Vakságba különféle módon kerülnek az emberek. Van aki ugy születik, van
akinek később ütik ki a szemét, de meg annak idején az elültöltő fegyver
is csinált vakságokat, ha már rozoga volt és erősre töltötték. Ott
azután a trahoma, az is öli a szemeket. Továbbá aki meghalt, az is
megvakul, legalább ritka az, aki halála után is nyitva tartja a szemét s
néz velük, mintha még valakit várna maga után. Az ilyesmi félős: mit
néz, ha már elköltözött s kit vár maga után? Ennélfogva szemehéját
négykrajczárosokkal szokták leboritgatni ezeknek előtte. Nem is volt
ezeknek a négykrajczárosoknak semmi egyéb hasznuk.
Van azonban, akit másként talált a vaksors, már itten csakugyan a vak
sors. Az ember például, aki itten szóban forog, már jó sokáig élte isten
napos világát, mikor a feketeségbe jutott. Ez az ember katona volt,
azután pedig, hogy onnan kiszabadult, tüzoltónak állt, meg is
családosodott. Ott még időket tölthetett volna, de nem volt kedve a
foglalatossághoz, felköszönt és czivilszolgálatra elment a szinházhoz.
A szinházak nagy épületek szoktak lenni s mint a hozzáértők mondják,
rendszerint bizonyos formákban épülnek. Olyan különféle szép formáik
vannak ezeknek a szinházaknak, mert nem gólya költötte az
épitőmesterüket. Nevezetes tudomány is az övék, mindössze még csak az
kellene hozzá, hogy olyan szinházat tudjanak csinálni, a melyiknek a
szinpadán keresztszél ne lenne. Ilyent még nem találták föl (ugy lehet:
nem is értek rá, mert sok gonddal él az ember), tehát a keresztszél
belekötötte magát ennek az embernek a szemeibe és kivette belőlük a
világot. Amugy megmaradt mind a két szeme a maga valóságában, csak éppen
a világ maradt ki onnan, ami, bár testvérek között legyen is mondva,
igen szomoru dolog.
Mikor igy hirtelen elsötétült minden, ami azelőtt fényes volt, mi marad
más hátra annak, akinek élni kell, mert vannak kis családjai? Hát a
verkli. Nem hires szerszám, nem hires kenyérkereset, de ha más nincs, ez
is jó. Aki fuldoklik a vizben, nyujtsák feléje bár a legélesebb
borotvát, abba is belekapkod. Sőt bizony ugy áll a dolog, hogy örülni
kell, ha engedelmet kap a verklizésre. Mert sok a nyomorék ember, sok az
elesett ember s válogatni kell közülök az alkalmasabbakat, akár csak
mint mikor katonát soroznak. Ennél az embernél tekintetbe vették, hogy a
város szolgálatában is állott, továbbá, hogy munkában érte a baj és a
kultura előbbvitele alkalmával oltotta ki a szeme világát a keresztszél.
Engedelmet kapott tehát arra, hogy hetenkint két délután, kedden és
csütörtökön, verklizhet a házak kapualjában, az udvarokon azt, amit
akar. Nóták irányában teljesen szabad kezet engedtek neki. Bár inkább a
nótákban volna tilalom s az időben nem, – gondolta az ember s hozzá
fogott, hogy keresse ezt a kenyeret.
Nem nagy darab kenyér, annyi bizonyos. De mégis valahogy el lehet vele
kinlódni, különösen, hogy sok ismerőse van az embernek, kik szánják a
sorsát és iránta segedelemmel vannak. Biz szomoru annak, aki azelőtt
lovon katonáskodott, majd vágtató tüzoltókocsikon ült, majd pedig
szinházi fényességek és finom kisasszonyok között rendezkedett a
karosszékkel, a gyertyatartókkal s minden ily fontos dolgokkal, szomoru
annak ily vakon botorkálni az utczákon, nagy fekete pápaszemmel a
szemén, mert különben aki látja, el sem hinné, hogy vak. De apránként
bele lehet ebbe szokni, valamely régi igazság szerint az akasztás
kivételével minden más foglalkozás megszokható. Sőt meg is hiznak benne
az emberek. Aki ilyen vak verklis, mind kövér. Honnan van ez? Lehet,
hogy a szem, a nézés munkája is segit fogyasztani a táplálékot, náluk
pedig ez a munka elmaradt s igy másfelé fordult a táplálék, – bár ez
ismét a doktorok dolga, amibe ne ártsuk bele magunkat.
Szóval az ember el van valahogy, legkivált a keddi és csütörtöki
délutánokon. Más napokon dolga nincsen, otthon nem ülhet naphosszat
fiatal erőben világtalanul, hát elmegy hazulról. De hova mehet a vak?
Nem mehet máshova, csak a vakok társaságába, a templom elé. Ott ülnek
sorban a vak koldusok, asszonyok, lányok, gyermekek és öregek. Néz le
rájok az ódon, mohos templom. Nyolcz évszázada már, hogy itt áll e
helyben, sok szenvedő kuporgott azóta az oldalában, formájukban talán
nem is változtak: a nyomoruság és a rongy alighanem mindig egyforma
volt.
A vak ember ide került, itt talált egyazon sorsuakra, akikkel szót
érthetett. Más azoknak a világa, akik a világból nem látnak semmit. És
haj, még közöttük is vannak kétfajták: boldogok és boldogtalanok.
Boldogok azok, akik valaha láttak, boldogtalanok azok, akik sohasem
láttak, akik már ugy születtek vakon, akik nem tudják, zöld-e az a
kenyér, vagy fekete, amit esznek, hogy milyen a föld a lábuk alatt s
milyen föld van fent a magasban, hogy belőle viz esik? Akik édes anyjuk
szemébe sohasem tekinthettek s mégis akarnak élni, akarják mindazt, ami
a látó embernek megadatott. Vágyják és tudják akarni. (Nemrég a szőreghi
országuton kódorogva, láttam egy gyermeket, amint az árkot ugrálta.
Átugrotta, meg vissza, azután ujból kezdte. Furcsa, esetlen volt a
gyerek, téveteg minden mozdulata. Jött aztán érte egy eladólány, kézen
fogta s hazavitte, mondván, hogy a gyerek vak, soha életében nem látott.
Lám, mégis kiszökött a falu végére árkot ugrálni.)
Társaságot keresve, a vak verklis a templom oldalához jutott s ott amit
keresett, meg is találta. Ott lehetett beszélgetni s különösen neki
akadt hallgatósága. Ő sokról tudott beszélni, mert hiszen nem régen
vakult meg, sokat látott. Milyen örömmel hallgatták azok, akik soha nem
láttak semmit. Beszél katonakoráról, a lovas atakokról, azután a
tüzoltóságról, a veres lángokról, amik az égig érnek. Amiknek ők neki
mentek: csákánynyal verték agyon és feltaposták a ronda férget. Ha mély
hangján szomoruan kondult egyet a városháza öreg harangja, jelentvén,
hogy bajban van már megint a város, mert valahol tüz támadt, reszketve
figyelt a verklis a vészkürt szavára, a patkók csattogására, a zajra,
lármára és beszélt ádázan, haragosan, mérgesen a tüz ellen. Vagy pedig
más esetben tárgyal a szinházról, az abban levő dolgokról és hogy mi
mindenek történnek ottan. A királyok és királyfiak, akik a szinpadon
vannak, továbbá az énekelések és sok nevettető történetek.
Hallgattak. Volt a vakon születettek között egy leány, de semmiképen sem
több huszesztendősnél, az figyelt a beszédre a legjobban, az mindig
várta és leste, hogy mikor jön már ujból. Ez a leány egyszer igen
keservesen sirva fakadt. Mert azért, hogy nem lát a szemével, a szem az
ilyesmire alkalmatos. Térdre is vetette magát a leány és azt mondta,
hogy vegye el őt ez az ember, mert ő hozzá akar menni feleségül. Mert ha
el nem veszi, ő meghal.
Nem tréfaság ez: valóságosan zokogott a leány, csak hullottak a könnyei
és folyton azt sirta, hogy őt ez az ember mindenkép elvegye.
Azok a vakok, akik valaha láttak, megütődve hallgatták, mert a szemmel
való életben lányok igy nem szoktak beszélni. De hát mit tudhatta ez a
világtalan, hogy mi a szokás azoknál, akik látták a napfényt? Nem
tudhatott semmit, csak éppen érzett valamit, azt pedig kimondta.
E tett után a vakok közül szóltak többen a leányhoz. A figyelmébe
idézték lehetősen kegyetlenül, hogy voltaképen mit akar ő, a világtalan?
Honnan tudja ő, hogy mi az az ember? Miként kivánhat magának férjet az,
aki soha férfit nem látott? De a leánynak nem ért a beszéd semmit,
sebesen, tüzesen beszélt s egyre azt hajtogatta, hogy vegye el őt
feleségül az az ember. Az ember pedig, hallván a dolgokat, szó nélkül
távozott onnan. Bizonyára érezhetett magában némi férfibüszkeséget, hogy
ime, még vak korában is van, aki beleszeret. Egy másik vak, aki sohasem
látta. Hanem neki távoznia kellett onnan, mint feleséges és családos
embernek, aki már messze esett az élet vidámságaitól. Hazament és
elmondta otthon, hogy vele mi történt.
A templomoldalban pedig a többi vakok észretéritették a leányt, már
amennyire lehetett. Az ilyen ösztönt, amely öntudatlan s ebben az
esetben csakugyan vakon született, egészen kigyomlálni szóbeszéddel a
szivből nem lehet. De mégis megértett annyit a leány, hogy annak az
embernek már felesége van, meg kis családjai vannak, oda hát ne is
számitson, hogy az elvegye. Hát jól van, hát nem veszi el. De szeretnie
szabad, azt nem tilthatja el senki, szabad rá gondolni és szabad látnia
azt, akit szeret. A kezével és a fülével lát a világtalan. A leány
azonban a kezének semmi hasznát nem veheti.
Nem tapogathatja körül a lelke egyetlenét, haját nem simogathatja, sem
az állán nem huzhatja végig az ujjait. Szerelme uj életet csak abból
kap, ha olykor a lépéseit hallgathatja, mikor az ember délutánonkint a
templomba menvén, a vakok sora előtt elhalad. Lépései zaját megismeri
száz közül – száz közül? – ezer közül! – s ahogy kopog a tapogató botja,
ahogy koppannak a sarkai, a leány ebben gyönyörködik.
Vak koldusleánynak a templomoldalban a földi szerelemből ennyi is elég.