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova. A
városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és
sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kivül érnek, ott már nincs ilyenféle
akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egyik a
másika után s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások
között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész
csomót, olyant, amelyiken vagy öreg ember hajtott, vagy asszonykézben
volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem
bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet
megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi sem birná ki,
amelyen teher van. Ha csak egy festett uj szék van is rá föltéve, már
azt nem töretik össze a rázkódással.
Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a
hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart
keményen szivja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a
városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette
még az ostorral, elég ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.
Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok
délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból
különböző utakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek,
akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott
születtek s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a terményeit
eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a kora
délután indul meg vissza a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt
olyan is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A
távolságok a hosszan elnyuló határ miatt itt akkorák, hogy más
területekkel alig hasonlithatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza
mellett szegedi határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, mig a
városhoz ér. A csengelei pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az
átokházi pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát.
Erre a nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi,
amiket most Eszéki Ferencz kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s
lemarad mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell
még elkerülni. Ugy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan
poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.
Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a
gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.
– No ez nem enged – gondolja Eszéki.
Ő is szoritja a lovakat most már még jobban.
– Gyü, Badár – mondja a pejnek, a Sárgára pedig jót huz.
Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is
olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a
dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.
De azért Eszéki egy pár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a
lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy
világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhéczre feszitvén a
lábait, rángatja a gyeplőt s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.
– Hej, pedig csak elkerüllek – mormogja boszusan Eszéki s most már a
lovak hasa alját ütögeti.
Egyre jobban mennek az állatok, megnyulnak s a könnyü homokjáró kocsi
ugy szalad utánuk, mintha nem is huznák. Ezzel aztán el is ér annyit,
hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a
versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi
szomszéd.
– Nini – kiáltja át Eszéki – hát kend nem enged engöm előbbre?
Bárkányi is fölismeri Eszékit.
– Én ám, Ferkó – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.
– Pedig csak elkerülöm kendet.
– Én nem ugy nézöm – vág vissza Bárkányi gunyosan.
Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak,
szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt
vannak, senki sem nyert még semmit.
– No kerülj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.
– Várjék kend.
Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja s oly módon füttyentget a
lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyáknak szoktak.
Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólongatni a
lovait.
– Hej – kiáltja át Eszéki – a tarisznya lemaradt a kocsiról.
Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes
dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb
ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a
kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult
megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott
annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó
saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág
megint a lovak közé s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap hozzá
az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal kiált
át:
– Mér volt ez, ugy-e?
– Tudod nagyon jól – vág vissza Bárkányi.
– Mi jogon üt kend engöm? – kiált ismét a Ferkó s pillantgat hol
Bárkányira, hol a lovakra.
A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy
darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés
kell csak valamelyik részről s kitör azonnal a harcz a vágtató kocsik
tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy
a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a
gyeplőket s huzza vissza. Ugyanezt teszi Eszéki Ferencz is.
– Hó, hóha, hó – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabodnak
azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb
ugyan még koczognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindketten.
– No ez utunkba akadt – mondja csöndesen Eszéki.
– No, hogy – felel Bárkányi.
Előttük lassan, szomoruan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény
hajtja, háttal fordulva pedig sir egy öreg asszony. Fekete koporsó az
egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirból kereszt
ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.
– Ezt mán csak nem akartad elkerülni – mondja Bárkányi.
– Nem ám – felel Eszéki Ferencz – halottakat nem kerülgetök.
Igy aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az utjuk elvál.
Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az utról, hogy igy a nyomás
alsó végébe érjen, ahol lakik.
– No, isten áldjon – mondja. – Tisztölöm az asszonyt.
– Isten áldja kendet is – felel Eszéki Ferencz. – Ejnye de jót huzott
kend a fülemre az elébb.
Bárkányi befordul a dülőutra s nevetve szól vissza:
– Baj is az. Hisz nem esött idegönnek.
Ugy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba
vannak elegyedve egymással.