Az idő estére hajlott és szél kezdett járni a kukoriczában. A csősz
fölment a karóra, amelyről szét szokott tekinteni a birodalma fölött s
mert semmi ujat nem látott, lejött, hogy megfőzi a vacsorát. Az ágas
karót a homokba szurta (jó föld az nagyon: enged az embernek) s a lapos
bográcsot ráakasztotta. Kukoriczahéjjal meggyujtotta a töreket alatta s
bement a gunyhóba szalonnáért. Azt apránkint hasogatni kezdte bicskával
s minden darabot külön megnézett, mielőtt az edénybe vetné. A meleg
bográcsban a szalonna azonnal beszélgetni kezdett, perczegett és adni
kezdte sárga oldalaiból a zsirt kifelé. A csősz megint a gunyhóba bujt,
zacskót hozott elő s abba belenyult. Jó mélyen kellett belejárni, ami
azt mutatja, hogy fogytán az étel. Igy nem is huzott elő belőle többet,
csak egy marék tarhonyát, amit a szalonnára vetett. Azután paprikát is
szórt közé, mert ettől van a szalonnás tarhonyának minden jósága. Az
étel készült, a tarhonya barnult s a homokos uton, a kukoriczák között
lassan haladni kezdett a szaga. A csősz itt-ott vizet töltögetett hozzá
a kis korsóból.
Mindez nem ment gyorsan, mert a csősz már öreg ember. A fiatalok egyéb
dolgokat végeznek, ahova erő kell és több fizetés jár érte, mig az
elaggottak ilyenfajta foglalatosságokban vannak. Járnak és kelnek a
földek között s gondjaikra kukoriczák, dinnyék, babok s szép sárgavirágu
napraforgók vannak bizva, amelyeket őriznek és azokat mindentől
védelmezik. Öreg ember az ilyesmivel elszórakozik s ha még birja
valahogy a puskát, vadat is lő. Nappal leginkább a gunyhója körül
ténfereg, farigcsál valamit s néha fölmegy a karóra, ahonnan meg lehet
látni, hogy rendben van-e minden. Alszik is továbbá. Éjjel pedig kerül,
ami fölötte kellemes olyan embernek, aki amugy sem tud sokat aludni,
hanem inkább sétál a harmaton. Ilyenkor a csősz pipázik és holdvilágos
éjjeleken elmulatozik a kutyán, ha az valamely sündisznóval harczban
áll.
A kutya ezuttal is valami hadjáraton van, mert nem mutatkozik. A csősz
maga mozog a gunyhó körül. Néha bemegy, kanalat kell kihozni. Hamar
rátalál, mert a gunyhóban nincs egyéb, mint egy suba, egy szür, egy kis
láda. Több nem is férne bele, mert az épület tavalyi kukoriczaszárból
van összerakva s oldalain a foltozások azon száraz paréjból valók, amit
a termőföldből szokás kikapálni. Jó az azért annak, aki szereti az
efajta életet s csak ugy el van benne, mint a király a maga várában,
ahol egy egész regement katona folyton folyvást nem csinál egyebet, csak
a vert aranyból való szárnyas ajtókat puczolja… A csősznek hirtelen
eszébe ötlött valami és ismét gyorsan bebujt, hogy el ne késsen a sóval.
Lám, ez a feledékenység.
Jó távolosan kocsi zörgött s kis vártatva elhaladt az uton a gunyhó
előtt. Sebők Falu Pálné ült benne a kisebbik urával és köszöntötték az
öreget.
– Nagyon jót főzhet kend, János bácsi – mondja az asszony köszöntve. –
Tele van a határ a szagával.
Az öreg mosolygó szemmel tekint föl a kocsira.
– Mönyecskét várok én erre – szól. – Gyere, majd mögkinállak.
– Jaj, jaj – neveti a fiatal asszony – nem löhet ám, János bácsi.
Besugná ez a legény az uramnak.
Nevetnek. A legény nevet, az öreg nevet, a menyecske nevet, ugy lehet,
talán még a lovak is nevetnek. A kocsi lassan elhalad a homokban, de a
fordulónál még visszakiált a Sebők:
– Mit izen kend a fiának?
– Arra möntök?
– Hát.
Az öreg egy kisebb fajta dinnyét fölvesz a földszélből és a kocsihoz
viszi.
– Ezt e – mondja – ha odaadnátok, hogy kűdi a Marczi gyeröknek az
öregapja. Hogy a fele az üvé, fele a Jancsié.
– Jól van – felel a legény – majd leadódik a kocsirul.
Elmennek. A csősz most már sietve tér a tarhonyához. Meg is kavarja
azonnal, mert bár pörkölődni kell annak, de nem ugy, hogy egyik szem
jobban, másik kevésbé. Hanem csak ugy arányosan. Kóstolja. Még egy kevés
viz kell hozzá, hogy azt elfőjje, azután a zsiron piruljon. Lehajol a
korsóért, de hirtelen megtántorodik.
– No – morogja – no…
Olyan volt ez, mintha szédült volna, de utána már nincsen baj semmi.
Csak ugy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit
megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra
vet, hogy hüvös már az este és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja
az ágast és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tüztől.
Leveszi róla s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte
éleszti. No csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd
a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás ugy, hogy a
gunyhó oldalához esik. (Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy
van megcsinálva.)
– Ejnye, hejnye – gondolja a csősz – mi ez no?
A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé s le is tenné,
de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az
eszejárása is mintha megállna. Né, én uram és én istenem. Miféle dolgok
ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós és utána
az Ur Angyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát és mindenféle
erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdithatná. Kissé emelheti is a
jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács
pedig a lábára fordul és süti a czombját anélkül, hogy tehetne róla. Mi
ez, mi ez? A homlokáról viz kezd peregni; a szemei elé nagy fekete állat
áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra
megérkezett. Szólni akar neki, hogy: Kerekesék kutyája (mert tényleg
Kerekeséké volt valamikor, mig hozzá nem szegődött), Kerekesék kutyája,
eregy, légy hiradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan,
ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal sem tehetős. Kerekesék kutyája
elmenne, sebesen a kukoriczák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz
és az unokákhoz és hirt adna. Jó kutyának szokása ez.
De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár
sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak
leült a két lábára és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait
nemcsak étel után, hanem étel előtt is meg szokta mosni és már csak
ebben is különbözik az emberektől.
Kissé fölnyilnak a csősz szeméről a hályogok és ahogy a kutyát igy
látja, a szivét belepi a szomoruság.
– Te vagy itt velem egyedül és lám, még te sem sajnálsz.
Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy
könycsepp, rug előbb a jobb lábával, rug aztán a bal lábával, a tarhonya
kifordul a földre. Most történt a halála.
Kerekesék kutyája ez utolsó dolgokat kissé aggódva nézi. Félre forditja
fejét s az egyik fülét hegyesre emeli. Azután a másik fülét hegyesiti
ki, a feje pedig emerre fordul. Föláll, két lépést odább megy, leül s
néz a gazdájára megint. De nem bir egy helyben maradni, aminek az oka
még most részben a tarhonya is. Körüljárja egészen a testet s az orrát
az öreg nyakához dugja. A tarhonyához is közeledik. Piros nyelvével
fölkap belőle egy falásnyit, akkor megint szaladgálni kezd. Hirtelen
megáll, a csőszre néz és morog. Olyankor szokta ezt tenni, midőn oly
dolgokat lát, amelyekről nem tudja, hogy mit véljen. Ez nem ugatás, sem
vinnyogás, hanem darabos, mély hang, amely az eb belsejéből jön. Ha
valaki most jönne, szét tudná harapni, mert ilyenkor nincs rendben a
kutya benső egyénisége.
A kutya nézi a testet. A hold feljött s fehér világával végigfeküdt a
hangtalan téreken, a kukoriczán, a halotton s a hamvadó parázson, amely
az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül és
fölnyujtja a nyakát az égnek. Egyidőben a torkából hosszu, félelmetes
vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon s ahány kutya hallja,
mind, mind leül a földre, az égre tartja a nyakát és vonyít.
… Mihályéknál már megette a Jancsi és Marczi a dinnyét, amit öregapó
küldött és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán,
mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról-szájra elérkezett s a
tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.
– A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához s egyuttal az eb felé
hajit egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.
Mocskos ennek daczára sem hallgatott, mert Mocskos látta a lelket.
Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz s most a ház fölött
röpködött.